Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

6 Szombat, 1987. február 28. Móra múzsája O

lykor az ember saját könyvtárában is fölfedez valamit. Így jártam a napokban, amikor a polcon a Móra-kiadványok közt keresgéltem. Van ugyanis a gyűjtők közt nem is ritka szokásom: grendzserizálok. • Bizonyos Granger Jakab úrról való ez az elnevezés, és a művelet abban áll, hogy egy-egy iróra vonatkozó dokumentumokat (leveleket, fényképeket, kivágott cikkeket stb.) beletesszük a könyveibe. Havonta egyszer nekiülök az összegyűlt napi- és hetilapoknak, kivagdosom a számomra fontos, megőrzendő írásokat, ráírom a dátumot, azután szétosztom őket. Ha íróról, tudósról van bennük szó, és meg van valamelyik könyvük vagy netán róluk szóló életrajz, akkor abba teszem bele, mindaddig, amíg nem gyűlik össze annyi, hogy szétfeszítené a könyvet. Ha így járok, akkor irattartót nyitok az illető író, tudós számára, és a továbbiakban abban gyűjtöm a rávonatkozó dokumentumokat. Hogy példát is mondjak, a januárban elhunyt Pándi Pálnak csak az Elsüllyedi irodalom? (1963) című könyve van meg könyvtáramban. Ebbe tettem bele még tavaly augusztusban Pándinak rövid levelét, amelyben megköszönte hatvanadik születésnapjára küldött üdvözlő táviratomat. (Voltak tőle régebben is leveleim, de ezek a levelezésemben szunnyadoznak. Többek közt egy irodalomtörténeti vándorgyűlésre szóló meghívó hátára, mint a társaság főtitkára tréfából fölírta, hogy örök időkre meg vagyok híva a vándorgyűlésekre. Ti. ügykezelési hiba miatt nem kaptam meghívót, s ezt panaszoltam neki.) Most azután pótlólag beletettem a Népszabadság január 21-i számából kivágott nekrológját, sőt néhány nappal később megkaptam a gyászjelentését is; az is a könyvbe került. A lexikonokba pedig beírtam elhunytának napját. m Hasonló céllal vettem kézbe Móra könyveit is. Az Élet és Irodalom január 2-i számában Hídvégi Máté (Dávid Lajos szegedi gyógyszerészprofesszor unokája, Dávid Katalin művészettörténész fia; mérnök, de az irodalom s főként Móra megigézettje) érdekes cikket irt, Mórának Mikor én az égben jártam cimű elbeszéléséről, a benne leírt szokatlan élmények képzettörténeti hátteréről. Meggyőzően mutatta ki, hogy a novella mozzanatai rokonok a modern lélektan által a klinikai halálból visszatért emberek élményeinek leírásában szereplő különleges emlékekkel. Joggal hihető, hogy Móra — aki „a valóság párnáján álmodott", amint maga Tömörkényről írta — kiskorában valamely súlyos betegsége során maga is átélt ilyesmit. A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig 1962-i kiadásának jegyzeteiben Vajda László kimutatta, hogy az író — alkotómódszere szerint — három korábbi gyermekmeséjéből szőtte össze ezt a fölnőtteknek szánt elbeszélését. „E darab — írta Vajda — abban a formájában, melyben e kötet első s jelen kiadásában is olvasható, tudtommal máshol nem található." Hídvégi Máté megtalálta a Móra halála után közvetlenül megjelent Móra Ferenc emlékezete (1934) című füzetben. Ezt vettem elő most én is, hogy beletegyem az ÉS kivágott írását. A polcomon egymás mellett három, külsőre hasonló füzet szorongott. A Móra Ferenc emlékezete és a szintén vörös-sárga boríték ú Móra Ferenc emlékkönyv két kiadása: az első 1932-ben, a második 1933-ban jelent meg. Ez csak a borítékcím, bent ez a cime: Emlékkönyv Móra Ferenc 30 éves írói jubileumára. Móra 1902 május elején érkezett Szegedre, és lett a Szegedi napló munkatársa. Ennek évfordulóját ünnepelték barátai és tisztelői 1932. május elsején a budapesti Otthon Körben, s ennek emlékére adták ki néhány hét múlva az emlékkönyvet. • Nem emlékszem már, hogyan jutott a birtokomba az a példány, amelyet most kezembe vettem, s amely váratlan meglepetést keltett bennem. Ha agyonütnének, akkor sem emlékeznék arra, hogy az én példányomban Móra dedikációja található. Mégpedig — ezt csak most ismerem föl — az ajánlás annak a Kalmár Ilonának szól, akiről tavaly július 30-án ezeken a hasábokon írtam nekrológot, ismertetvén benne Mórával való intim kapcsolatát és szerepét az Aranykoporsó Titanillájának ihletésében. Kis földlmnek öreg földije Bfvár, 1932. a sáncparti nagy lelet napján Móra Ferenc Ez az ajánlás két magyarázandó dolgot rejt. Az egyik: valóban úgy tudtuk, hogy Kalmár Ilona szintén Félegyházán született. Azóta megkaptam egy hozzátartozójának szívességéből rövid életrajzát, s abból kitűnik, hogy 1902. január 11-én Kecskeméten született, és csak később — még gyerekkorában — költöztek Félegyházára; az ottani gimnáziumban érettségizett 1919-ben. Apja, Kalmár Henrik, a 4. honvéd huszárezred számvevő őrmestere már 1917-ben meghalt, édesanyja pedig 1926-ban. Ekkor Kalmár Ilona Pestre költözött. 0 1932 nyarán Balatonföldváron találkozott Móra Ferenccel. Az író ekkor készülődött neki az Aranykoporsó írásának. Június 20-án még Szegedről keltezte levelét, 23-án már Földvárról kért könyveket helyettesétől, Cs. Sebestyén Károlytól, tehát e napok közt érkezhetett a Balaton partjára, és vette be magát a negyvenszobás Zrínyi Szállóba egyetlen lakójaként. A „sáncparti nagy lelet" pedig az ezt követő napokban találták meg a közben megismert Kalmár Ilonával. Mert 26-án már ezt írta haza jobbkezének, akire a fehér-tói ásatások folytatását bízta: „A Fehértót remélhetőleg befejezitek a héten — félek, nem túlságos eredménnyel. Én itt találtam egy lelőhelyet. Cserepeket egy nagy parti szakadékban. Azt hiszem, bronzkor. Egy tekintélyesebb bögre fele kilátszik a löszből. Bottal nem bírtam kiszakítani, holnap neki megyek a nagy bicskával. Nem szeretném, ha komolyra fordulna a dolog, mert ahogy magamat ismerem, akkor megint veszedelemben forog a regény." Ha valóban másnap bontották ki a bögrét, akkor a dedikáció 27-én kelt. Mert hogy kibontották, arról későbbi levelek tanúskodnak. Kiss Lajosnak, a nyíregyházi múzeum igazgatójának július 18-án számolt be Móra: „itt helyben találtam egy korai bronzkori telepet; egy urnácskát ki is ástam bicskával". A leletet Móra Kalmár Ilonára bízta. Földvárról hazatérve az író augusztus elején a csöngölei erdőőr házába húzta meg magát, s ott már végre valóban hozzákezdett az Aranykoporsó-hoz. Innen kérdezte augusztus 10-én a közben szintén hazautazott lánytól: „mi van a kis urnával, kis úrnő? Elhozta? Azért kérdezem meg, mert egy kislánynak, aki majdnem olyan okos, mint a felnőttek, egyéb gondjai is lehetnek, mint tört cserepek őrizgetése. Talán egyszer eljutok még Pestre, és akkor elhozom, hogy mint egészet bocsáthassam örök tulajdonába. Tudja, hogy passzióm a töredékek kiegészítése. Ez esetben pedig kötelesség is, mert ezt közös erővel ástuk fel és törtük össze". Kalmár Ilona 1932 őszén férjhez ment Horváth Istvánhoz, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (a kereskedők érdekképviseleti szerve) főtitkárához. Férjének első házasságából született ifj. Horváth István, a Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaságának tehetséges rendezője, aki 1941. október 18-án Tóth Katával, a híres szegedi órás- és ékszerész, Tóth József lányával a halálba ment, mert a zsidótörvények miatt nem remélhették, hogy házasságot köthetnek. 1944. október 17én, a nyilas puccs után az idősebb Horváth István is öngyilkos lett. 0 Horváth Istvánné Kalmár Ilona az ostromot hamis papírokkal átvészelte. A fölszabadulás után Kiskereskedők Országos Szabadszervezetében dolgozott főpénztárosként nyugdíjba meneteléig, 1971-ig. Mórának hozzáírt levelei a szegedi múzeumba kerültek részben még életében (ezek jelentek meg Madácsy László gondozásában 1961-ben, a Móra Ferenc levelesládája című kötetben), részben nemrégiben, halála után. Közzétételük nyilván teljesebbé teszi a Móra életművében játszott szerepét, főként az Aranykoporsó „kis Titjének" modelljában való osztozását a másik két múzsával, Domokos Lászlónéval és Gulácsy Irénnel. Mórát hasnyálmirigyrák. Kalmár Ilonát tüdőrák vitte el. Tavaly július 10-én hunyt el. Vajon megvan-e valahol szerelmük záloga, a balatonföldvári kis urna — legalább töredékekben? PÉTER LÁSZLÓ Küldjön TAKÁCS TIBOR Szerelmes vers az óceánhoz Az óceán, akár a lány, testén, e kék azuleán csillan a nap, vakít a fény, megölelem, meg én, meg én! Akár a lány, előbb hideg, de én, de én tüzet viszek, hol a lábunk, hot a kezünk, felrobbanunk, szeretkezünk! Őrjöngés ez a vad csoda, a fürdés örök mámora! Hogy öletem és hogy ölel, hullámai megannyi jel, hogy még, még, még, amíg bírom, és elviszem a karomon, és ő visz el és leteper, a homokban mellém hever, de máris hív, akár a nő, mint a legforróbb szerető, és beúszom és ölelem, a teljes csoda ő nekem, örök szerető, szép leány, megúnhatatlan óceán! DM| magazin egy képet! Nemrégen tettük közre lapunkban a felhívást „Küldjön egy képet!" címmel. Azt szerettük volna, ha olvasóink jóvoltából pillanatokat tudunk felvillantani Szeged múltjából. Nos, az előző mondatban szereplő feltételes mód már nem indokolt. Többen is hoztak be képeket szerkesztőségünkbe, amit ezúton is köszönünk. Első összeállításunkat, amit most adunk közre, Leinzlnger Pálné fényképeiből válogattuk. Valamennyi fotó a nem is túl távoli múltban, 1957-ben készült. Mindössze három évtizede. S hogy ennyi idő alatt is mennyi minden változott a városban? Nézzük! Például a Dóm teret, a szabadtéri nézőterének állványai nélkül. Milyen régen nem láttuk ilyennek? Vagy a Kárász utca Dugonics tér felőli végét, amikor még földszintes volt a bal oldali sarokház. És a Dugonics tér, még a Nagyáruház nélkül. No meg a régi Hungária előtti kereszteződés, a villamos vonatásai, amely akkor még ott kanyarodott a Széchenyi tér felöl jövet a Tanácsköztársaság útjára, Fodoriclep felé... Továbbra is várjuk olvasoink régi képeit — a régi Szegedről. - i