Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

85 Szombat, 1987. február 28. DM1 mqSfqzi" EZ A STRUKTÚRAÁTALAKÍTÁS Fejlesztés és visszafejlesztés A gazdaság, s azon belül mindenekelőtt az ipar termelési szerkezetének módosítása, átalakítása ide s tova másfél évtizede napirenden szerepel. Kezdetben az volt a cél, hogy minden vállalat törekedjen termelési és termékstruktúráját a gazdaságosság jegyében javítani, korszerűsíteni. A hetvenes évek derekán az exportfejlesztő hitelek intézményesítése a gazdaságos export növelését állította a struktúramódosítás középpontjába. S bár a gazdaságos export fokozása mindazóta időszerű, a nyolcvanas években nyilvánvaló lett, hogy a szerkezetátalakításnak a gazdaságtalan termelés visszaszorítása is nélkülözhetetlen eleme, eszköze, módszere. Az ilyen komplex jellegű — fejlesztésből és visszafejlesztésből összetevődő — struktúraátalakítás rendkívül lassú, erőtlen, s különösképp érvényes, helytálló ez a megállapítás a visszafejlesztésre. A magyar gazdaság ctekintetben — termelési struktúra külgazdasági következményekhez igazodó alakításában — jócskán elmaradt azoktól a változásoktól, amelyek világszerte kibontakoztak és felerősödtek. Juttatni és kivonni Az ok-okozati összefüggések láncolatát követve elsőként arra kell emlékeztetni. hogy a magyar gazdaságban hosszú évtizedeken keresztül a termelési struktúra alakításának csak egyik módszerét, eszközét alkalmaztuk; nevezetesen egyik-másik termelési ágazatot a többinél erőteljesebb ütemben fejlesztettük. Erre utal példának okáért a közúti járműfejlesztési program, az alumíniumipari-, a petrolkémiai, a számítástechnikai program. Ilyen szerkezetátalakitó programjaink ugyan ma is vannak — például a gyógyszer- és növényvédőszer-, az intermediergyártás fejlesztése —, sőt ezekhez még úgynevezett hatékonyságnövelő, ráfordításcsökkentő központi gazdaságfejlesztő programok is társulnak, s továbbra is változatos kedvezményben részesülnek az exportfejlesztések. Lényegbe vágó azonban az a különbség, hogy a korábbi szerkezetre ható programokat beruházási fellendülés közepette hajtottuk végre, napjainkat viszont a beruházási lehetőségek szűkössége jellemzi. Ugyan számos elemzés, vizsgálat tisztázta, melyek a gazdaság, az ipar különösképp jövedelmező, gyorsabb fejlődésre is képes szakágazatai, vállalatai, csakhogy a kevesebb fejlesztési forrásból számukra is kevesebb jut, s így a szerkezetmódosító hatás a kívánatosnál, a szükségesnél gyengébb. S mi a helyzet az úgynevezett visszafejlesztéssel, a gazdaságtalan, s a jövőben sem jobbítható termelés visszaszorításával, megszüntetésével? Nincs értelme tagadni, hogy ez a feladat a társadalmat, a gazdasági vezetést, a gazdaság intézményrendszerét egyaránt felkészületlenül érte. A folyamatos és dinamikus gazdasági fejlődés évtizedeiben kialakult közgondolkodásunk, s a gazdaság ügyes-bajos dolgait elrendező gazdaságvezetési gyakorlatunk számára szinte természetellenesnek tűnt, hogy gazdasági tevékenységet, vállalatot vissza lehet, sőt kell „fejleszteni", hogy a gazdasági szervezetek a gondjaikra bízott, a kezelésükben lévő társadalmi tőkét nemcsak juttatni, elvonni, kivonni is lehet, épp annak érdekében, hogy másutt hatékonyan gazdálkodjanak vele. Esztendőkig tartott, amíg a köztudat — úgy-ahogy — befogadta, de csak általánosságban, s nem esetenként konkrétan a visszafejlesztés elkerülhetetlenségét, s amig a jog- és pénzügyi rendszer kialakította a gazdaságtalanul működő vállalatok, a gazdaságtalan termelés kezelésének, visszaszorításának, megszüntetésének módjait, a munkaerő és a társadalmi tőke mozgásának, átcsoportosításának feltételeit. A megszüntetés is pénzbe kerül 1 Még egy oka volt — van és lesz — annak, hogy a gazdaságtalan tevékenységek visszaszorítása rendkívül lassú. Az úgynevezett visszafejlesztés feladatát azzal — az egyébként igaz állítással igyekeztünk a közvéleménnyel elfogadtatni, hogy a gazdaságtalan termelés a nemzeti jövedelmet fogyasztja, következésképpen, ha visszaszorítjuk, ha mérsékeljük arányát, a költségvetés terhei is csökkennek, bevételeiből többet* fordíthat más célokra. Az érveknek ez a sora helytálló, de egyoldalú. Figyelmen kívül hagyja, hogy bizony a visszafejlesztésnek, az ilyen jellegű struktúraalakításnak is van ára, mintegy beruházási költsége. Az elmúlt évben a kormány három számottevő termelési ágazat, a szénbányászat és a vaskohászat, valamint a húsipar struktúraátalakítási programját hagyta jóvá, s ezek mindegyike milliárdokat vesz igénybe. Egyébként arról sem szabad megfeledkezni — mert ez is lassítója a folyamatnak —, hogy a gazdaságtalan termelés is valamilyen szükségletet elégít ki, s ha okkal-joggal. visszafejlesztjük, megszüntetjük, a szükségletet más forrásból, általában importtal kell kielégíteni. Népgazdasági szinten tulajdonképpen ez is a visszafejlesztés költségszámláját növeli. Aligha kell folytatni a bizonyítást, hogy a termelési szerkezet módosítása, a külgazdasági követelményekhez való igazítása — haladjon az egyes szakágazatok koncentrált fejlesztése, avagy a gazdaságtalan termelés visszafejlesztése útján — ráforditásigényes teendő, folyamat. Emellett a mi gazdaságunkban, társadalmunkban a struktúrakorszerűsités munkaerő-emberi vetületét is messzemenően figyelembe kell venni. A gazdasági racionalitást csak az utóbbival összeegyeztetve tudjuk és lehet érvényesíteni. Egyedüli többletforrás A struktúraátalakítás teendőinek, lehetőségeinek és fékezőinek áttekintése napjainkban azért különösképp időszerű, mert a népgazdaság idei terveiben — az erről közölt tájékoztatóban — szembetűnő gyakorisággal szerepel ez a feladat. Többi között ilyen megfogalmazásban: az iparban meg kell gyorsítani a termelés szerkezetének korszerűsítését... a bányászatban, a vaskohászatban és a húsiparban a racionalizálási és szerkezetátalakítási programokat következetesen meg kell valósítani... a gazdaságtalan termelés visszaszorítására az eddiginél határozottabb lépéseket kell tenni... fel kell gyorsítani a népgazdaságban a munkaerő és a társadalmi tőke mozgását... a fejlesztési forrásoknak a jövedelmező vállalatokhoz való átáramlását... Miért került ilyen hangsúlyozott módon előtérbe az ipar termelési struktúrájának gyorsabb tempóban tűrténő átalakítása? A gazdasági fejlődés menetében időről időre olyan csomópontok érlelődnek, keletkeznek, amelyekben találkoznak, egyesülnek a kívánatos, a tervezett gazdasági folyamatokat szolgáló feladatok. Ilyen értelemben csomópont és kulcsfeladat most a struktúraátalakítás, s annak gyorsítása. A magyar gazdaság teljesítménye az utóbbi két évben stagnált, külgazdasági egyensúlya romlott, külföldi adósságállománya emelkedett. Illuzórikus lett volna 1987-re a külgazdasági egyensúlyi helyzet alapvető megváltoztatását célul tűzni, legfeljebb az eladósodás folyamatának mérséklésére vállalkozhatunk. Ám ennek is az a feltétele, hogy a magyar gazdaság teljesítménye ismét növekedjen. Csakhogy ehhez is többletforrások, eszközök kellenek, ilyeneket viszont az 1986. évi gazdasági teljesítmény nem biztosít. A szerény mértékű élénkítéshez többletforrást csak a termelésben már lekötött társadalmi tőke hatékonyabb felhasználása nyújthat. S ezen a ponton kapcsolódik a struktúraátalakítás, a termelési szerkezet korszerűsítése — mint feltétel — a gazdasági növekedés élénkítéséhez, a termelőeszközök és a munkaerő hatékonyabb, több jövedelmet alkotó hasznosításához. Bizonyos, hogy nemcsak idén, hanem az elkövetkező esztendőkben is gazdasági-termelési szerkezet korszerűsítése, e folyamat gyorsítása lesz a tágabb értelemben vett gazdasági munka kulcsfeladata. GARAMVÖLGYI ISTVÁN Színek és helyek HÍRFEJLEVES Amikor végigmegyek az Oskola utcán, gyakran eszembe jut szegény jó Pálfy Gyuri bácsi. Amikor én találkoztam vele, már csak távoli emlék volt a kultúrtanácsnokság, a polgármesterség, a főispánság. Gyuri bácsi akkoriban díszletmunkás volt, afféle hórukkember a vásárhelyi Somlay Színpadon. Felesége, Radnóthy Éva a társulat primadonnája. Nem ismertem őt korábbról, amikor még a szegedi deszkákon jeleskedett (később Vaszy Viktor visszahozta egykori nagy sikerei színhelyére), azt ellenben tudtam róla, hogy annakidején, amikor R. M.-ék szétszalámitaktikázták a népfrontos összefogást, hűségesen követte férjét az internálótáborba... No, míg a színpadon folyt-folydogált az előadás, mi a színfalak mögött üldögéltünk Gyuri bácsival. Suttogva beszélgettünk. — A város tanulmányútra küldött Salzburgba. Nagy gesztus. De amikor visszajöttem, kutyába se vették elképzeléseimet. Egyik nagy tervem szerint sétány lett volna az Iskola (ő még így mondta) utcából, s a hídfeljárón átívelve ez az út kötötte volna össze a Dóm teret, a szabadtéri játékok színhelyét a kőszínházzal és a Hungária szállóval. Színes égők világították volna meg véges-végig. Mit gondolsz, milyen lett volna? — Mint egy tündérmese — suttogtam vissza. — Annak is maradt. Mesének. — Néha, színfaltologatás közben szálka szúródott Gyuri bácsi tenyerébe. Nagy, puha keze volt. Egyszer-másszor én segítettem az öltöztetőnőktől kerített tűvel kipiszkálni. A „műtét" nem mindig volt fájdalommentes. De mi volt ez ahhoz a szálkához képest, amit egykori feljebbvalói szúrtak a két háború közt Gyuri bácsi szívébe? No, ha sétány nem is lett az Oskola utcából, egyik oldali házsorát a Palánk-rekonstrukció során végérvényesen átadták a feledésnek. Ma már csak a régi megfakult fénykép őrzi a Víz előtti épületeket, köztük az úgynevezett Schaeffer-házat, melyet Bálint Sándor Szeged-monográfiájában még a város egyik legszebb műemlékeként emleget. A fényképfelvételen látom, hogy oldalához támaszkodva szerénykedik egy nálánál alacsonyabb épület. Erkélyére két ajtó nyílik. A két épület az én emlékezetemben tulajdonképpen egybemosódott. Hogy miért, arra is a fotó szolgál magyarázattal. A földszinten üzemelt ugyanis a régi halászcsárda, melynek helyiségei mindkét épületet birtokbavették. Ahogy nézem az erkélyt, eszembe jutnak egykori barátomék, a több gyermekes K.-család, ők lakták a sarki épület emeletét. A családfenntartó édesapa Pesten szorult 44 végén, az itthoniaknak élni kellett valamiből. Sorra adogatták el a bútorokat. Végül már csak székek és fekvőhelyek maradtak a lakásban. Máig előttem az erkélyes, bálterem-nagyságú szoba padozatának deszkaarabeszkjei. S aki azt hinné, hogy a nélkülözések közepette valamiféle síri hangulat uralta a fokozatosan elsivárosodó otthont, jószerével igencsak téved. Vidám élet folyt itt. S mikor szovjet katonákat szállásoltak be ama bizonyos „erkélyesbe", még vidámabb. Gyakran szólt a tangóharmonika, csizmás lábak tánclépései döngették a hajópadlót, s ennivaló is bővebben akadt az ilyen helyen, ahol nem sokat törődtek a holnappal. Az édesapa hírlapíró volt, a gyerekekbe is szorult efféle ambíció. Gépiranos újságot szerkesztettek, vezércikkel, tárcával, riportokkal, rövid jelenetekkel. Volt abban mindenféle incömfancom, akár a mai mélynyomású szinesvegyesekben. Dehogy is gondoltam, hogy jó két évtized múltán, a halász csárda Oskola utca felé eső termében gyűlünk majd össze szerda esténként — irodalmat, akarom mondani irodalmi lapot fabrikálni. Az ötlet föltehetőleg Andrássy Lalitól eredt. De épp oly hevesen helyeselt Siflis Jóska — aki a fényképész szövetkezet riporterrészlege vezetőjeként a reprodukciókat szállította a nagy múltú szegedi orgánumnak —, mint Kovács Sándor Iván. (Jóska azóta rég az egyik szegedi őskert lakója már, Sanyi barátunk ellenben nagy tekintélyű pesti professzor, s bizonyára már erősen meg kellene erőltetnie az emlékezetét, hogy egykori közös bolondozásainkat maga elé idézze.) A halászcsárda régi szegedi intézmény volt, hangulata és szokásrendszere sem modern még akkoriban. A pincérek még méltányolták, hogy ezeknek az egymásra ordítozó, gyanús papírfecniket lobogtató fiatalembernek több (kinek persze mennyivel, annyival) van a fejében, mint a zsebében. Letették a két félliter kocsisbort és a nagy üveg szódát az asztalra, aztán hozták a hiresnevezetes halfejlevest. Hatalmas bográcsot állítottak elénk, szinte még rotyogott benne a hagymás-paprikás lé. A készítmény sűrűségét tekintve kissé tán túlzás is lét mondani, hiszen a bogrács javarészét halfejek és farkak, továbbá hatalmas ikracsomók töltötték meg. Ez volt a halfejleves. Hogy aztán ikra mindenkinek járt-e hozzá, s hogy ilyen mennyiségben-e vajon, mint nekünk, azt utólagosan már nehéz lenne kinyomozni. S most jön a lehető legpompázatosabb bejelentés. E hatalmas bográcsnyi kvantumért, írd és mondd, tizenöt forintot számoltak fel a kasszlrozásnál. (Ez is „irodalmi" kalkuláció lett volna?) A bogrács mellé hatalmas szelet kenyereket is szervíroztak. El lehet képzelni, mi játszódhatott le ott szerda esténként! A feledhetetlen Ízű készítményt egy alkalommal, némi nedű elfogyasztását követően Kovács Sándor Iván adjunktus, továbbá kritikairovat-vezető úr keresztelte el hírfejlevesnek. A hírfej, köztudomásúlag a hírrovat vezető anyaga. A mi szemünkben e leves is hasonló rangra emelkedet a maga műfajában. A múltkoriban, mikor egy százast szurkoltam le — csupán néhány épülettel, odább — a halászcsárdában egy halászléért, akarom mondani, egy halléért (mert a halász levét csak fogyassza, akinek gusztusa támad rá), akaratlanul is eszembe ötlött: annakidején egy piroshasú lefizetése ellenében az egész szegedi irodalmat megvendégelhettük volna — hírfejlevessel. De hát hol vannak már a. . hírfejlevesek? PAPP ZOLTÁN NAGY LÁSZLÓ: Perspektívák • *