Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

8 Szombat, 1987. lebruár 28. DM1 [jMgazín M

ostanság illik visszakanyarodnunk az időben, hogy mire is volt ez a nagy dínom-dánom. Bárki kimohdhatja az igazságot: a hagyományőrző farsang miatt! Szokása a magyarnak, halljuk lépten-nyomon, s tapasztalhatjuk: darvadozásra könnyen kaphatók vagyunk. Bálint Sándor könyveiben találjuk, hogy a farsang az ősi egyházi hagyomány szerint vízkereszt napjától hamvazószerdáig tart. Hosszúsága évről évre változik, a márciusi holdtöltéhez igazodó húsvéthoz kapcsolódik. A tavaszvárás ünnepe, örvendezése a megújulásnak. Illik kellő zajjal, megfelelő mulatozással várni a tisztulást. Olvashatunk a felsővárosi, a rókusi farsangról, tuskóhúzásról, a céhvilág lakozásairól, kompániabálakról és még a szegedi nagytáj népéletét hirelő más mulatozásokról. A batyubál a századforduló kispolgári cselekedetei közé tartozott. Idézzük: „Valamelyik, rendesen népkörül is szolgáló vendéglőbe az érdekelt családok ennivalót: süteményt, kalácsot, hideg sültet vittek magukkal. A borról, muzsikáról a vendéglős gondoskodott..." A mai balak majdhogynem egyfolytában tartanak kora ősztől késő tavaszig, fityiszt mutatva a vallás hirdette böjtöknek, a test kívánta purgáló napoknak. Mulatozunk égre-földrc s ha nem is ugrunk be a nagybőgőbe, látszatos a vígság mostanában. Ország-világ előtt zajlanak, előre híreltek a hagyományos szegedi bálák. (A nemzetiségi, a cigány, a boszorkánybálra külföldről is érkeznek yendégek.) Mert, ha a nagy szegénység mellett mást nem is, de a dajdajra való hajlamot örökül vettük mulatozó őseinktől. ... itt a farsang, áll a bál... Az óvodások farsangja az ősi batyubálat idézi. A sietős léptű apróságok ilyenkor kekszet, cukorkát, szörpöt, süteményt cipelnek kis nejlonszatyraikban és a sebtiben díszített mindenes teremben, a foglalkoztatóban, álarcot öltött lánykák, vitézzé teremtődött fiúk ropják a közös táncot. Az előírásoknak megfelelően. Olyasmi azért megeshét, mint a minap is, hogy a jót akaró kiskoma elkönyörgi otthonról a szülők magnókazettáját, hogy a padon kuporgó ősök is megleshessék miként illeg-billeg az óvodai asszonykórus, a Z'Zi Labor „gimegimé"-jéhez. Hiába, a gyereket a blőd dolgok hamar megkapják. Természetesen, az emiitett kiskomáéknál, hogy az óvodai rendtartást nehogy sérelem érje, becsülettel végigénekelték az „itt a farsang, áll a bál..." kezdetű éneket, sőt játszottak, mókáztak, ahogy ilyekor illik. A kisiskolások jókedvéhez pár tizessel-húszassal járul a szülő, mig a szalagtűzők előkészületeihez már jócskán bele kell nyúlnia a családi kasszába. Ekkor lép ki a bálozó iskolás a megszokott mindennapi környezetéből és adja meg a módját először a vigalomnak. Az ifiurak öltönyt viselnek, hosszú estélyi szoknyákat suhogtatnak a szépségük teljében pompázó hölgyek. Ha még az ízlés nincs is olyan kifinomult, mint a báltermek igazi szépasszonyaié, de a lányos anyák a megmondhatói: micsoda ruhaköltemények vonulnak ilyentájt. — A mi szalagtűzőnket agyonnyomta a panel. — mondja Szabó Éva ötödéves bölcsészhallgató. — A Radnóti, ahol végeztem, akkor bérelte ki először az Ifjúsági Házat, s annak nagy hodály termében oda lett a bál minden szépsége. Tudom, mi egyáltalán nem éreztük jól magunkat. Benne voltam a nyitótáncosok csapatában. Szerintem, az ilyen bálaknak eleganciája, könnyedsége felejthetetlen. Az egyetemen nem csináltunk látványos bálakat, viszont a Tömörkény Gimnázium, ahová tanítani járok, mostanában rendezi ezeket. Azt hallottam: szépek szoktak lenni. Erre, mint végszóra, zajos csapat közelit. A koratavaszi szél hajat kuszál, selyemszoknyát lebbent, őltönykabátot cincál. Az egyenszereléses fiúk legkisebbikét, duci barátnője cibálja a haloványfényű neon világosságába. A sután kötött nyakkendő az áll alatti fityegéséből kerül az eredeti helyére. A teltrekész leányzó Vigalmaink múltával megigazítja a bozontos társa zilált öltözetét, hátat egyenesíttet, ingujjat gombol, majd kicsit selypitős szö\eggel bocsátja útjára: — Görény, ne szívassál, nézzél már ki valahogy az osztály előtt! — Valahol itt kezdődik... Az orvosok tartják magukat Polgár Kálmán igazgató több mint húsz éve intézi a bálasok mulatságait. Rutinos szervező. Mondja: a Tisza Szálló Éttermének bevétele, jószerivel, a hétvégi bálozók forintjaiból szaporodik. Szezonjában ötszázra, ezerre teszik a vendégek számát. Mivel a szegedi átlagembernek nem szokása még, hogy családjával a Tisza Szállóba járjon ebédelni, így csak a rendezvények bevételeivel kalkulálhatnak. A vendégfogadásban járatlan ember biztos sikerre, kényelmes munkára gyanakszik, gondolván: könnyű a dolguk, a mulatozó embernek semmi sem drága. Ehelyett: — Régi vendéglátós alapelv, hogy a vendég sohasem lehet hibás. — Ülünk asztalhoz a bálozók kedvét fürkészni, a csendes szállodai délelőttön, a régi motorosnak emlegetett főúrral. — Még az sem, aki tör, zúz, lop és behordja kabátja alatt az innivalót. Pedig az ilyesmi lejáratja a bálák tekintéjét. — Tapasztalható ilyesmi?! — Sajnos, a mulatozók tíz-húsz százaléka mindig is ide sorolódott, de manapság nem szórakoznak egyesek, hanem dühöngenek. Váltsunk másra. Utána számolunk, ha mostanában valaki ősi gavallérságot óhajtana a bálteremben, és mondjuk az asztaltársaságának imponálva, magára vállalná az esti vendéglátás költségeit — hat személyre számolva vacsorát, italt, muzsikást — öt Bartókkal a zsebében bizony szégyenkeznie kellene. A kisemberek mulatságaira ilyen merész urak nem járnak, helyükre az autót vezető üdítősök, a magukat fegyelmező és egész éjjel csak egy martinit kortyintgató hölgyek érkeznek. — Ezelőtt, tiz évvel, a mostani pénz harmadából kiválóan érezhette magát a vendég. A vendéglátó árai elérték a plafont, szerintem. — Akkor, hogyan tovább? — Műsorokkal kellene földobni a hangulatot. Az autós és az idegenforgalmi bálon kipróbálták. Állításuk szerint a dolog kicsikét balul ütött ki, mert a haknizó ismeretlen énekespárok kikötötték, hogy egy műsorért nem jönnek, és éjfélre vissza kell érniük a fővárosba. Elképzelhető, ha netán még útközben is „lenyomtak egy revüt" lefelé, fölfelé, mi jutott abból a szegedieknek és mikor. Sőt, olyasmiről is beszél a fáma, hogy az ilyen gyorstüzelő fellépésért súlyos ezreket kérnek, elsőosztályú bánásmóddal, hercegi vendéglátással. Dehát ettől a szervezők álmatlanok, s a paraván mögött zajló életről, persze, a felszabadultan táncoló bálázó mit sem sejt. Később is csak ül, unottan, szívja a fogát, sőt elképzelhető, hogy később vad ugrálásba kezd. A zenétől függ. De térjünk vissza az étterembe: — Százötven forint egy üveg bor, körülbelül, elképzelhető, esetleg, hogy engednek az árakból? — Nem tehetjük, mert a hozzávalók egyre drágábbak. Mindemellett, tudtuk meg még az igazgatótól, az államkassza borzasztóan számol a szállodák pénzével, fillérről fillérre t)etervezi azt, már jóelőre. így marad a régi igazság: aki mulatni akar, fizessen. Mint hallottuk: a balak nem ráfizetésesek és októbertől késő márciusig zajlanak. Közülük az orvosbál tartja magát legjobban. Erre szinte kevés a sok tiszai terem, az összes kiadott jegy napok alatt elkél. Ilyenkor a szálló étterme megerősített személyzettel veszi föl a rendeléseket, ezerkétszáz, poharat terítenek egyszerre. Tíz-tizenöten sürgölődnek a konyhán, állandó készenlétben állnak a mosogatók, az italmérők. Aki él és mozog, csülkön van. A sikerhez, az egyetemista kiszesek, az ötödéves hallgatók valamint a közművelődési titkárság verbuválta húszas csapat nyáron kezdi az előkészületeket. Kassai Miklós, az ötödéves évfolyam titkára mondotta, hogy az őszi gólyabálon egyeztették az időpontot a szállóval, összeállították a félszáznál több nevet sorakoztató házi protokollistát és az ott szereplőknek személyesen adták át a diszcs meghívókat. Különböző klinikai helyeken plakátot ragasztottak, majd a SZOTE új klubjában és a dékáni hivatalban fölírták az asztalfoglalókat. Csaknem hétszáz jegy talált gazdára. A pénzből kifizették a báli költségeket, a maradékot pedig az elköszönő hallgatók évkönyvének nyomdai munkálataira utalták. Újszerű lett volna az idei orvosbálon, hogy hangulatjavító szépségválasztást tartanak. Professzorokból álló zsűri, a legszebb hölgynek, a legpompásabb ruhának és a legkecsesebb táncosnak elismerő titulust adományoz. Természetesen csak azoknak, akik szívesen vállalják a belépéskor fölkínált rajtszámot. De senki nem kívánkozott! A szerencsés bálozók balatoni üdülést nyertek. Hagyományt szeretnének ebből az orvostanhallgatók, akár a korábban kitalált „gólyaröptetésből", amely nem más mint a kezdők bátorítása az egyetemi polgársághoz. Arra is felfigyeltek az éber egyetemisták, hogy, sajnos, a báli vacsora ára évről évre drágul. Két éve még 120 forint volt, mostmár 180. Ennyire értéktelen lenne a mi forintunk? Vigad a Vigadó A jugoszláviai zenekar, a 3 + 2, mérhetetlen sikere, a lakodalmi rocknak keresztelt mulatós nótái, újból bálázni szólították a fiatalokat. Üllésen, tavaly, alig lehetett beférni a Vigadó Étterembe, mikor az erősítők ricsajára komponált régi slágerek szóltak a vajdasági fiúk hangszerein. A budapesti sportcsarnok is kapvakapott az alkalmon és most a fővárosba hívta játszani a többszörös aranylemez, birtokosait. Az Országos Rendező Iroda közreműködésével új zenekart ajánlottak az üllésieknek, mégpedig a 3 + 2 sikerén fölbuzduló, gombamód szaporodó zenekarok egyikét, a magyaros hangzású Echo-t. Tóth Fercncné, a Vigadó Étterem vezetője — engedve az erősködésnek — a múlt péntekre meghirdette a bálát. — Péntek este, faluhelyen nem szivesen báláznák a* emberek, ettől függetlenül jól sikerült eladnunk a belépőket. — Választhattak volna más napot is, nemde? — A zenekar a halasi csipkebál előtti napot adta meg, mert az utána való is foglalt volt. A pénzt az ORInak kellett befizetnünk. Ennek fejében majd magyar zenekar játszik Jugoszláviában. — Mennyiért vállalt föllépést a szomszéd országbéli együttes? — Harminckilencezer kilencszáz forintért. — Szép summa... — Ebből 35 a fellépésért, 3 a kiközvetítésért, a többi a szállásra kellett. — Hol tanyázott az együttes? — Sehol. — Hogyhogy... — Táviratoztak, hogy a föllépés technikai okok miatt elmarad. Maszek panziót béreltünk nekik, meg a menedzsernek, háromszáz forintért koponyánként. — Mi lett a bálozni vágyókkal? — Mindenkit értesítettem, hogy aznap nem lesz semmi. — Másnap megtartották? — Nem, mert akkor már Halason játszottak a csípkebálon. Annak pedig Pozsgay Imre meg a Romány Pál volt a fővédnöke és oda menniük kellett, ahogy én az ottani szervezőtől hallottam. Ez már nem a mi asztalunk. Mindent bele! Ifj. Bors László szabómester pontosan tudja viszont, hogy melyik az aszatala, mert azon szabta az öltönyhöz illő nadrágot. Nem báli ruha volt, de szót válthattunk közben a mai kuncsaftok kívánalmairól .Eszerint két szmoking készült, kimondottan az orvosbálra Bors úr keze alatt ezen a farsangon. Anyaggal együtt körülbelül négyezer valahányszáz forintot ért meg a viselőjének az egyedi ruha. Sok felöltőt vittek már ki a Dózsa utcai műhelyből az elmúlt esztendők során. Egyszer például feliéret, a rendőrbálra. Kíváncsiak voltunk a mester szereti-e a bálakat. — Az iparosok mulatságára meg a feleségem munkahelyének, az összejövetelére mindig elmegyek. — Azt beszélik, a magukéban nagy a rongyrazás.,. Elneveti a választ: — Egyáltalán nem igy van. Felöltöznek a résztvevők tisztességesen, az egyik srác legutóbb Petőfi-zakóban volt például, dehát ö szabó, megteheti, viszont nem masabbak az állagnál. Ki az a bolond, aki a gazdagságát ilyen helyen fitogtatná,, ha egyáltalán van közöttünk ilyen. — A feleségek ruhái milyenek a szalni szemével? — Egyszerűek, élénk színűek. Két-háromezer forintból az alkalomhoz illőek. Az árat onnét tudom, hogy a feleségem is varrónövel varratta. Az övét. Polonkay Sándorékkal szerencsés vagyok. Nagy társasággal járják a várost. Vacsoraestek, névnapok, születésnapi összejövetelek, bálák vendégei. Több éve szórakoznak együtt, a társadalom majdnem minden rétegéből találhatók haverok ilyenkor. Legutóbb a Komplett-bálon foglaltak asztalt. Egyik ott dolgozó ismerősük szerezte a meghívókat. Mint Anika, a felesége mondta: annyira jól érezték magukat, hogy majdnem velük söpörték föl a Hungáriát. — Azért szeretjük ezt a bálát, mert szepntünk itt mindenki jól érzi magát. Nincsenek kivagyok-mivagvok asztaltársaságok és öltözni sem kell túlságosan. — De azért a komplettes lányokat se kell félteni, — szúrja közbe Sándor — mert kik ha nem ők tudjákrt mikor, mi a divat. Különben az egész évi robot után ennyit megengedhetünk magunknak, még akkor is, ha volt úgy már, hogy a pezsgőért ezerötszáz forintot fizettek a mellettünk lévő asztalnál. Mi sem szoktunk garasoskodni ilyenkor. Pár laza fröccsöt leeresztünk, meg néhány adagocska kaját bepakolunk — veregeti hasát a mázsányi fiatalember. Asztalokkal arrébb, a valamikori csinos bálkirálynő csábosat kacag húsz évvel ezelőtti hódolója ismételt bókjaitól. Egyáltalán nem kéreti magát, elneliezülten, de még mindig peckesen szökken a táncba. A nádszálvékony, kecses szépségből mostanra fölös kilóival bajlódó, termetes asszony lett. Akárcsak alkalmi kérőjén, a halszálkas öltönyében szorongó, őszülő fiatalemberen, rajta is látható nyomot hagyott az idő. Viszont szeme csillogása a régi fényben tükröz. Alig vagyunk már a papirpöttyös, zilált bálteremben, néhányan izzadtan kapaszkodnak egymásba. A falmenti széken zsurmó bálozótárs szunnyad kicsikét, a pincérek hamustálakat borítanak a fényes tálcára. Az álmosan játszó zenekar pódiumáról a nosztalgiahulláin akkordjai hullanak alá, kifejezetten a kedvünkért, az utolsónak odadobott, gyűrött százas hatására. — Érzed — súgja oda a bálkirálynőnek táncosa — majdnem minden olyan, mint régen. A zenekar Bee Gees-t játszik, s a szívem is zakatol. — A kilóidtól, édes — szúrja a vallomás közé a szépasszony, s engedi, hogy teljesen ráfonódjon a táncostársa. — Akár haza is kisérhetnélek.., — Tulajdonképpen, igen — nevet az arcába — de érd be annyival, hogy korrekt maradok és a fele cehhet fizetem az asztalnál. — Fifti-fífti! — mondják szinte egyszerre, s hites párukkal az oldalukon indulnak haza. A bálkirálynő félúton jegyzi meg emberének: — Megspóroltuk a taxit, kihúzzuk hó végéig. Enn>it igazán megengedhettek maguknak,.. MAJOROS TIBOR