Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

10 Szombat, 1987. január 14. DM| magazin ÉJFÉLKOR CSENDÜLT FÖL Himnusz — történet A hazaszeretet dallama A nemzeti himnusz nyelvünk értelmező szótára szerint „valamely nemzet tagjainak együvé tartozását kifejező, emelkedett hangú, megzenésített költemény, amelyet hivatalos, ünnepélyes alkalommal énekelni, játszani szoktak". Ilyen alkalom az óesztendő búcsúztatása is, amikor a rádióban és a televízióban egy ország füle hallatára csendül föl himnuszunk jól ismert dallama. Nemzeti énekünk 1985. január elsején 22 óra 30 perckor a televízió 1. műsorának zárószámaként is „megjelent" a képernyőn, ahol azóta ilyen minőségében minden adásnap végén találkozhatunk vele. Másfél évszázada A legkedvesebb minden népnek a maga himnusza, hiszen valamennyi egy-egy nép sorséneke: a nemzet sorsát, létét, küzdelmét — történelmét — szólaltatja meg. A legősibb európai himnusz a hollandoké, a legelterjedtebb az angoloké, a legforradalmibb a franciáké, a legfiatalabb a Szovjetunió népeié, a leghosszabb szövegű a görögöké. S miben „leg" vajon a magyar himnusz? Ennek szövegéből érződik ki leginkább a nemzeti önvád, a történelem hányattatásai miatt való keserűség. Hankiss Elemér írja A bűntudatról mint társadalmi jelenségről című tanulmányában: „Nincs még egy ország, amelynek himnusza... olykor komor s már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk. Átnéztem százegynéhány ország himnuszának szövegét; felidézik a hajdani szolgaságot és a zsarnok elleni küzdelem emlékeit, zengik a szabadság, a becsület, a diadal dalát (főképp a dél-amerikai országokban), zengik a békét, az ország tájainak szépségét, népének szorgalmát és boldogságát (főképp a skandináv és angolszász országokban), zengik az igazság, a törvény, az egység, a becsület dicséretét (egy-két frankofon országban), kardot csörtetnek, hörgik a gyűlöletet és a harcra készséget a zsarnok, s minden ellenség ellen (nagyon sok országban) — de a magyaron kívül az uruguay-i himnusz az egyetlen, amelyben megpendül a bűntudat." Aki többre is kíváncsi, elolvashatja a szerző Diagnózisok című kötetében. Nemzeti énekünk a magyar romantika legmélyebb gondolkodójának, a reformkor kiemelkedő költőpolitikusának, Kölcsey Ferencnek a Hymnus cimű verse. A magyar nép zivataros századaiból alcímű költemény egyetlen nap alatt, 1823. január 22-én született, s ugyanaz az irodalmi lap (az Aurora) közölte először nyomtatásban, amelyben egy kurta évtized múlva a múlt század másik nagy közösségi éneke, Vörösmarty Szózata is megjelent. Mindkét vers megzenésitésére pályázatot írt ki a Nemzeti Színház. A Szózat népszerűsége nagyobb volt („máris nemzeti himnusszá vált" — írta a negyvenes évek elején egy vezércikkben Kossuth Lajos), talán ezzel is magyarázható, hogy hamarabb talált komponistát. Egressy Béni 1843-ban nyerte el a pályadíjat, s a megzenésített Szózatot még ugyanabban az esztendőben bemutatták. Himnusz gyanánt akkoriban a német nyelvű, Gott erhalte kezdetű osztrák császári himnuszt kényszerült énekelni a magyarság. A Kölcsey-vers megzenésitésére kiírt pályázatot egy gyulai születésű zeneszerző, karmester és zongoraművész szerzeménye nyerte meg 1844ben. Erkel Ferenc éppúgy krisztusi korban volt a komponáláskor, mint a Szatmárcsekén remetéskedő költő a vers megírásakor. Hogy a fiatal zeneszerzőt mi késztette pályaműve megalkotására, arról meggyőzően, emlékezetesen vall Keleti Márton 1952-ben készült filmje. Az Erkel — a címszerepben Pécsi Sándor életteljes alakításával — Békeffy István és Thurzó Gábor forgatókönyve alapján méltó emléket állít nemzeti énekünknek. Mert a két nyertes pályamű közül, hosszan tartó nemes versengés után, az utóbbi került ki győztesen. Az a nyolc, egyenként nyolcsoros strófából álló költemény, amelynek közbülső hat versszaka nemzeti történelmünk mérlege. Az, amelyből végső soron mégis a bizakodás csendül ki, hogy e balsors tépte, múltjáért s jövendőjéért egyaránt megbűnhődött népre még vig esztendők is köszönhetnek. A szövegen túl hozzájárult a Kölcsey—Erkel-féle Himnusz nagyobb közkedveltségéhez az emelkedettebb, szárnyalóbb dallam, amellyel az időközben (1838-ban) elhunyt költő versét szebben és könnyebben lehetett énekelni. Ruffy Péter írja egy helyütt: „az eltelt csaknem százötven esztendő alatt egyetlen alkotmányunk egyetlen rendelkezése, egyetlen magyar kormány egyetlen törvénye, egyetlen magyar országgyűlés szavazata sem mondta ki, hogy a magyar állam hivatalos himnusza a Kölcsey—Erkelféle megzenésített költemény. Kölcsey költeményét, Erkel zenéjét a szív és az értelem, nem a törvény, hanem a közakarat, a magyar nép emelte nemzeti himnuszunké, a magyar nép mondta ki és szentesítette ezt az íratlan törvényt." Erre is gondolunk akkor, amikor az óesztendő utolsó éjszakáján nemzetünk tiszteletére fölcsendült a hazaszeretet szava s dallama. JUHANI NAGY JÁNOS SZEPESI ATTILA Makedón emlék SIKÁTOR Görbedi szűcsök, hurkasütők és vaksi tímárok apró műhelyeit rejti a barna homály. Kóbor ebek rágódnak a csonton szertemorogva. Dinnyekupac tetején billeg a vén szekeres. Kis szamaraskordék döccennek a mély pocsolyában, rázza fejét a füles, szomjasan égre iáz. Sárbagurul vérbélű narancs és nagyszemű szőlő. Lányka kezében a Nap sárga mimóza-csokor. VÁNDORCIRKUSZ A folyó nevét nem tudom — görög fiú? görög leány? —, elfeledtem a falvakat, a moha-lepte háztetőket. Emlékszem csak egy-egy fahídra, a hálóvető vén halászra, a keselyűkre fönn a felhőn, s az árokparti vándorcirkusz félpucér táncosaira. Jöttek kopott szamaraskordén maguk se tudták merre, honnan: sovány, napbarnított fiúk, körtemellű kis cigánylányok. Megálltak és gitárzenére kezdődött az előadás. Előbb csak egy-egy piruett, aztán gyorsuló sip szavára örvényben jártak körre kört. Hirtelen megbuffant a nagydob, egy lány kék ívben felrepült: ezer ámuló szemsugáron emelkedett. forgószél-űzte pihetoll, szállt fölfelé, szállt egyre fölfelé. VARDAR A parton kihűlt alkonyi tüzek, halszálkák, pikkelyek szertedobálva. Mint fénycsóva bolyong a part felett egy dögkeselyű szárnya. A halászokat fölitta a távol. Kotyog a vízen egy öreg ladik. Egy kóbor eb a völgyek hajlatából a kelő Holdra felvonít. A parton állsz, ahogy tíz éve, rég, és kimondod hegyek, falvak nevét. Egy csigaházból előzúg az este. S míg hajad ordas, őszi szél cibálja, visszanézel a szélringatta tájra, a fövenyparton bűzlő halfejekre. TÖRTÉNELMI TUDAT ÉS NEMZETI ÖNISMERET Milyen nép vagyunk? Az egyes emberek csakúgy, mint a népek, nemzetek öntudatlanul vagy félig-meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hordozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáik, fogyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám épp attól válhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsalás nélkül képes és mer a múltjával szembenézni. Hisz ettől válhat világosabbá — ha népekről, nemzetekről gondolkodunk — fejlődésünknek történelmi meghatározottsága, így válhat a fátum a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált" történelem objektív körülményeinek ismeretében lehet némiképp elkerülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés történyszerűségeit, újra és újra túl szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadságunk határait). A múlt által meghatározott körülmények ismerete teszi lehetővé, hogy megmérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vonatkozásban szakítani akarunk tradícióinkkal, akár tudatos politikai cselekvés, akár a viszonyok kényszere folytán. Az ilyen „pályamódosítások" sokszor több generáció alkalmazkodó képességét is igénybe veszik. Ha a történettudománynak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja", s történelmi tudat formálásával segítse kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet kritkátlan, nem lehet szelektív, amely „válogat" a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi, vallásos (a nem kívánt rész törlendő) értékeket fogadja el. Ha ilyen öncsaláshoz szállítana muníciót a tudomány, úgy akaratlanul is retrográd manipulációk eszközévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalása, a törekvés történelmünk lehető legteljesebb megismerésére, e szándék azonban nem kell, hogy nélkülözze, sőt, feltételezi a kritikai elemet, persze az ítélőbíró) pozíció nélkül. Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándékokkal a múlt tükrébe pillantani. A magunk és szomszédaink történelme tele van hasonló, ám egymást sűrűn keresztező tragikus elemekkel. A fejlődés e régióban számos befejezetlenséget, ki nem élt lehetőséget hordoz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a közgondolkodás szinte szakrálisan viszonyul. Éppen ezért elképzelhetetlen lenne egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szigete (amelyet Anatole Francé nyugodtan megírhatott a francia történelemről). Ismeretes, hogy Hasek Svejkjének fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nenizetgyalázónak" minősített regény körüli viták — nem véletlenül — kiújultak az ötvenes években. A múlt romantikus-szakrális szemléletének megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szemlélet elemei — ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkoztatunk — rendkívül hasonlóak egymáshoz. Szinte minden nép vélt vagy valódi genezise pillanatában európai hatalmi tényezőként lépett a színre. Ám e pozíciót kedvezőtlen véletlenek, belső megosztottság, a „vadkan" beavatkozása folytán nem lehetett tartani. Veszélybe került vagy évszázadokra odaveszett a nemzeti függetlenség, amelynek emlékét csak a nép őrizte, áldozatos lelkű papok, tanítók segítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép históriájába behelyettesíthető, s az „ébresztők" nemzedékei a XVIII. század végén, a XIX. század elején olyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, romantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegészített" dicső múltak kardként feszültek egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlenségét, főként a történetileg kialakult területi egységek keretében. E kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat alakulása szocialista viszonyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a létező szocializmus országaiban elválasztó tényező, s e minőségén nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos" pozícióban képviseli e romanticizmus!. Ha megkíséreljük számbavenni azokat a sztereotípiákat, amelyek a „mi a magyar?" kérdésre adhatók válaszul, úgy láthatjuk, hogy e közhelyek milyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Európát rettegésben tartó kalandozó, a X. század végétől folyamatos állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a kereszténység védpajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesztett háborúk, a bukott forradalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe (akik azért ott is megmutatják), amelyet évszázadok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi karrierek népe, csakúgy, mint a nagy sportsikereké. Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodó képesség, ami valóban fenntartotta ezer éven át a Kárpát-medencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a lábukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyitottságnak, annak a képességnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat saját kultúrájába. Tanú erre a honfoglalás előtti időkből a nyelv, majd az ezredfordulón a kereszténység felvétele. Ettől kezdve az európai hatások útja — olykor némi késéssel — zavartalan a reformációtól egészen a szocializmusig. Ki keresné a gályarab prédikátorok helytállásában, a Magyarországot modernizáló akaró reformerekben, a munkásmozgalom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és kudarcaik a hagyomány szerves részei immár, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen a magyarság fogalma. Amióta megjelent ezen a tájon a magyar nép, számos kataklizmát élt túl, végleges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám — noha sok „Mohácsot" ért meg — képes volt mindig az újrakezdésre. Ez a látványos, gesztusok nélküli heroizmus nem őrződött úgy meg történelmi köztudatunkban, mint illett volna, bár éppen ez a képesség a folyamatosság megőrzésének tán legfontosabb eleme. Ha eltűnődünk szomszédaink magyarság-képén, abban is sokszor a mi romantikus sztereotípiáinkat ismerjük fel, csak éppen a visszájukról. A függetlenségére büszke, „úri fajta" önmagát és környezetét pusztító, a nemzetiségeket elnyomó dzsentri, aki jobbadán dorbézolással tölti az idejét. Andrej Plavka, a modern szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Liptóban ilyennek ismerte meg a tizes években a „magyarokat", akikkel mint hivatalnokokkal találkozott. Majd fiatal értelmiségiként a húszas évek végén Losoncra került, s itt látta, láthatta meg, hogy milyen valójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a paraszt, az értelmiségi. Ezt a „magyart" tudta becsülni, értékelni. E példával azt kívánom hangsúlyozni, hogy amennyiben önmagunk reális képét a múltban fel tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk képesek oldani, de osztlathatjuk a szomszéd népek nem-hivatalos, ám létező köztudatában élő, olykor előitéletes magyarság-képet. Ez ugyan nemcsak a mi feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte. KENDÉ JÁNOb