Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

tó Szerda, 1986. december 24. MAGAZIN TÓTH VALÉRIA: BÉKE CSENDJE Rongybabaléptek Húsz éve szabadulnék attól a karácsonytól. Kevés, ha nem gondolok rá. Álmodom róla, újra és újra átélem. Anyám kiparancsolt az utcára játszani, miközben megjött a Jézuska. Csatangoltam egy ideig a hóban két barátommal, akik ugyanerre a sorsra jutottak. Gyorsan meguntuk a várakozást, és beszivárogtunk hozzájuk. A két fiú ötlete volt, hogy a spájzban leszünk a legnagyobb biztonságban. Mit lehet csinálni egy éléskamrában? Hát enni! A srácok roppant udvariasak lévén megkérdezték, nekem mi kellene legjobban. — Eperlekvár! — vágtam rá. Elő egy kanalat, és faltuk az illatos dzsemet. Persze a kulcsot elfordítottuk a zárban. Amikor kiürült két literes üveg, nekiláttunk a téliszaláminak. Kenyér nélkül, úgy natúrban. A végén már csak a fiúk versenyeztek egymással. Én már a vastag kolbászt csak néztem, és szagolgattam. Valaki lenyomta a spájzajtó kilincsét. Megszeppentünk. -—Nyissátok ki, komisz kölkök! — mindannyian megismertük Zsuzsó hangját. Ö a fiúk nővére. Fuldokoltunk a röhögéstől, és a dörömbölésre a legkisebb srác ajtót nyitott. — Hülyék, miért zárkóztok be? — lépett a spájba Zsuzsa. Kisöpört bennünket, azt is észrevette, milyen pusztítást végeztünk. — Irány a szobába! Meg se érdemiitek, ami rátok vár. Zsuzsó gimibe járt, diáksapkáját folyton nyüstöltük. Ő volt a nagylány, aki latint tanul meg németet, és korrepetál bennünket matekból. Sokszor irtó hülye ötletei születtek. Mint például akkor délután. A kisszobában leterített három plédet, kikészített három medicinlabdát. — Gyerünk, három töpörtyű, tornázni! Lássuk, ki az ügyesebb — Engem dicsérni kezdett. A fiúk fújtak a dühtől, de azt is tudták, addig nem lesz ajándék, karácsonyfa, míg Zsuzsó akaratát nem teljesítik. Rohangásztunk a hatalmas bőrlabdákkal a szobában. — Tessék megcsinálni a fejállást, a kézenállást is! — förmedt ránk a nagylány. — Amióta tesi szakra akar jelentkezni, azóta nyúz bennünket — súgta a fülembe Nyámi, a kisebb. — Nem lazsálsz, nem beszélsz! Erre hanyattvetettük magunkat a pokrócokon, és nem mozdultunk, becsuktuk a szemünket is. Nyámi nem bírta sokáig, röhögni kezdett, és a pofájába vágta Zsuzsónak: — Vedd úgy, hogy meghaltunk! Ekkor a nagyszobából kilépett a három Bajusz gyerek édesanyja. Mit csinálsz ezekkel? — Olyan tunyák! — húzódott vissza Zsuzsó. A fiúk a néni nyakába ugrottak, mi, lányok pedig egymásra néztünk. Kinyílt a hatalmas szoba ajtaja. Arculcsapott bennünket a friss fenyőillat. A hat méter magas szoba mennyezetéig ért a fa. Öten álltunk körülötte A családfő már évek óta nagyon messziről, az eliziumi mezőkről figyeli a karácsonyokat. A hatalmas ágak alá bújtunk, úgy néztünk felfelé. Mintha ránk potyogna az a rengeteg cukor, dísz. Beleszédült az ember. — Gyertek hozzám az ajándékokért! — kiabált a néni. Közben Zsuzsó meggyújtotta a gyertyákat. Mozdulata, akár az irgalmas nővéré. Lehet, hogy az apjára gondolt, aki a gyerekeinek folyton azt mondogatta, miközben hintáztatta őket a térdén: sokat, sokat, sokat. Ez a buzdítás a puszik számának növelésére vonatkozott. Égtek a gyertyák. Szerettem volna eloldalogni. Zsuzsó észrevette zavaromat, és a fa alól előhúzott egy csomagot. Közben a fiúk már berregtették játékautóikat. T- Ez a tiéd! — Nekem majd otthon jön... -r- Bontsd csak ki! Egy mosolygós rongybaba nézett rám. Zsuzsó nyakába ugrottam. Meghatódtunk. — Kis buta, hát tudod te, hogy szeretünk téged. A konyhában asztalhoz ültünk, én persze Zsuzsó mellé. Kérdezték, bejglit kérünk vagy rétest. — Eperlekvárt és szalámit! — vágtuk rá mindhárman. A néni ingatta a fejét, de kiment a spájzba. Zsuzsóhoz bújok. Egy szót se szól. Szemben ülnek vele a fiúk, kiabálni kezdenek. Zsuzsó lebukott az asztalra. Elvitték a mentők. A következő karácsonyt már nem érte meg. Anyám nem engedett be hozzá a kórházba. Levelet írtam neki, hogy a kis rongybaba, aki egyébként Zsuzsó névre hallgat, kitűnően van. És én akkor nagyon megijedtem, mert fehér volt, mint odakinn a hó. Zsuzsó, bocsáss meg, a rongybaba húsz év alatt eltűnt. A pofijára azért nagyon jól emlékszem: fülig ért a szája, kék volt a szeme — sírós, mosolygós. Nem hiszed el, de dobogott a szive. Talán utánad indult...?' BODZSÁR ERZSÉBET A

hír délutánra már bebarangolta az egész falut. Öregasszonyok rágtak meg minden szót, a gyerekek meg súgták, lökdösték a mondatokat. Komoly arccal, mintha értenék. A felvég még hitetlenkedve csóválta a fejét amikor az alvégen már pontos összeget is tudtak. Kétmillió forintot nyert a Ferkó, talán még többet is — hirdette a kocsmáros minden féldeci után. Igen, az a bolond Ferkó, aki délben ész nélkül cibálja a harangkötelet, aki ott lakik a paplak mögött abban a deszkából összetákolt vizes odúban. Akiről senki sem tudja mikor született, meg hogy ki az apja. Bolond Ferkó lett az első milliomos Mátravölgyön. Varga Kelemen, aki először hallotta meg a tanácsnál a hírt, azt állítja, hogy ez volt Ferkó életében az első lottószelvény. Találta valahol, kitöltötte, a posta meg elvitte, ahogyan lenni szokott. Pesten kihúzták, a rádió bemondta, innen meg egyszerű a helyzet. Azt is megtudta valaki, hogy Ferkó először a plébánoshoz vitte bemutatni a gyűrött cetlit. Talán mert a plébános juttatta munkához, mikor rábízta a harangozást, elküldte bevásárolni, vagy épp a postáért? Vagy mert ő juttatta fedélhez amikor összedőlt fölötte az anyja háza? Valószínű, hogy ezért. Hiszen az öreg pap még írni, olvasni is tanítgatta, magyarázta a tompán csillogó szemeknek az élet kisebb-nagyobb kérdéseit. Persze hiába. Ferkó tudott ugyan beszélni, néha még a mondatokat is úgy ahogy összefűzte, de a betűvetés már nem szántotta fel az agyát. Este ha nyálas vigyorgással bebámult a kocsma ablakán, mindig akadt olyan részeg, aki behívta egy pohárra. De most minden megváltozik. Nemcsak a hivatal, de a pénz is csiszolhat észt a legbambább kobakban is, jegyezte meg Marika az új ABC pénztárgépe mögött. A hallgatóság meg helyeselt, s várta Ferkót, mint ahogy várta az egész falu. Egyelőre hiába. A koszos, kék munkásszubbony nem suhant a falak mellett, a húszéves katonabakancs se csattogott a jeges utakon — egészen reggelig. Volt aki azt állította, hogy találko-. zott Ferkóval az új irtásón, ahol az erdőgazdaság pihenteti a gépeit. Mások a Kakukk-réten hallották idétlen vakkantásait. Persze csak a távolban, mintha hívna valakit. A hirek igazsága most már aligha derül ki. Annyi biztos csupán, hogy aznap este olyan csillagos volt az ég, mint még soha. A fagy tiz körömmel kapaszkodott a fákba, s aki csak tehette, a kályha mellé tolta az ágyát. Ferkó nem tehette, mert se ágya, se kályhája nem volt. Igaz, nem is hiányzott neki. Különösen nem az ilyen szép éjszakákon, amikor a szeme rátapadhatott a csillagokra. Ferkónak volt ugyanis egy hatalmas terve. Ha rákérdeztek mekkora, csak széttárta a kezét. Még vastag, bütykös ujjait is kinyújtotta, hogy minden érdeklődő lássa — még ennél is nagyobb. Megszámolja a csillagokat! Ez csakis neki sikerülhet. Mert egész életében erre készült. Még botladozó gyerek volt, amikor először mászott fel az egyik vadás^lesbe egész napra elkerülni a világot. Lassan rájött arra is, hogy mennyivel nyugodtabb ott, vagy a Kakukk-réten az élet, mint a kocsma előtt, a posta lépcsőjén guggolva. Nem kell senkinek megmondani, mennyi kétszer kettő; tűrni a válasz után nyerítő röhögést, nézni, hogyan csorgatják a többiek a nyálukat, azon versenyezve, ki tudja jobban utánozni a falu bolondját. Csillagtalan ég Számolt azon a pénteki éjszakán is. Mosolyogva, néha felrikkantva, hiszen most már annyi pénze lesz, mint, „Rokcsildnak", akit a Képes Újságban látott. Nem kell egész nap szaladgálnia, hogy estére pár forint csörögjön a zsebében. Megkongatja a harangot — mert erről a világ összes pénze sem tudná letériteni — aztán pihenhet egész délután. És mindennap ehet fatányérost (úgy tudta, ez a legdrágább a Hóvirágban, ahol a pestiek szoktak ebédelni), de legalábbis minden szombaton. És elmegy minden nap a borbélyhoz. Igen, oda biztosan minden reggel elmegy majd, elterpeszkedik a hatalmas székben, kitámt\sztja a fejét, és egy órán át is járhat a pamacs az arcán. — Szóval ilyen nagy terveid vannak — düllesztette ki a mellét Lukics. Zorko Lukics hentes, mészáros és a falu legkövérebb embere is volt, és persze, a legerősebb. — De mi lesz a többi pénzzel? — Többivel? — nézett ijedten körül Ferkó. — Hát persze. Kétmilliót nyertél. Ez már biztos. Most mondta be a rádió. — Kétmilliót? A faluban öt utca van, a tanácsházának is öt ablaka, a postán hárman dolgoznak, és két percig kell húzni a harangkötelet. Büszkén idézgette Ferkó ezt a sok év alatt megkövült tudást, de a kétmillió sehogy sem illett a sorba. — Pont ennyi csillag lehet az égen! Pont ennyi... — Nem értem, hogyan nyerhet egy ilyen istentelen marha ennyi pénzt? — csattogott keményen a bárd, repültek a szilánkok. Az ajtóig kígyózó sor pedig bámult Ferkó után, bólogatott hümmögött, kereste az illő választ. Mert a kérdés nagyonis jogos! Annyi rendes embernek hiányzik a pénz. Azok házat építenének, autót vennének, nagy telket, bejárnák a világot. — Én bizony nem csinálnék semmit, csak betenném a takarékba, — harsogott egy öblös hang az ablak előtt. — És minden nap tudnám, hogy gyűlik a könyvbe a pénz. Az se rossz! De még mennyire nem. A tucatnyi szempár egyre élénkebben csillogott. — Hogy minek, azt nem tudom, — tárta szét a karját Pali bácsi. Előkotort egy cigarettát, s úgy támaszkodott az ajtófélfának, mint aki semmit se ad arra, hogy ott a neve alatt vastag aranybetűkkel: tanácselnök. — De egy biztos. Megnyerte becsületes, államilag is engedett szerencsejátékon, és igy őt illeti. — Már pedig Pali bátyám, bocsánat tanácselnök elvtárs, azt nem lehet, hogy egy hülyének kifizessenek kétmilliót! — Mi az, hogy nem lehet. Egyébként sem hülye, csak szellemileg fogyatékos. És ez egy cseppet sem akadályozza abban, hogy rendes, dolgos tagja legyen szocializmust építő társadalmunknak. A küldöttség ijedten bámulta az öreget. Na, itt is csikorog valamelyik kerék! Még hogy a szocializmust egy ilyen marha is építi! — De minek jöttetek? Tán azt firtatni, hogy övé-e a pénz, vagy nem? — Jaj, Istenem mentesen attól, hogy irigyeljük a vagyonát. De az aggodalom, ugye. Az aggodalom, hogy ebül vész el a pénz, mikor használhatna is. — Ha használ, még nagyobb kincs lesz a kincs. De ha nem, hát az ő dolga. Mármint Ferkóé. Hát ilyen konokul, zordul csapódott be az ajtó minden további vita előtt a tanácsházán. Pedig a gőzt talán jobb lett volna vékonyka szelepen kiengedni a fazékból. Mert a fazékban csak forrt a falu, s a kapuk mögött egyre vadabbul csapkodott a düh. — Először is ott kell kezdenünk, hogy honnan vette Ferkó a szelvényt, — koppantott üres korsójával Fülöp Lajos a kocsmaasztalon. Az sem elképzelhetetlen ugyanis, hogy lopta — süvített bajusza alól az ítélet — Lopta? Ugyan már kitől? Mint minden kérdésre, így erre is megjött hamar a válasz. Vasárnap reggel már hét jelentkező akadt. Volt, aki még arra is emlékezett, hogy Ferkó» késsel hadonászott az orra előtt. Hirtelen az új ABC leltára is pont egy lottószelvénnyivel hibádzott. Ha pedig így igaz, akkor az a kétmillió a bolt tulajdona. — Még, hogy a bolté? Majd megmondom én, hogy kié. Én vettem meg, és én voltam az a hülye, aki elhagyta. A kocsmában még füst is ijedten húzódott a közelebbi sarokba. Mert Vági Péter nem az az ember, aki csak úgy beszél. Ezzel a kemény szóval pedig éppen tízre emelkedett a jelentkezők száma. Tíz. Ezt a számot még Ferkó is különösebb gond nélkül megemésztette volna, ha.,. Ha egyáltalán tud a dolgok állásáról. De nem tudott. Végignyúlt a jeges füvön, és bámult az égre. Kutatta a szürke felhők titkát, figyelte, milyen finom barázdákat rajzol hasukra a szél. — Szóval azt mondod, hogy tudományos célokra akarod felhasználni a teljes összeget? — Nem. Én aszontam, hogy meg kellene számolni minden csillagot. Meg aztat is, hogy azt kéne tudni, ki lakik rajtuk. És fatányérost is enni fogok, mindennap a Hóvirágban. — Ezt már hallottam. De hogyhogy megszámolni a csillagokat. Az képtelenség, azoknak a száma ugyanis végtelen. — És az mennyi? Na, ez reménytelen. Egy tanácselnök egyébként sem gyógypedagógus. — Fogjad, Ferkó, aztán számolgass. De el ne veszítsd a bőröndöd! — Jaj, dehogy veszítem. Egy ilyen szép bőröndöt. És Ferkó még az utcán is azt hajtogatta. Szép bőrönd, Pali bácsi vette neki Pesten. A pénzből. A pénzt is Pali bácsi hozta el, a fiával. De a meghatalmazást már is is aláírta, mert anélkül nem adták volna ki. Nem bizony. Ennyire fontos személyiség lett. — Mindenkit meghívok szombat estére a Hóvirágba. Magát is Laci bácsi, meg az egész tisztelt családját, és... És magát is Katika. Ugye ott lesznek. Fatányérost ehet ám mindenki. Ugye ott lesznek? Szombat délután is ott kószált a házak között ez a mondat, pedig akkorra épp négyen vágtak be téglát a bódé ablakán. Játszanak a gyerekek. Hiába, azok már csak mind ilyenek. És a felnőttek? Vajon miért nem jött el egy sem. Ijedten számolgatta Ferkó a sok-sok teritéket, ijedten bámulta az ajtót, s könyörögve szipákolt a pincérek felé. — Akkor volt hatosszáztizennégy fatányéros, tíz liter pálinka, ezer üveg sör és száz liter bor. — Nem, nem volt semmi. Hát nem jött el senki. Egyáltalán senki. — Hát mit hittél, te szemét, hogy eljön? Hozzád vendégségbe. Mi? De, ez a számlán nem változtat. Az pontosan... És Ferkó kifizette. Olajos rongyba csavarva adta a pénzt — szaporán hajlongva. A mozi előtt ütötték meg először. Az egyik ököllel, a másik meg egy doronggal. Vagy inkább lapát volt? De a gyomrába biztos, hogy az első rúgott. Ezt érezte Ferkó. Talán a bakancsáról? De miért kiabálta közben, hogy rohadt szemét? Hát ő nem is ismeri. És a postánál? Pedig odaadott mindent, csak a füzetet nem. De hát abban nem volt pénz. És azok hárman csak azt kiabálták. — Pedig abban nem volt pénz. Pali bácsi, ugye elhiszi. Mégis eltépték. Pali bácsi elhitte. Hiszen ő tette mind, az utolsó fillérig a postára. De mit lehet erre mondani. Markolta Ferkó haját, lehetetlenül szorongatta a koszos bozontot, s elgondolkodott. Hogy ne vonyíts mán Ferkó, majd felépítünk egy új házat neked. Ezért meg nem volt kár. Ha felgyulladt, hát felgyulladt. Nem volt abban semmi érték. — Mégis széttépték, Pali bácsi. Ilyen picike, apró darabokra! Pedig ma is ki akartam menni a Kakukk-rétre. Tudja Pali bácsi, ott már várnak. Hova megy. Pali bácsi? Én nem akartam elrontani a kedvét. Hallja? Ma különben sem jól. Lássa, csillagtalan az ég! BÁTYI ZOLTÁN