Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-20 / 16. szám

I Kedd, 1987. január 20. Alapító munkásőrök „Más utat nem választhattam... rr Ha valaki átlapozza Ka­rom István életének króni­káját, biztos egyetért velem: olyan ember pályája ez, aki­nek sorsát alapvetően meg­változtatta a felszabadulás. Sövényházán született 1927­ben, kilencgyermekes család­ban élte egy uradalomban dolgozó szegény parasztok életét. 1945 után az erdőgaz­daság következett, majd a katonai szolgálat, leszerelése után pedig a csongrádi já­rási tanács dolgozója lett. Később hasonló feladatot kapott a szegedi járási ta­nács apparátusában, ahol 1970 májusáig látta el teen­dőit. De talán ne haladjunK ilyen gyorsan előre az idő­ben, hisz alapító munkásőr esetében egy időszakról — 1956 októberéről — minden­képp szólni kell. Elég csak megemlítenem ezt a dátumot, Korom István máris .sorolja emlékeit — a Széchenyi téri felvonulást, a híd környékén lezajlott incidenseket, a házkutatáso­kat, barátai meghurcolását, s az első napokban kialakult véleményét — itt azonnal tenni kell! — Jól tudtam, csak egy út áll előttem — a párt, a szocia­lista rendszer védelme. En­nek köszönhetem életem szinte valamennyi örömét, a szép élményeket. Feleségem a járási pártbizottságon dol­gozott, így egyértelmű volt: családom csak ebben a rend­szerben lehet boldog. A folytatásról pedig már igy beszélt: november 9-én az MSZMP tagja lett, s a tanácsnál dolgozó társaival azonnal hozzáláttak a fegy­veres testület szervezéséhez is. Harminc községben jár­tak pártot építeni, munkás­őrséget toborozni, ha kellett feláldoztak minden estét, szombatot és vasárnapot. De meg is lett az eredme­nye. Márciusban 112 társam­mal együtt tehettem le a munkásőresküt a járási ta­nács második emeleti nagy­termében. — emlékezik, s mutatja a ma is féltve őr­zött egykori meghívót. Bár későbbi időkről már nincs nála tárgyi bizonyíték, emié­keit szinte napról napra pontosan idézi. Beszélt az el­ső foglalkozások hangulatá­ról, a gyakorlatok előkészíté­séről, a fiatal munkásőrök politikai oktatásáról, az ár­vízvédelmi munkákról. Majd a kérdésre — mi köti még három évtized után is ilyen erősen a testülethez? — így válaszolt: — Ügy érzem három felté­tel kell ahhoz, hogy valaki 30 évig örömmel és sikere­sen teljesítse munkásőrfel­adatait. Az elkötelezettség, a biztos, segítőkész családi háttér és a munkahely tá­mogatása. Az első kettőről már szóltam. A harmadikról csak annyit, — a tanácsnál, majd a KSZV-nél, s jelenle­gi munkahelyemen, a Szege­di Magas- és Mélyépítő Vál­lalatnál is megértő főnökök­re, kollégákra találtam. Ha ehhez hozzáteszem: ma sem tudok szebbel elképzelni, mint a haza fegyveres szol gálata. ugye megérti — le­szerelésre hatvanéves fejjel sem gondolok. Bátyi Zoltán r Éljen az alma materi Bensőséges hangulatú ün­nepet élhettek át mindazok, akik vasárnap este a muzsi­kának otthont adó Lenin körúti öreg épület hangver­senytermébe látogattaK. A Tömörkény István művészeti szakközépiskola egykori di­ákjai közül tért vissza né­'hány, hogy tiszteletét és szeretetét fejezze ki annak az iskolának, műhelynek, ahonnan életre szóló muzsi­kus útravalót kapott. Azóta valamennyien kisebb-na­gyobb ívű karriert futottak be, de mindannyian a Zéne odaadó szolgálatában. Kiss György (I. hegedű) a buda­pesti Liszt Ferenc Kamara­zenekar tagjaként járta már be a világot, Korbay Pál (II. hegedű) a stuttgarti hangversenyzenekar szólam­vezetője lett, Szöllösy József (brácsa), a szegedi szimfo­nikusok koncertmestere, Onczay Csaba (cselló) és Baranyay László (zongora) pedig a Zeneakadémia ta­nárai és hangversenyéletünk jeles szólistái. Az 1962-ben alakult kvin­tett ismét összeállt tehát, egykori kamarazene taná­rukkal Nagy Istvánnal az élen, aki élete nagy részét a szegedi muzsikus ifjúság nevelésével töltötte el, és sokoldalú munkásságával gazdagította a város zenei életét. Húsz éven át volt zenekritikusa a Délmagyar­urszágnak, a JATE Colle­gium Artium zenei szekció­jában 15 éven keresztül taitotta lelkes előadásait, zenetanulmányokat, könyv­ibirálatokat, recenziókat és zenei témájú könyveket írt, Huszonöt éve annak, hogy a diákévek első fényes si­kerét hozó' kompozíciókat — a Schumann Esz-dúr Op 44, és a Dohnányi c-moll Op. 1, kvintetteket — először ját­szották az ifjú zenészigére­tek, n ez utóbbival 1963-ban a gyulai zenei diáknapokon aranyérmet ls nyertek. A remekművek s a siker édes ize is felejthetetlen élmény­ként ivódott a fiatal muzsi­kus lelkekbe Ha nem így lett volna, most bizonyára Jubileumi koncert nem szövetkeztek volna is­imét éppen ennek a két kvintettnek a megszólaltatá­sára. A koncerttermet zsúfolá­sig megtöltötték részben a Tömörkény szakközépiskola fiataljai, részben a zene s a fellépő művészek hívei. Diós József igazgató mél­tatta a jubileum jelentősé­gét, majd Nagy István szí­nes, hangulatos bevezetőjé­ben felidézte a negyedszá­zaddal ezelőtt alakult kvin­tett szerepléseit. Mind a Schumann-, mind a Dohnányi-mü „előadása elementáris muzsikáló kedv­ről tanúskodott. Az alkalmi­lag újraalakult kamara­együttestől nem várhattuk el azt a fajta összeszokott ságot, s a legapróbb részle­tekre kiterjedő, elemző ér zékenységű összhangot, ki­dolgozottságot, mint amit egy állandóan együtt dol­gozó együttestől kaphatunk. Ám ami várható volt, azt nyújtották, s ez sem kevés: öt rutinos, jó muzsikus lel ikes, értelmes, vitalitástól •temperamentumtól átfűtött mélységes zeneszeretetről valló játéka, a zene örömöt szerző, szépségsugárzó va­rázsának újrabizonyítása. A zseniális Dohnányi ritkán játszott kvintettjének fel­elevenítése külön csemegéje volt a koncertnek. A roman­tikus töltetű fiatalkori mű halhatatlanságra, s minden­kori előadásra érdemességét Br^Jims véleménye szavatol­ja, aki azt nyilatkozta: „Ma­gam sem tudtam volna job­ban megírni." Berényi Bogáta Celeste Aida Á Győri Balett a tavaszi fesztiválon A budapesti tavaszi f&sz­tivál programjában a Víg­színház ad otthont a Győri Balett vendégjátékának. Az európai hírű együttes — amely a tavaszi fesztiválon rendszeresen fellép — az idén a Mendelssohn Hege­dűversenyére készült Mada­rak voltunk, földre száll­tunk, cimű és a Bartók­szonátára készült táncjáté­kot, valamint A csodálatos mandarint hozza Budapest­re. s új produkciót is be­mutat: a Schubert zenéjére koreografált Prospero cimü egyfelvonásost. A Győri Balett és a Ma­gyar Néphadsereg Művész­együttesének közös produk­ciója volt a Juhász Ferenc költeménye alapján tánc­színházi előadássá formáló­dott mű, „A szarvassá vált fiak". A Győri Balettel kö­tött megállapodás alapján —• mivel a mű fenntartása a magas költségek miatt szinte lehetetlenné vált — a produkció első részét, az alapballadát a Néphadsereg Művészegyüttese önálló elő­adásként mutatja be. Az oratórikus táncjáték zené­jét Rossa László kompo­nálta, a díszleteket és a jel­mezeket Gombár Judit ter­vezi, a rendező és koreográ-. fus Nóvák Ferenc. Emlékiinnepség Madách Imre születésének 164. évfordulóján emlékün­nepséget rendeztek hétfőn Salgótarjánban. Nyilvánosságra hozták az jévrőll évre meghirdetett Madách irodalmi pályázat eredményét. Szépirodalmi kategóriában az első díjat Onagy Zoltán kapta Balla­dák nyara című elbeszélé­séért. A tanulmány kategó­riában MahöKiari Imre Né­meth Ivis/.lóról írt érteke­zése bizonyult méltónak az első díjra. Nincs operabarát, kit ne rohannának meg az emlé­kek. A nagy bevonulási kép, statisztákkal körbe-körbe, kevés az ember, szaporázzák lépteiket a színfalak mögött, hogy mire más kacatban ismét megjelennek, a tömeg illúzióját kelthessék, bár az éber néző úgyis fölfedezi a turpisságot. (Ezúttal ilyen nincs, Angyal Mária rende­zői leleménye jobb megol­dást talált.) Vagy Radames románca, mindjárt a kezde­tén, tenorgyilkos felső bélé­vel! Minek okán fölmele­gedni sincs idő. majd felvo­násnyit kell előtte treníroz­ni, jóllehet dalolnivaló enél­kül is terem itt bőven. De a sírjelenet álomszép szerel­mi kettőse is megmarad a fülben, azzal a bizonyos „tiltott gyümölcs" nagyszep­timjével (O'terra addio); a viharos dramaturgiájú Ní­lus-parti randevú, hol a fi­gurák sorsa eldől, a szerel­me és patriotizmusa között vívódó hős végzetes árulá­sát elköveti satöbbi. Várakozásokkal megra­kodtan érkezik hát a publi­kum minden idők minden Aida-invitációjára, s nincs ez másképpen most sem, a szegedi operajátszás legfris­sebb ajánlatával. Mércéjét emeli, hogy nyugatj turnéra indulnak vele, ezért aztán olasz nyelven, tiszteletet parancsolóan, több szerep­osztásban tálalják. Fedél­zetre kerül úgyszólván az egész társulat, szólisták, kó­rus, balett — nagy létszám­mal. Köztudomású, a ma­estro annak, idején a Szue­zi-csatorna avatására, a Kairói Operaház grandiózus világpremierjének szánta, az úgynevezett párizsi nagy­operastíl megannyi látvá­nyos kellékével; amolyan „összegező remekmű" ez, Verdi középső alkotói pe­riódusának méltó dísze, ko­ronája. Ezért hát a megje­lenítéséhez gondos mérlege­lés révén szokás eljutni, a képességek tüzetes számba­vételével, s ha ebből az as­pektusból közelítjük a sze­gedi opera vállalkozását, két szempontot feltétlenül előre kell bocsátani. 1. Ami a mű­sorpolitikát illeti: nem ter­vezték, feladatul kapták. Külföldről, a társulatot im­máron fél évtizede rendsze­resen impresszáló münche­ni cégtől, olyan turnéra, ami a művészeknek kilépést biz­tosít szélesebb nyilvánosság elé, ahová enélkül többsé­gükben sohasem jutnának el, s amiért az intézmény valutáris haszna sem lebe­csülendő (manapság kivált). Eme körülmény hiányában ugyanis műsorpolitikai pa­radoxonnak tűnik, hogy tör­ténetesen miért nem az idén szabadtérire tervezett Rigolettót játsszák, mely pa­rádésan kiosztható, miköz­ben pedig a szabadtérin, nemzetközi szinlappal, ép­pen az Aidának lehetne jó helye. 2. Különösebben gon­dos átvilágítás nélkül sem kétséges, a darab támasz­totta igényeknek ideálisan egyetlen előadás sem felel­het meg, mégis — ha pár vendéggel is — ennyi fősze­repet kiállítani 1987-ben, hazánkban, vidéken műkö­dő színháznál: teljesítmény. Tett, mi önmagáért beszél, hiszen, tegyük hozzá rög­vest, semelyik változatot sem kell szégyellni, emelt fővel vállalható mind. Nem utolsósorban olyan építőelemek okán, mint Varga Mátyás egyszerre látványosan és furmányosan esztétikus díszletezése, An­gyal Mária okos rendezése, de jelesül (a zenei megvaló­sítás egyöntetűsége, a sta­bil kórushangzás (karigaz­gató: Molnár László), a kar­mesterek felfogásából kitet­sző koncepció színessége, Oberfrank Géza beállítása. Varga Mátyás ezúttal is ál­landó játékteret hasít ki, oszlopokkal, lépcsőkkel, ki­sebb színpadokon ÍK fölállít­hatókat, olyan alkalmi tar­tozékokkal, melyek részint Turné előtt három este a színházban az egyiptomi művészet sziv­hangjait is fölmutatják, ré­szint meg konkrét színterek (mint a sírkamra). Az egész­nek lendülete, pompája, stí­lusa van — döntően meg­határozva mindazt, amit a zenei élmény mellett 'képek­ben vihet haza a néző ma­gával. Angyal Mária felada­tának igazi tesztje, hogy különböző termetű, játék­felfogású és -készségű ope­ristákat kell egymással hely­zetbe hoznia, anélkül ter­mészetesen, hogy valameny­nyi szereposztással külön foglalkozhatna. Néhány ér­zékeny ponton szakít a kon­venciókkal. így a már em­legetett bevonulási jelenet­ben Amnerist például elsza­kítja a királytól, a színpad szemközti sarkába viszi, hogy a kép végén, mikor a hadvezérnek fölkínálják a kezét, közel legyen Radames­hez, akinek viszont valahol Aida körül a helye, hisz hozzá tartozik voltaképpen. Általában véve elmondha­tó, Angyal Mária okosan te­remt hangsúlyokat, szerep­lőit akkor járatja az emel­vényeken, ha a szöveg úgy kívánja. Nekem mindössze a kard hiányzik — amivel a Nílus partján lefegyverzi Radames a fáraó lányára gyilókkal törő Amonasrot — amit a főpap elkér majd az áruláson fogott hadvezértől. Hagyományszaggatóak Mol­nár Zsuzsa jelmezei is, me­rész színhatásukkal. Aidáról végre lekerül az elmarad­hatatlan dekoltázs, kérdés viszont, Radames piros kö­penye mellé célszerű-e ugyanúgy rózsaszínt boríta­ni az etióp rabszolgalányra, meg az egyiptomi király­lányra; de furán hatnak a papók is benzinkutas-uni­formisban, narancssárga öv­vel körülhajtott világoskék csuhában. A vendégkoreog­ráfus, Tóth Sándor, néhány eredeti megoldás mellett bátrabb feladatokat is biz­hatott volna a táncosokra, bár ki tudja. Így kissé visz­szafogott az előadások moz­gáskultúrája. * Az első két este Cser Mik­lós dirigált, s kivált az utolsó kép *ntim hangvéte­le, a diszkrét világítással harmonizáló bensőségessége tetszett. Cser általában jó tempókat vett, hagyta élni a színpadot, £hol pénteken mindjárt két vendéget is ta­láltunk a produkcióra meg­hívott háromból. A debre­ceni Pelle Erzsébet (Aida) drámai szopránja leheletfi­nom píanókra iis képes, ezek az emlékezetesebb pillana­tai, a máskülönben átütő fortéival szemben, melyek heLlyel-közzel érdesek, for­szírozottak. Vegyes benyo­mást kelt a pécsi Radames, Albert Miklós is. Tetszetős frázisait hevenyészett, oda­vetett megoldások gyengí­tik, amikor nem tudni iga­zán, mit akar. Mindene együtt van ahhoz, hogy jó hőstenor legyen, de mintha a „szerkezeti elemek" tech­nikailag nem illeszkednének passzentosan. Amonasro sű­rű, bozontos basszbaritonja az alsó regiszterek felé ten­dál, súlyos vocéra vár — Gyimesi Kálmán lírai fach­ja viszont fölfelé dalolva, könnyebb bordázat alatt ér­zi otthonosan magát. Ügy tűnik, a szerep vállalásával gesztust tesz, hogy turnéke­pes lehessen a társulat. Ha­sonlóképpen Szonda Eva szép mezzója is karcsúbb, finomabb szőttes annál, hogy Amnerisként verseny­re kelhetne Aida drámaisá­gával. Segít viszont a muzi­kalitása, illetve hát — légie­sebb hangú partnerekkel nincs is problémája. A hangzásarányok, inkább a szombati leosztásban tűn­tek kiegyenlítettebbeknek, amikor is Misura Zsuzsa énekelte a címszerepet. Nagyformátumú alakítása, igézően színes dinamikája ezúttal sem tévesztette ha­tását; mellette Varsányi KJária tartalmasabb Amne­rise hajlékony dallamveze­tésével teremtett homogén zenei szöveget hozzá. Ekkor léptek színpadra a férfi fő­szerepek adekvát hangú tu­lajdonosai. Juhász József és Németh József is. Juhász hősi kiállásával, magabiztos céLhangjaival látványos Ra­dames, még ha középlágé­ban a pianókkal olykor bi­zonytalankodik. Mégis él­mény hallgatni, miként Né­meth sistergő, korbácsos etióp királyát, ami ott szól igazán, ahová Verdi irta, illúziókeltő; úgy jó, ahogy van. Vasárnap este Oberfrank Géza ragadta magához a karmesteri pálcát, s ettől, meg Gregor József főpapjá­tól mindjárt veretes keretet kapott az előadás. Szükség is volt rá, mert Vajda Juli­nak odaadó, érzéki, minden várakozást fölülmúloan de­rekas Aidája bizony éppoly üvegházi, mint Réti Csaba elsősorban technikailag meg­oldott Radamese. Az a ne­hezék hiányzik belőlük, amiből furcsa módon Gur­bán János Amonasrójának még többlete is támad — igaz, egyelőre nyers, csiszo­latlan formában. A kisebb szerepekben ket­tesével-hármasával váltot­ták egymást. A főpap és a király szólamán Kenesey Gábor és Szakály Péter osz­tozott testvériesen, jó kon­dícióban, míg a főpapnöén hasonmód Erdélyi Erzsébet meg Karikó Teréz. A hír­nök izgatott szólamát — né­miképp túljátszatott beállí­tásban — Bárdi Sándor, il­letve az a Szabady József dalolta, akinek valamikor Radames is nagy szerepe volt, ha jól emlékszem Pé­csett, s most ünnepelte hat­vanadik születésnapját (a színfalak mögött köszöntöt­ték). Holnap, szerdán este újabb bemutatkozások tanú­ja lehet a publikum. Az operaházi Maria Terese Űribe lesz a címszereplő, a királylány Lengyel Ildikó, a király Rácz Imre, de hír­lik, hogy készenlétben áll egy ötödik Aida (Halászi Eva), meg egy negyedik Radames (Vajk György) is. Bevetésük későbbre várható. Gondolom, külföldön, aho­vá lassan készülődhetnek. Celeste Aida — jó utat, a hét végétől, Nyugat-Európá­ban. Nikolényi István Bevonulási jelenet. Radames: Albert Miklós \

Next

/
Thumbnails
Contents