Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

Szombat, 1987. február 28. j§_ : magazin | [DM MAKAY IDA: Kérdés alkonyatkor Figyelj most. Válaszolj: Mi ez? A nap vége? — Már a világé? Nézd a fölizzó Napkeresztet: Végitélet? Alkonyparádé? Hallod a szüntelen dübörgést? Kő liull a kőre? Vasra vas? Közeledik. Lobog az árnya. Apokalipszis?! — Úrlovas? Volt egyszer egy tanító Százötven éve, 1837. február 20-án született Kiskundorozsmán Szeged oktatástörténetének harcos, sokoldalú egyénisége, Vass Mátyás. Földműves szülei a negyvenes évek elején Szegedre költöztek és a fiút egy öreg asztalosmesterhez adták, ahol négy évig inaskodott. Tizenhat éves korában búcsút mondott a gyalupadnak és a fűrésznek, elvégezte a reáliskolát és beiratkozott a tanítóképzőbe. 1858-ban szerzett tanítói oklevelet és Szegvár községben kezdte meg pedagógus pályáját. A fiatal szegvári tanító nemcsak az oktatás és népnevelés terén tűnt ki, hanem a tanítók egységesítési gondolatával, elméleti felkészültségével és haladó, szélső-liberális eszméivel is. Harcolt az egyház és az iskola különválasztásáért, a tanítók szervezetbe tömörítéséért. Helyzete egyre nehezebb lett munkahelyén, mert bár agitációja révén az 1868. XXXVIII. t.c. alapján a község az iskola községi jellege mellett döntött, a felügyelet az egyház kezében maradt. A község elhagyására kényszerült, noha a lakosság ragaszkodásának bizonyítékaként felajánlották neki a sokkal jövedelmezőbb jegyzői állást. 1867-ben Polgári Kört szervezett s tartotta vasárnaponként népszerű és igen látogatott „szabad előadásait", amelyek a nép anyagi, erkölcsi és szellemi életének fejlesztését célozták; vezetője volt a „Szentes-szegvári róm. kath. tanítók önképzőkörének". A tanítóság sanyarú anyagi és erkölcsi helyzetének felismerése vezette a tanítók későbbi szakszervezeti egyesülési formájának eszméjéhez, és levelet írt Szendrői János szegedi tanítónak: „...A tanító elnyomását és kiskorúságra kárhoztatott állapotát nem tűrheti tovább egy önálló gondolkodású és önérzetes tanitó sem. Meg kell mutatnunk elnyomóinkkal szemben, hogy a hazának mi is szabad polgárai vagyunk, kiket éppúgy megillet a szabadság és jog élvezete, mint a hazának bármely más polgárát. A tanítóság eddig pária volt s eszköz a hatalmasok kezében, s rabszolgaként viselte jármát. Itt az idő, hogy e jármot lerázzuk nyakunkról s emberi méltóságunk jogait visszaköveteljük, s vele éljünk. E szép és magasztos célt csak egyesülés és tömörülés által érheti el a tanítóság, de nem oly ápró, tagolt kis körök és testületek által, mint a mi „Szentes-szegvári róm. kath. tanítók önképzőkör"-ünk, hanem egy széles alapra fektetett; hatalmas, szabad és önálló tanító-egyesület által, mely magában foglalná: Csongrád, Kúnság, Csanád, Békés és Bács vármegyék összes tanítóit, vallás és nemzetiségi különbség nélkül. Mily hatalmas tanítóegyesület lenne ez! Ily nagy és hatalmas egyesület szavának volna súlya és ereje, s nagyot és szépet művelhetne a tanügy terén s meghajolna előtte a hatalom. Most pedig mik vagyunk? Gyöngék, tehetetlenek; olyanok vagyunk, mint az oldott kéve, melyet a legelső vihar szétszórhat. Téged, mint bátor, szabadszellemű bajtársat ismerlek; vedd tehát kezedbe a kibontásra váró zászlót s nyerd meg a megyei kartársakat az eszmének, s ha ez meglesz, ügyünk győzelme bizonyos..." Ez a levél vezetett a korszak leghaladóbb tanítói egyesületének, az „Alföldi tanító-egyletnek" 1868. szeptember 18-i megalakulásához, melynek mindvégig Vass Mátyás volt a szellemi irányítója. A magyarországi néptanítók 1870ben tartották meg a nevében első, de az 1848. évi gyűlés után lényegében második egyetemes tanítógyűlést. Az Alföldi tanító-egylet képviseletében Vass Mátyás jelent meg és tartott nagy hatású beszédet: „...Az összetartás, a kölcsönös érdekek s a tanító joga, önállósága és függetlensége biztosítása s megóvása tekintetéből tehát a következőket vagyok bátor indítványozni: a) Minden község tanítói kara alakuljon testületté. b) Szerveztessék Pesten tanítókból egy állandó „népnevelésügyi bizottság", mely a hazai tanító-testületekkel összeköttetésben útmutató és tanácsadója lenne a testületnek. c) Indítványozom, miszerint a magyar haza területéh működő összes tantestületek, vallás és nemzetiség különbség nélkül, egy erős, országos egyesületté tömörüljenek s ha lehet, minden évben gyűlést tartsanak." Indítványait az egyetemes gyűlés egyhangúlag lelkesen elfogadta és megalakult a „Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága", melynek alelnöke is lett. 1871 szeptemberében már a szegedi Liszt utcai iskola tanítója. A városban nagyobb lehetősége lett elméleti munkásságának kibontakozására, a nevelőkért és az iskolaügyért folytatott harcának kiterjesztésére. Az egyesületben tartott előadásai, bemutató tanításai mellett kezdeményezésére, majd hamarosan szerkesztésével indult meg 1872-ben az öt éven át legharcosabban küzdő vidéki pedagógiai szaklap, a Tanügyi Lapok. A lap, elsősorban Vass Mátyás cikkei révén, éles hangú bírálója lett a korabeli tanügyi állapotoknak, számos javaslatot tett az iskolaszék felé, és elvi harcba kezdett a tanügyi reakció ellen. A közösségért, a közösségben élő ember példaképe volt. Fáradhatatlan munkabírása és munkakedve, rendkívül érzékenysége az új iránt, haladó szemlélete a tanügyi szervező és reformátor személyiségében egyesült. Csak pár kezdeményezését emelem ki: 1875-ben ő vetette fel először a nyolc osztályos általános iskola eszméjét; 1878-ban a harmadik egyetemes tanítógyűlésen a népkönyvtárak és ifjúsági könyvtárak létesítésére tett részletesen kidolgozott indítványt; az 1883. évi egyetemes tanítógyűlésen törvényjavaslatot terjesztett be „az országos kisdednevelésügy törvény által való rendezésére"; 1892-ben hatezer koronás alapítványt tett tankönyvei bevételéből a szegedi Tanítók Háza felépítésére, tanyai, falusi tanítók gyermekei továbbtanulásának biztosítására. Kétéves Liszt utcai működése után a Belvárosi elemi iskola tanítója, majd élete végén igazgatója lett. Széles körű pedagógiai irodalmi munkásságot fejtett ki a korabeli pedagógiai lapokban a tanítóság felemelésére, az oktatás tárgyi és tartalmi javítása, modern oktatási módszerek elterjesztése érdekében. A Szegedi Híradóban és a Szegedi Naplóban is jelentek meg cikkei, az utóbbi lapnak 1907-től 1910-ig fia, Vass Géza volt a szerkesztője. A Tanügyi Lapok négy éven át történő szerkesztése, majd a Tanügy cikkei mellett megírta az Alföldi Tanító-egylet harminc éves történetét, emlékiratot készített a szegedi tanyai iskolák államosítására, és nyolc népiskolai tankönyvet írt, melyek több kiadásban, ötveriezernél nagyobb példányszámban kerültek a kisiskolások kezébe. 1903. május 1-jei halálával az alföldi, a szegedi oktatásügy és népművelés lánglelkű apostolát veszítette el. Apa és fia sírjának obeliszkje egymás mellett áll a belvárosi temetőben. Mindkettőt közösség állította. Fiának fekete márvány obeliszkjén aranylón hirdeti az írás, hogy a szegedi sajtó emelte. Vass Mátyás homokkő sírkövének az Alföldi Tanító-egylet által vésett szép sorait elkoptatta az idö. A sírokat rendbehozta a temető gondnoksága, a kopott betűk felújításra várnak. Ezen írás célja, hogy emléke ne mosódjon el a szegedi pedagógustársadalom és volt iskolája növendékeinek emlékezetében. SZABÓ TIBOR Tűpénzből lett adomány Az emeleli falakon már helyére talált néhány díszletterv Valamikor az ötvenes évek elején meghívta Varga Mátyás díszlettervezőt egyik színészkollegája: nézné meg rózsadombi házépítkezését. Félkész ház megtekintvén, egy pillantás esett a szomszédos üres telekre is. „Miért nem veszed meg?" — ezzel dugta be a bogarat a színész a művésztárs fülébe, össze is ismertette utóbb a Varga-családot a telektulajdonossal, aki késznek mutatkozott az üzletre, bár igencsak szokatlan feltételekkel. Mondván: neki nem egy összegben van szüksége a vételárra, hanem — hölgy lévén — tűpénzként, azaz havonkénti részletekben, a háztartási kiadások fedezésére. így történt, hogy Varga Mátyás színházi gázsijából a saját családja, főiskolai tanári fizetéséből Kreier Hilda élt. A telekre építendő ház persze műterem, s otthon is lett volna—a tervek készen várták az első kapavágást. A Kossuth-díjból a bekerítésre, s vagy száz fa elültetésére futotta, aztán „megült" az ügy hosszú időre: építési tilalom alá esett a telek. Tartani tovább értelmetlen lett volna — megváltak a házhelytől. Most, 1987 elején Varga Mátyás igy kommentálja a történteket: „a gyerekeimnek, s nekünk sincs szükségünk a telek árára. Mit kezdjünk a pénzzel? S mert helyét biztosan más családban is a feleség leli meg, nálunk is Annában fogalmazódott meg a gondolat: fordítsuk Szeged javára." Magyarországon nincs igazán gazdája a színházi relikviák gyűjtésének. Nincs módszere a kiválasztásnak, annak, hogy mi érdemes megőrzésre, nincs rendszere a „selejtezésnek", helye annak a tetemes mennyiségű színháztörténeti anyagnak, amely az egyedi kellékektől, díszlet- és jelmeztervektől a plakátokig ezerféle tárggyal szolgálhatná későbbi korok kultúráját is. „Tőlem egyszer a Széchenyi Könyvtár átvett vagy hétszáz tervlapot — őrzik egy raktárban, ki tudja meddig." S lassanként már a díszlettervek készítője, Varga Mátyás is elfelejti, mit adott át. Pedig tán szükség volna egyszer a módszeres feldolgozásra, a sokszor festményértékű díszlettervek katalógusára, a ma színházművészetének dokumentálására film és hangszalagokon, videokazettákon túl is. Nos, e hiányt szerették volna némiképp pótolni, amikor körülbelül ezer tervlapból, grafikából, festményből, kerámiából álló gyűjteményüket — a Varga-életmű darabjait — a városnak adományozták; gondoskodva az elhelyezésről is. * Ez meg úgy történt, hogy Felsöváros úgynevezett timárházainak egyikét — építészeti és várostörténeti emlék lévén — megőrzésre, felújításra, közösségi célú hasznosításra találták érdemesnek a városrendezők. Szó volt róla, hogy alkotóház, aztán inkább hogy kiállítóhely legyen, változatok latoleattattak, mígnem fölajánlották: legyen az Varga Mátyás gyűjteményének otthona. „Romos is, kicsi is volt a timárház, úgy gondoltuk hát, inkább keressünk alkalmasabbat. S amikor Greguss Pál professzor örökösei felajánlották megvételre a Bécsi körút elején található családi házukat, felgyorsultak az események." A megállapodás a városi tanáccsal régebbi keletű, a gyűjtemény leendő kiállítóhelyének felújítása is befejezéséhez közeledik már napjainkban. A vakolókanalat, festéket hosszú ideig nem látott épület átépítésére, pontosabban felső tereinek kitágítására, az új funkciónak megfelelő helyiségek kialakítására Tarnai István építész vállalkozott. „Becsülöm őt, tehetségét, hozzáértését — szeretem a munkáit, s ót magát is. Jó volt vele együtt kitalálni, mit változtassunk, milyen anyagokat használjunk a felújításnál." * A ház kivülről nézvést inkább apró, mint termetes. Ám a tervezői lelemény kibontotta a kapubejáró-folyosó fölötti födémeket — s az utcáról belépőnek mindjárt tágasságérzete támad. (Hát még, ha tudja: a látogatót „bekísérő" falakra Varga Mátyás a hazai színjátszás-krónika nevezetes fordulóit megörökítő faliképet tervez!...) Bentebb, a fehér falak — pácolt faburkolatok ma még jobbára üres légtereiben ismét csak elcsodálkozhat a vendég a tetőtér beépítésével három szintesre növelt „kiállítóház" nemes egyszerűségén. (Gyakorlott építtetők biztosan tudják: épp a sallangok nélküli felületekkel szokott a legtöbb baj lenni! Ott kell a leginkább ügyelnie a mesternek, hiszen a fehér falon a legapróbb görcs, mélyedés is feltűnő, a minta nélküli padlóburkolaton szemetszúró a rosszul szigetelt ablakon befolyt hólé foltja, a frissen vakolt homlokzaton zavaró, ha pereg le a festék...) * Ha éppen nincs a pesti vagy a szegedi Nemzetiben megbeszélése, tervezést előkészítő tárgyalása, délelőttjeit jobbára a Bécsi körúti házban tölti Varga Mátyás. A kiállítás képeit válogatja, rendezgeti, keretezi — kérésünkre néhányat falra is tett, hogy felvételeinkkel adhassunk olvasóinknak egy kis előzetest. A beszélgetéshez egyetlen mozdulattal varázsolt meleget az emeleti kiállítótérben — a gázzal fűthető cserépkályhát maga tervezte, csempéit maga formázta — a magyar történelem nagy alakjait örökítve meg —, és saját kezűleg égette is ki. A szó igazi értelmében „kulcsrakész" házat ad hát át a városnak. S hogy mikor? Ha a mesterek a javítgatással, parkettcsiszolással, lakkozással jól haladnak, orgonanyíláskor már biztosan nem az üres — ám igy is impozáns — tetőtérben járkálhattunk. A kiállításrendezés, műtárgylistázás heteit is tekintetbe véve, az ünnepi hetekre m^r biztosan eggyel több lesz Szegederi a látnivaló... * Lassanként túl a felújítás ezer apró — de pénzügyi értelemben nem kicsi —• gondján, Varga Mátyás már azt tervezgeti, hogy időnként majd persze cseréli a kiállítás anyagát. Tematikus válogatásban szeretné például bemutatni a Madách-drámák díszletterveit, az orosz operákhoz vagy Erkel műveihez játéktérül szolgált eddigi alkotásait. E sorok írója — nem tudván megtagadni pályája pedagógus-indulását — lelki szemeivel már látja, amint a legkülönfélébb korú gyerekek, fiatalok — akár csoportosan, akár párban — a mesék, iskolai kötelező olvasmányok színtereivel ismerkednek, fantáziájuk képzeteit összevetik azzal, amit Varga Mátyás fantáziája teremtett. Vörösmarty Csongor és Tündéjének hármas útja, a Carmen arénája, a Mozart-opera szerája válhat számunkra — ha nem is kézzelfoghatóvá, de képi élménnyé... S bizonnyal lesz más ötletük is a színháztörténeti gyűjtemény működtetésével megbízott Móra Ferenc múzeum munkatársainak, hogy ne csak a falakon, de a képek között is helyet találjon a szó, a zene művészete. Ez persze már egy újabb fejezete lesz a tűpénzból lett Varga-gyűjtemény történetének... PÁLFY KATALIN Díszlettervek a szabadtériről, s jelenet a Bánk bánból I * ^