Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

8 Szombat, 1987. január 17. DMl 1 magazin ® F

ontos bejelentenivalóm van. Fölfedeztem a hosszú élet titkát. Végre. Bár ahhoz képest, amilyen — sokakat izgató, foglalkoztató — nagy kérdés ez, nem is igen régen kezdtem kutatni. A legritkább esetben szánja el magát az ember már kora ifjúságában arra, hogy a hosszú élet titkának a fölfedezésére szentelje idejét és energiáját — nekem is csak a gyorsan múló évek keltették föl érdeklődésemet a téma iránt. Filozófiai szinten legelőször. Szemet szúrt ugyanis, mi mindenre képesek az emberek a hosszú élet — sőt: örök élet! — reményében. Hogy tehát minél később haljanak meg, és haláluk után is minél tovább éljenek; ha egy mód van rá: az idők végezetéig. Ki szapora ájtatosságokkal, makulátlanul szent magaviselettel igyekszik kiérdemelni az örök életet, ki pedig éppen ellenkezőleg — ismervén a bibliai értékrendet, mely szerint kedvesebb egy megtért bűnös száz hívőnél —: szorgalmasan halmozza vétkeit, bűneit, gyarlóságait, hogy végórájában, amidőn elkövetkezik a megtérésre legalkalmasabb — mert tovább nem halasztható — pillanat, majd legyen mit megbánnia. Mások, ateisták, akik sem pokolban, sem mennyországban nem hisznek, országra-világra szóló politikai tettekkel próbálják bebiztosítani, hogy — ha már a lelkük nem élhet örökké - legalább hírük, nevük, emlékük örökre fennmaradjon a történelem legfényesebb — vagy akár legárnyékosabb — lapjain. Ismét mások SZÍVÓS tudományos A hosszú élet titka kutatómunkával ostromolják az örökkévalóságot; perpetuum mobilén vagy más egyéb, óriási horderejű találmányokon dolgoznak, és újítási javaslatokat nyújtanak be elfekvő tégelyek hasznosítására. Megint mások verseket, drámákat, regényeket, szellemes eszmefuttatásokat Írnak; kétezer oldalas tetralógiát vagy félsoros aforizmát egyaránt az említett célzattal: örökké élni. Hamarosan beláttam én, hogy minél több a pályázó az örök életre, annál kevesebb az egy főre jutó esély. Hiszen — ha valami közbe nem jön — el kell érkeznie annak az időnek is, amikor az iskolai történelemkönyvekben már nem jut hely Hannibálnak, sem Napóleonnak, s a népkönyvtárak polcairól leszorul Tolsztoj és Petőfi. Ez a felismerés némiképp elkedvetlenített, Bölcs rczignációval efféléket gondoltam: „Igy van, fontoskodik az ember; idő- és arányérzékét rég elvesztette már, Lakályos mennyországokat gondol ki magának valahol a csillagközi térben, jókora márvány síremléket a szülőbolygóján, itt, alant, Gondolkodógépeket szerkeszt, de ő maga nem gondolja végig, mit jelent a világmindenség időfolyamában az a nagyon-nagyon kevés százezer földi esztendő, vagy az alig mérhetően több egymilliárd. Pedig végtelen kis szántok százszoros értéke is végtelen kicsi; egy pillanat az élet, és a márvány síremlék kora sem több egy pillanatnál..." Egy szóval — ami az örök dicsőséget illeti — lemondtam az igényjogosultságomról. Továbbra is foglalkoztatott viszont — s évről évre jobban — a hosszú élet titka. Gerontológiai szakkönyveket kezdtem tanulmányozni: milyen táplálkozással, milyen életmóddal, milyen körülmények közt él legtovább az ember — csupa olyan kérdés, amelyen a szakma tudósai is erősen vitatkoznak még. De megakadt a szemem a Nemzetközi Gerontológiai Társaság jelmondatán: „Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek!" Talán első olvasásra is érthető a jelszóban rejlő bölcs tanács: ne matuzsálemi korra törekedjünk, hanem sokkal inkább arra, hogy a rendelkezésünkre álló időt okosabban, célszerűbben, intenzívebben használjuk — használhassuk — fel. Tehát: az. életnek nem abszolút, hanem viszonylagos meghosszabbítására. Azaz: igyekezzünk minél később megöregedni szellemileg, biológiailag. Szerezzünk sok-sok élményt; olvassunk, művelődjünk, utazzunk minél többet! Utazni, igen utazni, de mivégre? Milyen lelki-szellemi töltéssel, várakozásokkal? Olvasni, művelődni, magunkba szívni a szellem clixírjét, vitaminját — de hát mire is pezsdítsen az a vitamin? Élményeket hajszolni — de pusztán magáért az élményért? Hogy perc ne maradjon kihasználatlanul? Élni tehát, élni, csak élni, magáért a magánéletért — nem lesz az egy idő múlva túlságosan unalmas, elviselhetetlen? Ilyen előzmények, ennvi kétely és meditáció után került a kezembe egy rövid kis történelmi epizód. A várbeli Nagyboldogasszony-plébánia halotti anyakönyvében a következő bejegyzés olvasható: „1746. év július 9-én aggclgvcngülésben hunyt cl a nyugdíjazott Ramodschay kapitány, életének száz és ötödik esztendejében, aki Holtzer atya által ugyanazon hó 10-én a templom melletti temetőben helyeztetett cl. Ő vala az első, aki Buda bevételénél zászlót tűzött a falakra." Tudom én, hogy nem Ramocsay kapitány az egyetlen, akit úgy tartott számon a történelem és a szájhagyomány, hogy a török által védett Buda falaira ő tűzte ki elsőnek a zászlót. De bárki is lett légyen az első, azt bizonyosra vehetjük, hogy Ramocsay kapitány igy ekézett a zászlót elsőnek kitűzni. És valóban az elsők közt tűzte ki. Egy krónikás a következőképpen számol be erről: Midőn egy zászlótartó észrevette, hogy a Fehérvári kaput a törökök gyengén oltalmazzák, mert a csatázás főképpen a Vár északi és déli oldalán folyt — Ramocsay cgv kis segédcsapattal betört a kapun, kitűzte a magyar zászlót, és olyan gyorsan hatolt a Szent György terére, hogy a főcsapattói elszakadt. Ebben a pillnnatban egy egész osztály török gyalogos rohant a térre, és török szokás szerint először a vezért iparkodott hatalmába keríteni. A török katonaság Rámocsay és kis serege közé furakodott, elvágta őket egymástól. A túlerővel Ramocsay nem bírt megküzdeni, fegyvereit a kezéből kitördelve megkötözték, hogy fogolyként a várba cipeljék. A kis magyar csapat halált megvetően hadakozott, de mégis hátrálni kényszerült a Fehérvári kapu felé. Ebben a pillanatban a bombákat gyártó Tüzes Gábor, pesti franciskánus vezetésével a nyitott kapun át a magyar vitézek egy nagyobb serege rohant be, és visszanyomta a törököket. Ezek sietségükben Ramocsayl egy bodzafára akasztották fel, erősen. A magyar katonák kergették a törököket, és csak később vették észre a fán lógó Ramocsayt. Levágták kötelékeit, és sikerült még életre kelteni,.." így történt? Nem tudhatom. De témánk szempontjából nem is ezek a részletek fontosak. Számoljunk csak: negyvenöt éves volt akkor Ramocsay kapitány. S amint a fent idézett anyakönyvi bejegyzés bizonyítja, élt még utána további hatvan esztendeig, jó egészségben. Szép kor. Pedig híre, neve, emléke még ezt a matuzsálemi kort is messze túléli, véres-viharos évszázadokon át. Mármost röviden a következőkben foglalhatom össze a hosszú élet titkát: igyekezni kell a falakra, nic-' Iveket ádázul véd az. ellenség, elsőnek kitűzni a zászlót. Amint azt megtette Ramocsay kapitány. Es igen, hogy cl ne felejtsem: tartozni is kell valakikhez, akik idejekorán levágják a zászlóvivőt, ha a/ ellenség netán egy bodzafára felakasztaná,.. FI'.KKTK GYULA Földalatti — 23 óra SCHMIDT ANDREA EOTÓRIL'ORTJA