Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

7 Szombat, 1987. január 17. i « ® © ® magazin | [DM A tintahal Vigyázat, a fenti cím plágium. A tintahalra — azaz a ecpiárn Bálint György, a jeles újságíró, kritikus, publicista már 1933-ban felfigyelt. \ dalmát tengerparton került tányérjára. Sepia attól tintahal, hogy tintával védekezik. ötvennégy éve Bálint György azt írta. a tinta esődbe jutott. A tintahal azért ne adja fel a tintát, mely egyéniségének lényege. Maró. éles. kissé mérgező hatású tintájával forduljon üldözői ellen. Igaz. nehéz megélni a piskóta alakú belső vázzal az éles fogú halászok között. Ülök a panclrcngctcg egyik hetedik emeleti szobájában. A szomszédos ABC-ből konzervdobozban felcipeltem a tintahalat. Testének darabjai a villámon. A húsa hófehér. Ez képes magából kibocsátani tintát? Csápjai szétaprítva tehetetlenül hevernek a tányéron. A tinta nem hagy nyugodni. Ugye más élőlények is vannak, melyek tintával védekeznek, sőt. a tintából élnek? Egyik tintahal ismerősöm a Kárász utca közepén azért miszcs, mérges, fáradt, mert naponta értekezletekre, ülésekre. gyűlésekre jár. Mondja, másfél mázsa jelentést dobott ki év végén, amikor próbált rendet csinálni az asztalán, a fiókjaiban. Négy kerek óra is kevés, hogy az egybegyűltek mcllébcszéljcnck. Majakovszkijnak igaza volt, amikor ezeket önagyoniilésezőknck titulálta. Az olvasó természetesen az így született harminc sorod fölött ellapoz Tudjuk. Ichct(nc) szenzációs is a tudósítás. Talán még magasiskola sem kell hozzá! Roppant élvezem a tintahalak gyülekezetét, különösen, ha elhatározzák, pihennek. Az üdülőben az egyik éltesebb tintahalon piros trikó, rajta behemót betűkkel: szoc.rcál. (Mint megtudtam, az írószövetség focicsapatát hívták így.) Ez a kolléga mondja száját tépve, hogy manapság egy mclós napi 12 órázik, betegen áll a gép mellett, mert a pénz mindenáron kell. Csapong a szoc.rcál. Képezni kéne a vállalati tanácstagokat, hogy bele tudjanak legalább vakkantani a dolgokba. Romokban találom tintahal kolléganőmet. Érvelt, harcolt a józan esze és a köz érdeke szerint, mégis alulmaradt. Igazságérzet ide. többség akarata oda, be kellett vallani a kudarcát. Szóval, ahogy Bálint György írta. veszélyesek az éles fogú halászok. Szegény kis tintahal most szabadon úszkál. Remélhetően erőt gyűjt. Az újdondász tintahal kolléga szeme szikrázik. — A/t szajkózzák már percek óta, hogy nem nyilatkozhatnak, forduljanak Budapesthez. És ott tudják, mi történik itt most vidéken? Van egy vezérigazgatói körlevél, ezen az atyaúristen se változtathat. Főmérnökként állásába kerülhet. No és a sajtótörvény? Arról ők nem tudnak, nent is akarnak. A vezérigazgató adhat csak információkat. És amint tetszenek látni, a tintahalak dolgoznak. Főkönyvelői szoba az ipari'szövetkezctbcn. Megegyezünk abban, hogy az ISZ hátán púp a szerviz, de hát szolgáltatás levén, fenn kell tartani. Mindent megtesznek, hogy a veszteség csökkenjen. Külön alkatrészbeszerzőt állítanak munkába, cserekészülékeket bocsátanak az ügyfelek rendelkezésére, ntíg a saját masinájuk cl nem készül. Óvatosan fogalmazzak, kérnek. Így volt. A cikk megjelent. Telefon. Az igazgató reklamál. Egy szó nem igaz abból, amit a főkönyvelő mondott. Ellencikket ír, a tintahalat pedig akkor lássa, amikor a háta közepét. És természetesen sajtópert követel. Egyik képeslapunkban írja neves tintahal kollégánk, .hogy a beteget a nővér fájdalomcsillapító helyett leöntötte... A riport visszhangja az illető gyógyintézetben óriási. Tanúkat állítanak elő. Természetesen betegeket. A társukat dehogy öntötte le az ápoló, az kiömlött magától, vagy esetleg a beteg tette. A vizsgálat kiderítette, hogy szándékos leöntésről szó sincs. Kérem, melyikünk mondaná a betegágyban fekve a doktor úrnak, hogy az egyik társunkat tényleg leöntötték. A tintahal tehát egyedül maradt, védtelenül. Valóban kellenének nekünk is éles fogak, vagy valami ntás.,. Persze legtöbbször apró történések közölt zajlik a tintahal élete. Szennyezik körülötte a „vizet", a levegőt. Derékba törik a kisfákat a vandálok. Zsúfoltak a buszok, a trolik. Közönyösen élünk. Hiányzik belőlünk a figyelmesség, a szeretet. Idegesek vagyunk, indulatosak. Nem dolgozunk elég jól. Kevés a nagymama 2800 forintos nyugdíja. Halálra esszük, isszuk magunkat. Keveset művelődünk. Elmegyünk az értékeink mellett. Sok a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett gyerek. Leértékelődött a tudás, a tanulás. Ezek a nti mindennapi örökzöldjeink. Csődbe ment a tinta. írta Bálint György. Ahogy elnézem a széttrancsírozott tintahalat a tányéromon, talán ntég cl is hiszem. A csápok is agyonnyírbáha, pedig nent akart egyebei, mint természete szerint élni. Talán manapság sem szeretne mást. Miért lenne nekünk ez könnyebb, mint jó ötven évvel ezelőtt elődeinknek volt? BODZSÁR ERZSÉBET ERDÉLYI KATALIN RAJZA SARANDI JÓZSEF A lét csodája De jó hogy létezel és én is lehetek Érted érettünk tehetek Lángocska: csoda vagy! e kietlen balekfogó korban Szeretsz — szerettetni tudóan KI.IF.GI. SÁNDOR: .IOZSEF ATTILA ERDÉLYI MIHÁLY: FARSANGI MURI Felhőkémlelés helyett HOZZÁSZÓLÁS A SZEGEDI KÉPZŐMŰVÉSZET VITÁJÁHOZ Felhős-e vagy derült a szegedi képzőművészet égboltozatja? Szerintem mindegy. A borúra derű következik, a köd sem ritka, node mindez állandóan változik, akár az időjárás, ami ugye mégsem képzőművészet. Felhőkémlelés helyett a realitások lámpásának fényénél javaslom a vizsgálódás folytatását a szegedi képzőművészet negyedszázadát felvázoló kiállítás és a kibontakozott vita. Tandi I ajos problémafelvetései és Szuromi Pál elemzései kapcsán. Alapvetően egyetértek az előttem szólók helyzetelemzéseivel, a helyi képzőművészet alakulásának tendenciáit illetően, ezért csak különvéleményeimet hangsúlyoznám. Nem értek egyet Tandi Lajosnak azzal a hosszan taglalt megállapításával, miszerint a tárlat zavaros koncepció szerint rendeződött volna. Hiányosságoktól, hézagóktól hemzseg a tárlat, igaz. Ám maga a tény, hogy együtt a termés java az utóbbi negyedszázadból, már az is eredmény. A tárlat világosan tisztázott céljai sem torzultak: felsorakoztatni a fontosabb, értékhordozó műveket — ezúttal csak a képzőművészetek produktumaiból válogatva — amelyek felvázolhatják az elmúlt negyedszázad helyi törekvéseit; a hasonló évjáratú művek segítségével rekonstruálni a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évtizedek helyi értékviszonyait; végül felmutatni a meghatározóbb művészpályák alakulását és ki is emelni azokat. Ezt a küldetést a tárlat amolyan illusztrációs bázisként, technikai kötöttségei közepette tisztességgel teljesíti véleményem szerint. Viszont a magam részéről óvnék attól, hogy bárki elkövesse azt a hibát, hogy a negyedszázad helyi képzőművészetének megítélésekor következtetéseit csupán a tárlatból vezesse le. A kortársi viszonyok, a köztéri szobrászat eredményeire és a területet kisérő nyilvánosság, publicitás tényezőire is figyelve, summázott véleményem a következőkben foglalom össze. A tények azt igazolják, hogy vajmi kevés lapját írják Szegeden a hazai képzőművészetnek. Az utóbbi években talán megint többet, mint Vinkler, Erdélyi, Dinnyés fénykorában. A két utóbbi mester többé-kevésbé jól elhelyezhető a rokon festői törekvések holdudvarában, de Vinkler művészete semmiképpen sem ítélhető meg értékén a szokásos ítészi eljárásokkal. Az „Elődök" csoportját kedvezőtlen történelmi, társadalmi szituációk következtében, a vidékiség kétségtelen hátrányától terhelten csupa torzóként maradt életmű jellemzi. Művészetük eltérő utakat példáz, ráadásul az ő munkásságuk szálai mindmáig elvarratlanok maradtak, és összecsomózatlanok az őket váltó nemzedék törekvéseivel. A tények körében fogalmazandó meg az is, hogy a festészet primátusát Szegeden ők teremtették meg, s ez jó rajt kőnek bizonyult az 1967-es kiállításon fiatalokként feltűnt nemzedéknek. Tévedés a nemzedékváltást a 67-es kiállításhoz, vagy akár a Művészet 1973-as számához kötni. Az átmenet, a stafétaváltás hosszú folyamat volt, s ráadásul mindmáig vezéregyéniségek kimutatható jelenléte nélküTOTH VALÉRIA: MADONNA li. Mert mindezt végigkísérte Vinkler szüntelen megújulásokat produkáló, európai kitekintésű, öntörvényű alkotómunkája, erőteljes festőegyéniségek jelentkezése. Dér István és Zombori László tömör fogalmazásit, drámai alaphangú, konstruktív stílusjegyeket népi-naiv szürrealizmussal ötvöző korábbi törekvései. Fontos Sándor panteisztikus hittel átitatott, látomásos paraszti piktúrája, Cs. Pataj Mihály analizáló, földszagú szimbolikájú festészete, demonstrálva a szomszédos vásárhelyi kolónia törekvéseivel rokon, ám attól dinamizmusában, témaértelmezéseiben jócskán eltérő alföldi festészeti törekvések itteni továbbélését. A városba letelepülő, pályakezdő Pataki Ferenc és Nóvák András a a kortársi törekvések friss üzeneteit plántálták ide, a gesztusfestészet, a kor kihívásaira érzékenyen figyelő alkotói törekvések figyelemre érdemes műveit produkálva. És dörömböltek a képtárak kapuin a különutas, egyéni utakon járó művészek: berobbant a köztudatba Zoltánfy István senkiével sem rokonítható, leíró jellegű, szociografikus szemlélet^ festészete, Hemmert János popos technicizmusa. Veres Mihály metafizikus szimbolizmusa, Vincze András intellektuális absztrakciója. Lehel István. Kováts Margit bio-absztrakciója. Szűcs Árpád lírai kubizmusa. És jelentkeznek a szobrászok, akik pár év múltán megváltoztatják majd az erőv iszonyokat. (De erről később.) Tény, hogy az évtizedfordulót a kor-v társi felzárkózás igényétől fűtött pezsgés jellemzi, az erők fitogtatása, az eltérő vélemények ütköztetése. Az utak nyitottak voltak mindenki számára, az esélyek azonban a legkevésbé sem, Műhely féle szerveződött „Ötök" címen (Vinkler, Lehel, Szűcs, Kováts, Hemmert) de a szűkkeblű helyi művelődéspolitika ezt csírájában semlegesítette. Közben a kortárs képzőművészetben grandiózus átrendeződés zajlott, amelyről az erőiben, tehetségeiben megosztott helyi művészkolónia lekésett, hiszen vigyázó szemeit legfeljebb a körtöltés peremére, legmesszebb pedig a közben parkolópályára kényszerült rivális Vásárhelyre vetette. A helyi festészet alakulásában ezután kiegyenlítődés és pragmatikus konszolidáció játszódott le, s mindmáig tart. A nagy festői nekibuzdulásokból a „kiilönuiasok" részéről teljes vagy részleges visszavonulás következett be. Az alföldi hagyományokat egyéniségükkel átszinezők alkotói ambícióikat lehűtve fogyaszthatóbb festészeti megoldásokat, s főként technikákat részesítettek előnyben. Az alkotás ritka örömének „égi" adományát egyre gyakrabban fölcserélték a képkereskedclcm materiálisabb juttatásaival és az alkotói érvényesülés rövid távon megtérülő befektetéseivel. Hiba volt-e vagy sem, nehéz eldönteni. Nekem úgy tűnik, hogy mindez a reális önértékelésen alapuló helyzetfelmérés eredménye, s korántsem elítélendő dolog. Nem tudok előcitálni analóg példákat, hogy hasonló helyzetű vidéki művészkolóniákon — Vásárhelytől Szolnokon át Debrecenig,-Miskolcig, s talán Pécsig — más kiutat talállak volna. Egyfajta közhasznú, közízlésre apelláló, a maga módján szórakoztató igen színes festészeti tablót produkál ma is a szegedi piktúra. Ebbe a közmegegyezésbe zökkenőmentesen simult bele. a nyolcvanas évek újabb művészgcnerációja, sajnos anélkül, hogy bármelyikük a kiút igéretét sejtetné a maga törekvéseivel. Mindezek függvényében a magam részéről az utóbbi tíz évet a szobrászat évtizedének minősíteném. Következetes, visszaesésektől, meghasonlásoktól jobbára mentes realista arcélű, alkotói törekvések bontakoztak ki, gyakorta a kortársi mezőnyben is számon tartandó produktumok születtek. Kellő hely hiján csak utalnék Tóth Sándor, Lapis András. Fritz Mihály éremművészetére, Szathmáry Gyöngyi, Tóth Valéria. Kliegl Sándor sajátos színezetű köztéri szobrászatára. Más-más értékek miatt érdemel különleges figyelmet Kotsis Nagy Margit felrázó erejű, identitás-tudatunkat megcélzó kisplasztikái munkássága és Tóth Valéria életörömöktől inspirált konzumálható szobrászata. Gerle Margit vegetációs plasztikai világa. Köreikben még nyitott a mezőny, mutatkoznak az alkotói tartalékok. Az évtized címadásából részt követelhet a grafika is. Teljes vértezetében kibontakozott Papp György népművészeti ihletésű grafikai mikrokozmosza. Benes metafizikus szimbolizmusa teljes szinkronban van a kortársi mezőnnyel, Kopasz Márta motívumvilága védjeggyé változott. A szegedi illetőségű képzőművészet igazi tartalékait ebben a két műfajban látom, biztos vagyok abban, hogy teleíródnak azok a bizonyos lapok az itteni eredményekkel, ha kedvező hely. idő, szerencse stb. Arról most nem szólhatunk, hogy mit produkáltak az iparművészek, a díszlettervezők, a belsőépítészek, az alkalmazott grafikusok. A szegedi körkép a kívülmaradottak számára fönnálló adósságunk törlesztése — egy szakterületeiket felvonultató tárlat nélkül — nem lehet teljes. TÓTH ATTILA ke