Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-20 / 16. szám
I Kedd, 1987. január 20. Alapító munkásőrök „Más utat nem választhattam... rr Ha valaki átlapozza Karom István életének krónikáját, biztos egyetért velem: olyan ember pályája ez, akinek sorsát alapvetően megváltoztatta a felszabadulás. Sövényházán született 1927ben, kilencgyermekes családban élte egy uradalomban dolgozó szegény parasztok életét. 1945 után az erdőgazdaság következett, majd a katonai szolgálat, leszerelése után pedig a csongrádi járási tanács dolgozója lett. Később hasonló feladatot kapott a szegedi járási tanács apparátusában, ahol 1970 májusáig látta el teendőit. De talán ne haladjunK ilyen gyorsan előre az időben, hisz alapító munkásőr esetében egy időszakról — 1956 októberéről — mindenképp szólni kell. Elég csak megemlítenem ezt a dátumot, Korom István máris .sorolja emlékeit — a Széchenyi téri felvonulást, a híd környékén lezajlott incidenseket, a házkutatásokat, barátai meghurcolását, s az első napokban kialakult véleményét — itt azonnal tenni kell! — Jól tudtam, csak egy út áll előttem — a párt, a szocialista rendszer védelme. Ennek köszönhetem életem szinte valamennyi örömét, a szép élményeket. Feleségem a járási pártbizottságon dolgozott, így egyértelmű volt: családom csak ebben a rendszerben lehet boldog. A folytatásról pedig már igy beszélt: november 9-én az MSZMP tagja lett, s a tanácsnál dolgozó társaival azonnal hozzáláttak a fegyveres testület szervezéséhez is. Harminc községben jártak pártot építeni, munkásőrséget toborozni, ha kellett feláldoztak minden estét, szombatot és vasárnapot. De meg is lett az eredmenye. Márciusban 112 társammal együtt tehettem le a munkásőresküt a járási tanács második emeleti nagytermében. — emlékezik, s mutatja a ma is féltve őrzött egykori meghívót. Bár későbbi időkről már nincs nála tárgyi bizonyíték, emiékeit szinte napról napra pontosan idézi. Beszélt az első foglalkozások hangulatáról, a gyakorlatok előkészítéséről, a fiatal munkásőrök politikai oktatásáról, az árvízvédelmi munkákról. Majd a kérdésre — mi köti még három évtized után is ilyen erősen a testülethez? — így válaszolt: — Ügy érzem három feltétel kell ahhoz, hogy valaki 30 évig örömmel és sikeresen teljesítse munkásőrfeladatait. Az elkötelezettség, a biztos, segítőkész családi háttér és a munkahely támogatása. Az első kettőről már szóltam. A harmadikról csak annyit, — a tanácsnál, majd a KSZV-nél, s jelenlegi munkahelyemen, a Szegedi Magas- és Mélyépítő Vállalatnál is megértő főnökökre, kollégákra találtam. Ha ehhez hozzáteszem: ma sem tudok szebbel elképzelni, mint a haza fegyveres szol gálata. ugye megérti — leszerelésre hatvanéves fejjel sem gondolok. Bátyi Zoltán r Éljen az alma materi Bensőséges hangulatú ünnepet élhettek át mindazok, akik vasárnap este a muzsikának otthont adó Lenin körúti öreg épület hangversenytermébe látogattaK. A Tömörkény István művészeti szakközépiskola egykori diákjai közül tért vissza né'hány, hogy tiszteletét és szeretetét fejezze ki annak az iskolának, műhelynek, ahonnan életre szóló muzsikus útravalót kapott. Azóta valamennyien kisebb-nagyobb ívű karriert futottak be, de mindannyian a Zéne odaadó szolgálatában. Kiss György (I. hegedű) a budapesti Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjaként járta már be a világot, Korbay Pál (II. hegedű) a stuttgarti hangversenyzenekar szólamvezetője lett, Szöllösy József (brácsa), a szegedi szimfonikusok koncertmestere, Onczay Csaba (cselló) és Baranyay László (zongora) pedig a Zeneakadémia tanárai és hangversenyéletünk jeles szólistái. Az 1962-ben alakult kvintett ismét összeállt tehát, egykori kamarazene tanárukkal Nagy Istvánnal az élen, aki élete nagy részét a szegedi muzsikus ifjúság nevelésével töltötte el, és sokoldalú munkásságával gazdagította a város zenei életét. Húsz éven át volt zenekritikusa a Délmagyarurszágnak, a JATE Collegium Artium zenei szekciójában 15 éven keresztül taitotta lelkes előadásait, zenetanulmányokat, könyvibirálatokat, recenziókat és zenei témájú könyveket írt, Huszonöt éve annak, hogy a diákévek első fényes sikerét hozó' kompozíciókat — a Schumann Esz-dúr Op 44, és a Dohnányi c-moll Op. 1, kvintetteket — először játszották az ifjú zenészigéretek, n ez utóbbival 1963-ban a gyulai zenei diáknapokon aranyérmet ls nyertek. A remekművek s a siker édes ize is felejthetetlen élményként ivódott a fiatal muzsikus lelkekbe Ha nem így lett volna, most bizonyára Jubileumi koncert nem szövetkeztek volna isimét éppen ennek a két kvintettnek a megszólaltatására. A koncerttermet zsúfolásig megtöltötték részben a Tömörkény szakközépiskola fiataljai, részben a zene s a fellépő művészek hívei. Diós József igazgató méltatta a jubileum jelentőségét, majd Nagy István színes, hangulatos bevezetőjében felidézte a negyedszázaddal ezelőtt alakult kvintett szerepléseit. Mind a Schumann-, mind a Dohnányi-mü „előadása elementáris muzsikáló kedvről tanúskodott. Az alkalmilag újraalakult kamaraegyüttestől nem várhattuk el azt a fajta összeszokott ságot, s a legapróbb részletekre kiterjedő, elemző ér zékenységű összhangot, kidolgozottságot, mint amit egy állandóan együtt dolgozó együttestől kaphatunk. Ám ami várható volt, azt nyújtották, s ez sem kevés: öt rutinos, jó muzsikus lel ikes, értelmes, vitalitástól •temperamentumtól átfűtött mélységes zeneszeretetről valló játéka, a zene örömöt szerző, szépségsugárzó varázsának újrabizonyítása. A zseniális Dohnányi ritkán játszott kvintettjének felelevenítése külön csemegéje volt a koncertnek. A romantikus töltetű fiatalkori mű halhatatlanságra, s mindenkori előadásra érdemességét Br^Jims véleménye szavatolja, aki azt nyilatkozta: „Magam sem tudtam volna jobban megírni." Berényi Bogáta Celeste Aida Á Győri Balett a tavaszi fesztiválon A budapesti tavaszi f&sztivál programjában a Vígszínház ad otthont a Győri Balett vendégjátékának. Az európai hírű együttes — amely a tavaszi fesztiválon rendszeresen fellép — az idén a Mendelssohn Hegedűversenyére készült Madarak voltunk, földre szálltunk, cimű és a Bartókszonátára készült táncjátékot, valamint A csodálatos mandarint hozza Budapestre. s új produkciót is bemutat: a Schubert zenéjére koreografált Prospero cimü egyfelvonásost. A Győri Balett és a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének közös produkciója volt a Juhász Ferenc költeménye alapján táncszínházi előadássá formálódott mű, „A szarvassá vált fiak". A Győri Balettel kötött megállapodás alapján —• mivel a mű fenntartása a magas költségek miatt szinte lehetetlenné vált — a produkció első részét, az alapballadát a Néphadsereg Művészegyüttese önálló előadásként mutatja be. Az oratórikus táncjáték zenéjét Rossa László komponálta, a díszleteket és a jelmezeket Gombár Judit tervezi, a rendező és koreográ-. fus Nóvák Ferenc. Emlékiinnepség Madách Imre születésének 164. évfordulóján emlékünnepséget rendeztek hétfőn Salgótarjánban. Nyilvánosságra hozták az jévrőll évre meghirdetett Madách irodalmi pályázat eredményét. Szépirodalmi kategóriában az első díjat Onagy Zoltán kapta Balladák nyara című elbeszéléséért. A tanulmány kategóriában MahöKiari Imre Németh Ivis/.lóról írt értekezése bizonyult méltónak az első díjra. Nincs operabarát, kit ne rohannának meg az emlékek. A nagy bevonulási kép, statisztákkal körbe-körbe, kevés az ember, szaporázzák lépteiket a színfalak mögött, hogy mire más kacatban ismét megjelennek, a tömeg illúzióját kelthessék, bár az éber néző úgyis fölfedezi a turpisságot. (Ezúttal ilyen nincs, Angyal Mária rendezői leleménye jobb megoldást talált.) Vagy Radames románca, mindjárt a kezdetén, tenorgyilkos felső bélével! Minek okán fölmelegedni sincs idő. majd felvonásnyit kell előtte trenírozni, jóllehet dalolnivaló enélkül is terem itt bőven. De a sírjelenet álomszép szerelmi kettőse is megmarad a fülben, azzal a bizonyos „tiltott gyümölcs" nagyszeptimjével (O'terra addio); a viharos dramaturgiájú Nílus-parti randevú, hol a figurák sorsa eldől, a szerelme és patriotizmusa között vívódó hős végzetes árulását elköveti satöbbi. Várakozásokkal megrakodtan érkezik hát a publikum minden idők minden Aida-invitációjára, s nincs ez másképpen most sem, a szegedi operajátszás legfrissebb ajánlatával. Mércéjét emeli, hogy nyugatj turnéra indulnak vele, ezért aztán olasz nyelven, tiszteletet parancsolóan, több szereposztásban tálalják. Fedélzetre kerül úgyszólván az egész társulat, szólisták, kórus, balett — nagy létszámmal. Köztudomású, a maestro annak, idején a Szuezi-csatorna avatására, a Kairói Operaház grandiózus világpremierjének szánta, az úgynevezett párizsi nagyoperastíl megannyi látványos kellékével; amolyan „összegező remekmű" ez, Verdi középső alkotói periódusának méltó dísze, koronája. Ezért hát a megjelenítéséhez gondos mérlegelés révén szokás eljutni, a képességek tüzetes számbavételével, s ha ebből az aspektusból közelítjük a szegedi opera vállalkozását, két szempontot feltétlenül előre kell bocsátani. 1. Ami a műsorpolitikát illeti: nem tervezték, feladatul kapták. Külföldről, a társulatot immáron fél évtizede rendszeresen impresszáló müncheni cégtől, olyan turnéra, ami a művészeknek kilépést biztosít szélesebb nyilvánosság elé, ahová enélkül többségükben sohasem jutnának el, s amiért az intézmény valutáris haszna sem lebecsülendő (manapság kivált). Eme körülmény hiányában ugyanis műsorpolitikai paradoxonnak tűnik, hogy történetesen miért nem az idén szabadtérire tervezett Rigolettót játsszák, mely parádésan kiosztható, miközben pedig a szabadtérin, nemzetközi szinlappal, éppen az Aidának lehetne jó helye. 2. Különösebben gondos átvilágítás nélkül sem kétséges, a darab támasztotta igényeknek ideálisan egyetlen előadás sem felelhet meg, mégis — ha pár vendéggel is — ennyi főszerepet kiállítani 1987-ben, hazánkban, vidéken működő színháznál: teljesítmény. Tett, mi önmagáért beszél, hiszen, tegyük hozzá rögvest, semelyik változatot sem kell szégyellni, emelt fővel vállalható mind. Nem utolsósorban olyan építőelemek okán, mint Varga Mátyás egyszerre látványosan és furmányosan esztétikus díszletezése, Angyal Mária okos rendezése, de jelesül (a zenei megvalósítás egyöntetűsége, a stabil kórushangzás (karigazgató: Molnár László), a karmesterek felfogásából kitetsző koncepció színessége, Oberfrank Géza beállítása. Varga Mátyás ezúttal is állandó játékteret hasít ki, oszlopokkal, lépcsőkkel, kisebb színpadokon ÍK fölállíthatókat, olyan alkalmi tartozékokkal, melyek részint Turné előtt három este a színházban az egyiptomi művészet szivhangjait is fölmutatják, részint meg konkrét színterek (mint a sírkamra). Az egésznek lendülete, pompája, stílusa van — döntően meghatározva mindazt, amit a zenei élmény mellett 'képekben vihet haza a néző magával. Angyal Mária feladatának igazi tesztje, hogy különböző termetű, játékfelfogású és -készségű operistákat kell egymással helyzetbe hoznia, anélkül természetesen, hogy valamenynyi szereposztással külön foglalkozhatna. Néhány érzékeny ponton szakít a konvenciókkal. így a már emlegetett bevonulási jelenetben Amnerist például elszakítja a királytól, a színpad szemközti sarkába viszi, hogy a kép végén, mikor a hadvezérnek fölkínálják a kezét, közel legyen Radameshez, akinek viszont valahol Aida körül a helye, hisz hozzá tartozik voltaképpen. Általában véve elmondható, Angyal Mária okosan teremt hangsúlyokat, szereplőit akkor járatja az emelvényeken, ha a szöveg úgy kívánja. Nekem mindössze a kard hiányzik — amivel a Nílus partján lefegyverzi Radames a fáraó lányára gyilókkal törő Amonasrot — amit a főpap elkér majd az áruláson fogott hadvezértől. Hagyományszaggatóak Molnár Zsuzsa jelmezei is, merész színhatásukkal. Aidáról végre lekerül az elmaradhatatlan dekoltázs, kérdés viszont, Radames piros köpenye mellé célszerű-e ugyanúgy rózsaszínt borítani az etióp rabszolgalányra, meg az egyiptomi királylányra; de furán hatnak a papók is benzinkutas-uniformisban, narancssárga övvel körülhajtott világoskék csuhában. A vendégkoreográfus, Tóth Sándor, néhány eredeti megoldás mellett bátrabb feladatokat is bizhatott volna a táncosokra, bár ki tudja. Így kissé viszszafogott az előadások mozgáskultúrája. * Az első két este Cser Miklós dirigált, s kivált az utolsó kép *ntim hangvétele, a diszkrét világítással harmonizáló bensőségessége tetszett. Cser általában jó tempókat vett, hagyta élni a színpadot, £hol pénteken mindjárt két vendéget is találtunk a produkcióra meghívott háromból. A debreceni Pelle Erzsébet (Aida) drámai szopránja leheletfinom píanókra iis képes, ezek az emlékezetesebb pillanatai, a máskülönben átütő fortéival szemben, melyek heLlyel-közzel érdesek, forszírozottak. Vegyes benyomást kelt a pécsi Radames, Albert Miklós is. Tetszetős frázisait hevenyészett, odavetett megoldások gyengítik, amikor nem tudni igazán, mit akar. Mindene együtt van ahhoz, hogy jó hőstenor legyen, de mintha a „szerkezeti elemek" technikailag nem illeszkednének passzentosan. Amonasro sűrű, bozontos basszbaritonja az alsó regiszterek felé tendál, súlyos vocéra vár — Gyimesi Kálmán lírai fachja viszont fölfelé dalolva, könnyebb bordázat alatt érzi otthonosan magát. Ügy tűnik, a szerep vállalásával gesztust tesz, hogy turnékepes lehessen a társulat. Hasonlóképpen Szonda Eva szép mezzója is karcsúbb, finomabb szőttes annál, hogy Amnerisként versenyre kelhetne Aida drámaiságával. Segít viszont a muzikalitása, illetve hát — légiesebb hangú partnerekkel nincs is problémája. A hangzásarányok, inkább a szombati leosztásban tűntek kiegyenlítettebbeknek, amikor is Misura Zsuzsa énekelte a címszerepet. Nagyformátumú alakítása, igézően színes dinamikája ezúttal sem tévesztette hatását; mellette Varsányi KJária tartalmasabb Amnerise hajlékony dallamvezetésével teremtett homogén zenei szöveget hozzá. Ekkor léptek színpadra a férfi főszerepek adekvát hangú tulajdonosai. Juhász József és Németh József is. Juhász hősi kiállásával, magabiztos céLhangjaival látványos Radames, még ha középlágéban a pianókkal olykor bizonytalankodik. Mégis élmény hallgatni, miként Németh sistergő, korbácsos etióp királyát, ami ott szól igazán, ahová Verdi irta, illúziókeltő; úgy jó, ahogy van. Vasárnap este Oberfrank Géza ragadta magához a karmesteri pálcát, s ettől, meg Gregor József főpapjától mindjárt veretes keretet kapott az előadás. Szükség is volt rá, mert Vajda Julinak odaadó, érzéki, minden várakozást fölülmúloan derekas Aidája bizony éppoly üvegházi, mint Réti Csaba elsősorban technikailag megoldott Radamese. Az a nehezék hiányzik belőlük, amiből furcsa módon Gurbán János Amonasrójának még többlete is támad — igaz, egyelőre nyers, csiszolatlan formában. A kisebb szerepekben kettesével-hármasával váltották egymást. A főpap és a király szólamán Kenesey Gábor és Szakály Péter osztozott testvériesen, jó kondícióban, míg a főpapnöén hasonmód Erdélyi Erzsébet meg Karikó Teréz. A hírnök izgatott szólamát — némiképp túljátszatott beállításban — Bárdi Sándor, illetve az a Szabady József dalolta, akinek valamikor Radames is nagy szerepe volt, ha jól emlékszem Pécsett, s most ünnepelte hatvanadik születésnapját (a színfalak mögött köszöntötték). Holnap, szerdán este újabb bemutatkozások tanúja lehet a publikum. Az operaházi Maria Terese Űribe lesz a címszereplő, a királylány Lengyel Ildikó, a király Rácz Imre, de hírlik, hogy készenlétben áll egy ötödik Aida (Halászi Eva), meg egy negyedik Radames (Vajk György) is. Bevetésük későbbre várható. Gondolom, külföldön, ahová lassan készülődhetnek. Celeste Aida — jó utat, a hét végétől, Nyugat-Európában. Nikolényi István Bevonulási jelenet. Radames: Albert Miklós \