Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

10 Szombat, 1987. január 13. DM1 mqgqzin Keresetszabályozás: Valami más kellene Színek és helyek INTERJÚ HÉTHY LAJOSSAL, A MUNKAÜGYI KUTATÓINTÉZET IGAZGATÓJÁVAL Az ősszel tarott — és sorrendben a negyedik — munkagazdasági konferencián — különösen nagy figyelmet keltett Hélhy Lajos, a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatója, aki többek között kijelentette, hogy bérpolitikai és keresetszabályozási gyakorlatunk kimondottan akadályozza gazdaságunk új növekedési pályára való átállítását. Hélhy Lajos meggyőződésének indítékairól, s általában a hosszú évek óta rendre módosítgatott, toldozott-foldozott bér-, illetve keresetszabályozással kapcsolatos véleményéről kérdeztük. Mindenekelőtt arról, hogy vajon megteremthető-e a jelenlegi bérpolitikával és a hozzá kapcsolódó szabályozással kiáramló vásárlóerő és az árualap egyensúlya, miközben a keresetszabályozásnak az anyagi ösztönzés funkcióit is el kell látnia? — A bérpolitika és a keresetszabályozás sajnálatosan „egyfunkcióssá" vált, olyan értelemben, hogy szinte kizárólagos feladatának tekinti a vásárlóerő és a fogyasztási árualap egyensúlyának fenntartását. Máris hangsúlyozom: ez nagyon fontos funkciója a keresetszabályozási rendszernek — éppen az inflációs tendenciák lehetséges fékezése miatt —, de azt is látni kell, hogy emellett nem, vagy csak alig-alig észrevehetően érvényesülhet a keresetszabályozás ösztönző funkciója. Amúgy kétségeim v annak a tekintetben is, hogy a keresetszabályozás önmagában mennyiben képes a vásárlóerő kizárólagos szabályozására? Kétségeim vannak ez ügyben azért is, mert a bérek, illetve a munkahelyi keresetek nem azonosíthatók a lakosság valóságos, — és ugyancsak vásárlóerőként megjelenő — pénzjövedelmeivel. S ez a jövedelem még mindig nem azonosítható a vásárlóerő egészével, hiszen számolni kell a jelenleg egyszerűen megfoghatatlan — legföljebb csakis óvatos becslések alapján méricskélhető — úgynevezett láthatatlan jövedelmekkel, az összességében sokmilliárdos nagyságrendű borravalókkal, hálaés csúszópénzekkel, és a többivel. Mindebből pedig az következik, hogy a bérpolitika, illetve a keresetszabályozás gyakorlatilag reménytelenül bajlódik a vásárlóerő-kiáramlás szabályozásával, miközben meglehetősen érzéketlen az ösztönzés követelményei iránt. — Se haragudjon, de ez az összefüggés azért nem egészen világos. Miért ne tehetne az anyagi ösztönzés szolgálatába állítani azt a keresetszabályozást, amelynek egyébként feladata a vásárlóerő és az árualap lehetséges összehangolása? A valóságos anyagi ösztönzéshez egyrészt az kell, hogy a munkateljesítmények és ezek fizetsége között valamiféle, s lehetőleg szoros kapcsolat legyen. Márpedig manapság aligha mutatható ki egyértelmű kapcsolat a vállalati eredményesség — vagy éppen eredménytelenség — és a vállalati bérszínvonal között. Másrészt: a központilag elhatározott és érvényesített keresetszabályozás olyan alacsony szinten nivellálja a vállalatok bérszínvonalát, hogy megfelelő ösztönző erőt megtestesítő bérkülönbségek lehetőleg ne, vagy csak egészen kivételes esetekben alakuljanak ki. — Miközben a teljesítmények szerinti és erőteljes keresetdifferenciálás deklarált alapelv és követelmény... — ...Ön mondta: „alapelv". Hadd tegyem hozzá: jószerével gyakorlati konzekvenciák nélküli alapelv... De visszatérve az iménti gondolatsorhoz: napjaink bérpolitikája egyszerűen figyelmen kívül hagyja az emberi, ha úgy tetszik, a munkavállalói magatartást, s főleg ennek indítékait. Bérpolitikánk alapelveinek megfogalmazásakor fel sem merül, hogy X és Y, vagy egy brigád, illetve munkacsoport ugyan mennyi pénzért, mekkora fizetségért hajlandó olyannyira óhajtott több és jobb munkára? Bérpolitikánk évtizedek óta konzervált alapelve, hogy a központilag meghatározott — és a keresetszabályozás által reguláit — összeg igenis elegendő, a mennyiségileg és a minőségileg is színvonalas munka mindenkori honorálására. A jelek szerint nem elegendő! Azért sem, mert társadalmi és gazdasági viszonyaink valójában semmiféle garanciát nem jelentenek arra, hogy az anyagi haszon valóban oda áramlik majd, ahol a valóságos és a piac által is értékelt teljesítmény is megszületik. — Ha jól értem önt, akkor tehát az ösztönzési gyakorlatnak a mai állapotokhoz képest egy fordított logikát kellene követnie? — Vitathatatlan, hogy a bérnek mindenkor határt szab a teljesítmény. De ha hiszünk az anyagi ösztönzésben, akkor ez fordítva is igaz. S erről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: az emberek, a munkavállalók, a termelőmunkát végző szervezetek számára olyan garanciákat kell adni, amelyek egyértelmű biztosítékai annak, hogy ők csakis a több, a jobb, a piac által is értékelt színvonalasabb munkájuk révén, s nem más úton-módon juthatnak el anyagi boldogulásukhoz. A mai és rendkívüli bonyolult módon szabályozott bérszínvonal ezt sokak számára aligha teszi lehetségessé. Kétségtelen, ez a központilag tervezett bérszínvonal, amelyet szinte kizárólag a gazdasági egyensúly követelményeiből kiindulva határoznak meg, valamelyest fékezi a infláció gyorsulását, s az államigazgatás részéről már csak azért is kedvezően kezelendő. Csakhogy: a vállalatok, s az egyéb gazdálkodó szrvezetek már egészen másként vélekednek erről. Ók olyan bérszínvonalra törekednek — s gyakorlati példák sokasága bizonyítja, hogy törekvéseik nem eredménytelenek —, amely mellett a bérköltségek számukra még elviselhetőek, de egyszersmind a számukra fontos, mert például különlegesen kvalifikált munkavállalókat is megtarthatják. Ám e törekvéseik közben rendre beleütköznek a keresetszabályozási fékekbe, korlátokba, magyarán szólva az olyan adókötelezettségekbe, amelyek miatt a bérszínvonal célszerű emelése lehetetlenné — mert túl költségessé — válik, még mielőtt alkalmas lenne az igazán jó, tehát igazán hasznos munkaerő anyagi ösztönzésére, s megtartására. És hát ne feledkezzünk meg az egyéni szempontokról sem. A munkavállalók számára csakis az az elfogadható bérszínvonal — s őket aztán végképp nem érdeklik a szabályozás különböző korlátai és finomságai —, amely a számukra elfogadhatónak és kívánatosnak ítélt életnívót biztosítja. — Vagyis, ami a gazdaságirányítás és az államigazgatás számára kívánatos és elfogadható bérszínvonal, az a vállalatok, s legfőképpen az egyes emberek számára elfogadhatatlan. Jól értem ? — Igen. Következésképpen: a vállalatok igyekeznek a bérszínvonalukat minél magasabbra emelni, s erre megannyi lehetőségük adódik — például a központi szervekkel való sorozatos alkudozás révén —, vagy éppenséggel és kényszerűségből eltűrik a teljesítménykövetelmények egyébként nyilvánvaló lazítását, rendre szorgalmazzák a vgm-munkát, a béren kívüli juttatások lehetséges növelését, túlságosan is liberális premizálási gyakorlatot követnek; egyszóval élnek minden olyan lehetőséggel és módszerrel, amelynek révén a keresetek — a tagadhatatlan társadalmi nyomás hatására is — valamelyest növelhetők. Úgy is mondhatnám: a munkáltatók egyfajta kitörési lehetőséget keresnek — és találnak — a keresetszabályozás korlátai közül, de ugyanezt keresi a munkavállaló is. S ő nem sikertelenül, mert élhet a munkáltatója által felkinált többletkereseti, illetve a ma már legalizált második gazdaság nyújtotta jövedelemszerzési lehetőségekkel. De gyakorta kell élnie az olyan kényszerű lehetőségekkel is, amelyek ugyan pénzben számolható közvetlen jövedelmet nem, ám mégis költségmegtakarítást jelentenek a számára (például a családiház-épités jórészt saját munkával stb.). — Ha úgy vesszük, e „kitörési" kísérletek és módozatok végül is szimpatikusnak ítélhető megoldások. Csakhogy: mindennek mi az ára? — Súlyos ára van. Gondoljuk csak meg: a népgazdaságilag is értékelhető — mert hasznot hozó — és nem kevés erőfeszítéssel létrehozott teljesítmények nem ott jelentkeznek, ahol egyébként a gépi felszereltség és maga a termelési szervezet is eleve magastermelékenységet és hatékonyságot garantálna; tudniillik az állami szektorban, s főleg ott is a nagyvállalatoknál. A teljesítmény követelmények érvényesítése — sajnálatos módon — manapság inkább csak a népgazdasági szempontból periférikus területeket, a különböző kisvállalkozásokat, horribile dictu a kiskereskedéseket, a butikokat jellemzi. S ugye, nem kell különösebben bizonygatni; gazdasági gondjaink enyhítése aligha várható a mégoly teljesítőképes második gazdaságtól. És mégis: mert az állami nagyvállalatok képtelenek tartósan magukhoz kötni a legjobb munkavállalókat, mert képtelenek számukra megfelelő munkakörülményeket és az elvárható teljesítményeket kellőképpen honoráló fizetséget biztosítani, hát úgymond pótcselekvési és pótkereseti lehetőségekre kényszerülnek: a vgm-ek gyakorta indokolatlan gyarapítására és „futtatására", s a teljesítménykövetelmények már említett szisztematikus lazítására. — Akkor most még egyszer: mindez a bér-, illetve a keresetszabályozás számlájára írandó ? — Hadd kerüljem meg kissé a kérdésre adandó választ, remélve, hogy azért érthető leszek. Idézőjelek között mondom, hogy a „kisebb" gond az, ha a gazdaságban — pontosabban az állami szektorban — nincs a kívánatos teljesítményeket kiváltó ösztönzőerő, érdekeltség. Sokkal nagyobb gond, hogy az érdekeltség most már állandósult, mert hosszú ideje tartós hiánya idővel olyan, nem helyeselhető magatartásformák kialakulásához vezet, amelyek az emberek mindennapi — és nemcsak a munkahelyeken tapasztalható — cselekvéseit tartósan meghatározzák. Hogy miként hozható ez kapcsolatba a keresetszabályozással? Egyszerűen úgy, hogy ha kialakul — márpedig szerintem máris tapasztalható — az a meggyőződés, hogy az állami szektorban nem érdemes tisztességesen dolgozni, s ez egyfajta általánosítható magatartásszabállyá emelkedett, akkor bizony számolnunk kell azzal, hogy az emberek munkavállalói magatartását még hosszú ideig ez a meggyőződés vezérli. Meglehet, kissé messzire kalandoztam az alapkérdéstől, hogy tudniillik a mai bérpolitika és keresetszabályozás vajon alkalmas-e arra, hogy hosszabb távon is építsünk rá, hogy biztosítsa azt a mozgató, ösztönző erőt, amelyre a gazdasági növekedéshez való visszatérés, a hatékonyságnövelés olyannyira várt időszakában szükségünk van? Szakemberek sokasága gondolkodik a megoldáson, mert az iménti kérdésre — sajnos — csak az a válasz, hogy jelenlegi bérpolitikánk és főleg a keresetszabályozásunk helyett valami egészen más és vadonatúj megoldást kell kitalálni. VÉRTES CSABA REGIRE UJ Öreg barátommal kötöttük össze a bajuszt minap, hol is volt a valahai Subapince? Én meg mertem volna esküdni rá, hogy a Kossuth Lajos sugárút és a Vadász utca sarkán. (Meredek lépcsőkön lehetett a mélybe hatolni; még az is felrémlett, hogy szilvapálinkáztunk egyszer ott, s rettenetesen „nagyfiús", sőt „felnőttes" volt az egész.) ő viszont mindegyre leikelte, hogy a Széchenyi téren, a valahai Rengei—Wirt féle írógépüzlet mellett... Tán neki van igaza. Nem firtatom. Ilyesmi már aligha számít presztízskérdésnek olykor rezignált praxisomban. A Raffay-vendéglőre ellenben jól emlékszem. Magasföldszintes épület a Kossuth Lajos sugárút bal oldalán. Egy ugrásnyira az Anna-kúttól. S majdnem átellenben a legendás Bruckner vaskereskedéssel. (Most az új postapalota áll a vendéglő helyén.) „Az utas könyvé"-t lapozgatom. 1935ben adták ki. Innen tudom, amit sose — még legmerészebb álmaimban se — mertem volna gondolni. A „Raffay"-nak ötszáz személy volt a befogadóképessége. Pengőtől pengőötvenig számították a menüt a harmincas évek derekán. Mindenesetre valahányszor arra ballagtunk, mindig fölséges pörköltszag lengte be a környéket. Az ablakok mögül kiszivárgó muzsikáról már nem is beszélek. Sejtelmes volt. Mintha arra akart volna bennünket figyelmeztetni: az üvegen túl egy egészen más világ kezdődik, amely ezerszer izgalmasabb az általuk átélt hétköznapinál. De mi többnyire legföljebb csak a „Bagolyvár"-ig jutottunk. Földszintes épülete ott szerénykedett a Kígyó és a Feketesas (ma: Bajcsy-Zsilinszky) utca sarkán. Pontosan ott, ahol most az MTESZ-székház csupasztéglás tömbje magasodik. Mikor néha bekukkantok a földszinti kenyérboltba, akárha a Bagolyvárba toppannék be. Szinte várom, hogy a tömzsi, vastagüveges „parasztpohárban" elémtolják a kisüstit. A Kárász utca és a Kölcsey utca sarkán félévszázada is órásüzlet állt. (Emlékezetem meddőhányójából már nem tudom teljes bizonyossággal előbányászni, a Csury vagy a Tóth órás — (utóbbi az ifj. Horváth Istvánnal együtt öngyilkos lett Tóth Kata édesapja — üzemeltette-e?) Mellettük működött volna a Dréher-étterem? Az épület Kölcsey utcai szárnyán — mindjárt az órásüzlet mellett? A finom, metszett, de az illetéktelen bepillantásnak is útját álló homályú nagy kirakatüvegek ma is előttem. Az ötvenes évek elején a Magyar—Szovjet Társaság birtokába kerültek a helyiségek. Jó kis társaság gyúlt ott össze estelenként. Lelkes aktívák; a házimunka rabságából épp kiszabadulni készülődő asszonykák. A fogtechnikus Kártyássy Feri vezette a kultúrcsoportot. (A színjátszók egyike a nagy Ranschburg professzor unokaöccse, Ranschburg Pali volt.) Majd a nyomda vásárolta meg. Évtizedeken át itt működött a kliséüzem. Aztán megint fordult a kocka. Újra vendéglátósok költöztek a vastag falak közé. Házias kosztú bisztró csalogatja ide már hosszú ideje az enni-inni vágyó futó és törzsvendégeket... Néha, betértemkor fölvillanak a régi képek. Muraközik vontatta stráfkocsikon a söröshordók. Plakátokon korsókból kicsorduló sörhabpamacsok. Kerek, díszes papíralátét, ami a poharak alá kerül. Tiszta abrosszal letakart vesszőkosárkákban kemenceforró töpörtyúspogácsák... A Dréher-sör márka volt, mint a zsebórák közt a Schaffhausenek. Sok mindenben csalódhatott az ember. De ezekben sohasem. A Móra utca afféle fattyúhajtásként ágazott le féljobbra a nagykörútból. A kerítés mögött szundikáló villa tőszomszédságában állt Csillag Gazsi kocsmája, amit városszerte — afféle epiteton ornansként — csak per Szarosfazékként emlegettek. Keresztapám, Liszekamm Gyuri bácsi cipőgyári munkás nap mint nap itt múlatta estéit, mig minket, gyerekeket érte nem küldtek. Sajátos szubkultúrájú hely volt a Szarosfazék, annyi bizonyos. Néhány lépcsője mintha afféle külvárosi menyországba kalauzolná a betérőt. Felnőtt fejjel rostálom — és értékelem — újra gyerekként itt szerzett élményeimet. A kockásabroszos asztaloknál „munkáskülsejű" férfiak borozgattak. Néha nőkkel. Csak évtizedekkel később egy levélíró tudatta velem, hogy.az udvarbani melléképületben negyedórás találkák bonyolódtak. Mindaddig fogalmam sem volt, ugyan miért is állnak föl és tűnnek el az asztaltól a párok az udvarra vezető levélajtó hasadékán át? Szilveszter közeledtével a Móra utcai pincelakások ablakaiban — a tuberkulotikus állapotú muskátlik, ványadt kaktuszok szomszédságában — feltűntek a kocsonyák. Közvetlenül a kocsma mellett dülöngélő betűk hirdették az egyik pincelakás-ablakban, hogy IT MIKOLCZI KOCSONNYA KAPHATÓ. Ugyan milyen is lehet az a miskolci kocsonya? S ha másmilyen, vajon miben tér el a hagyományostól, a helységnévvel nem jelölttől? A kérdés — megválaszolatlanul — még manapság is foglalkoztat. A Móra és a Faragó utcai sarki emeletes házban is erősen készülődtek a szilveszterre. Keresztapám még a Szarosfazékban darvadozott, amikor a konyhákban már javában reszelték a tormát. A csorba zománcú fazekakban lókolbász — itteniesen: nyihahaszalámi — puhult. A lányok úgy készültek az estére, mintha bálba mennének. Ám ezek a móravárosi hajadonok a szilvesztert jobbára a tollasbálban — ágyban — forgolódták át. Míg apák-férjek a konyhaasztalnál kókadoztak, ólomként suvasztotta le fejüket a sok délutáni nagyfröccs és a nyomában settenkedő álom... Az emeleti széplányhoz kackiás léptekkel érkezett Pubi, a korpulens alkatú nyomdászsegéd. Gomblyukában virág, ő maga csupa egy hajszesz- és Lysoform-szag. — Boldog új évet! — kopogtattak be elseje délelőttjén sorra mindenhová a kéményseprők. — Buék! Buék! — A konyhákban még szanaszét minden. A pörkölt már savanyodott. Nehéz pára böffent elő a dunyhákból. — Hát ezt is megértük — mondta keresztanyám. És nekilátott a mosogatásnak. PAPP ZOLTÁN KISS DÉNES - * A gyerekek A gyerekek a gyerekek még szivemhez illenek De aztán tovaillannak korán fölkeltő hajnalnak rozsdálló alkonyatoknak A gyerekek a gyerekek emelik még az egemet Szem tiszta arc puha tenyér Kinyújtott karjuk a napig ér! MARGAR1TS RENBERG: ALAK A LÉPCSŐN