Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

Szerda, 1986. december 24. ZOLTÁNFY ISTVÁN: GENERÁCIÓK PAPP GYÖRGY: CSALÁD KALMAR MÁRTON: FÜRDÉS UTÁN TÓTH VALÉRIA: NÓRA ARPAS KAROLY Hova vezettek. alkonyatok dűlőútjain Ontarió egén kenu aranylik Rezzenetlen szem világnyi tükre Hat kar feszíti tovairamlik Freccsenő tajték ezernyi szikra Lehet-e hold holdtaianabb? Tisza Tisza Tisza Tisza föveny homok, vagy víz — Nézd, kipereg összeszorított markomból és a szavak ? a szavak TÓBA ALÉLÓ HATTYÚ FÖLVETI — E FEJÉT SZAVAK FODRAIBÓL Megtartó család kiteljesedő' alkotómunka NÉGY KÉPZŐMŰVÉSZ, NÉGY VALLOMÁS TÓTH VALÉRIA: STABIL ÉRTÉKEK SZIGETE — Manapság oly sokszor érezhetjük, tapasztalhatjuk, hogy ellenünk támad a világ. Sokszor elgondolkodom azon, vajon mi, egyes emberek mit tehetnénk azért, hogy megőrizhető legyen a béke, erősödjenek és tartalmasabbá váljanak az emberi kapcsolatok, ne veszítse rangját és társadalmi szerepét a család, maradandó értékeket tehessünk gyerekeink tarisznyájába. Olyan szobrokat igyekszem csinálni, melyek erősítik az emberek megvámolt hitét a szépségben, a tiszta érzésekben, az őszinte emberi kapcsolatokban, a szerelemben, a családban, a béke reményében. Egész pályámat végigkísérték családi eseményeink változásai. Pedig nem volt könnyű pályakezdésünk. A főiskola befejezése után — már első gyermekemmel szivem alatt — el kellett szakadnunk a családoktól. Egyedül maradtunk, egyszerre szakadt nyakunkba az egymást követő két gyerek minden gondja és a pályakezdés nem könnyű időszaka. Ha most visszatekintek, szinte számomra is meglepő, hogy szobraimban ott rejtőznek a családdal kapcsolatos, átmentett élmények, de szinte csak az öröm, a bizalom, a remény. Az Aggódás című kisplasztikám még akkor készült, amikor nem voltak meg a gyerekek. Mégis, a figura már feltételezi a majdani gyéreket, az elképzelt anyai szerepet, a reményi és aggodalmat. Amikor megszülettek, felszabadultabban és magabiztosabban nyúltam ehhez az ősi témához. Persze nem gondoltam arra, hogy beálljak a sorba. Ez magától értetődő, egyszerű és természetes volt. A Sziget anya-alakjának befogadó, óvó öle — azt hiszem —, a családról alkotott véleményemnek is kinyilvánítása. A székkutasi szobor, a Béke csöndje már sejteti az elszakadás várható nehézségeit. Azt a szülői próbát, hogy egyszer el kell viselni, a gyermeket már nem ölelhetjük olyan felhőtlen mozdulattal, mert kamaszkorban az elhárítási gesztus bár természetes, ám nehezen fölfogható reakció. A gyerekkel kialakított tartalmas kapcsolat nem csupán azokban a szobrokban nyer kifejezést, melyek őket ábrázolják, de azokban is, melyek látszólag másról szólnak. — Az elmúlt tizenöt évben sokat változtunk, a körülöttünk zajló világ ösztönös és romantikus életfelfogásunkat megkeményítette, rákényszerített a néha kegyetlen realitások számbavételére. De a nehezedő körülmények között is lehet esély a családi kötelékek erősítésére. Legfontosabb összetartó erőnek én a sokak által korszerűtlennek tartott szeretetet érzem. Az odafigyelést a másikra, legyen az társ vagy gyerek, kicsi vagy kamaszodó. A gyerek legkisebb gondját is komolyan kell venni csakúgy, mint a férj és pályatárs alkotói küzdelmét. Az egymás segítése nem feltétlenül azt jelenti, hogy a férj elmosogasson helyettem, de azt igen, hogy értse gondjaimat, segítse emberi és művészi kiteljesedésemet. A családi tűzhely táplálása eredendően mégiscsak női szerep. Hogy milyen esélyünk van két középiskolás gyerekünk jövőjének alakításában? Reményeim szerint nem lehet más esélyünk, mint olyan útravalót adni, mely stabil érték, kikezdhetetlen emberi tartalék. Hiszem, hogy ezek nem is olyan sokára visszanyerik becsületüket, társadalmi presztízsüket. — Az élet nagy csalása, hogy mire az ember fölismerné a család értékeit, addigra hiába szeretne odabújni öregedő szüleihez: „Kit anya szült, az mind csalódik végül..." PAPP GYÖRGY: SZÜKSÉGES ERNYŐ — Apa nélkül nőttem fel, anyám rengeteget dolgozott, alig láttam. Különböző intézetekben csak vágyhattam a szülői melegségre, csak irigyelhettem a bensőséges családot. Sóvárogtam kölyökfejjel a „hagyományos" felálláson, az apa-anya-gyerek képviselte család után. Lehet, hogy^ csak tudat alatt, de ma úgy látom, már akkor nagyon vonzódtam a családi melegségre, szükségesnek éreztem azt a biztonságot, melyet kizárólag egy család nyújthat, amely átsegít a nehéz próbákon, ahol megoszthatók az örömök, olyan forrása a boldogságtöredékeknek, melyek csakis ebben a mikroközegben fejlődhetnek. — Huszonkét éve nősültem, s meggyőződésem, nemcsak emberségem kiteljesedését, de alkotói pályám alakulását is alapvetően befolyásolta a család. Számomra ez olyan szükséges ernyő, mely alá oda lehet húzódni, mely összeköt és véd, biztonságot és közösséget jelent. Az igazi társ megtalálása rendkívül fontos. Nem csupán a mindennapok kis csatáiban, de az alkotófolyamatban is. Grafikai munkásságomnak gondolati, érzelmi, tematikai bővülése, gazdagodása, színesedése jelentős mértékben feleségemnek köszönhető. Szemnyitogató volt számomra Bartók és Kodály munkásságának megismerése, ideájukat egy más műfajban igyekszem megvalósítani. Fiunk most egyetemista. Élete elmélyítette, gazdagabbá tette életünket, fejlődésének, növekedésének szakaszai nyomon követhetők munkáimban. Önállósodási törekvéseit is igyekezünk segíteni, s évekkel ezelőtt beláttuk, nem a család elleni merénylet, ha egy 16 éves fiatalember barátai között szeretné tölteni a szilvesztert. Ösztönös meglátásai, tiszta és őszinte megnyilatkozásai gyakran segítettek engem is a rácsodálkozás öröméhez. Bár pedagógusként dolgozom, azt kell mondanom, az. alkalmi kapcsolatok sohasem teremthetnek olyan mély és kitörölhetetlen érzelmi kötődést, mint amilyen gyerek és szülő között létrejöhet. — A család érzelmi történéseivel tartást és erőt ad, számomra a képi önkifejezésben is gazdagította világképemet. Családeszményem sérülésmentes, talán azért is szomorít el a sok hír és tapasztalat a család devalválódásáról. A család megtartó szerepének feltétele annak felismerése, hogy e kis közösség egészének érdeke mindig fontosabb a személyes ambíciónál. Ez nem jelenti a személyiség feladását. Sőt! Az egymás iránti igényesség, egymás munkája iránti figyelem és érzékenység, a mércét jelentő kontroll egyéni kiteljesedésünk záloga. KALMÁR MÁRTON: A CSALÁD AZ ÉLET IGENLÉSE — Klasszikus, anyaközpontú család volt a mienk. Édesapám ismert szegedi focista, majd edző. A harmincas években Franciaországban profiként játszott, az 1941—42-es hazai szezonban gólkirály, később itt, Szegeden és néhány távol-keleti országban sikeres edző, köztiszteletben álló sportember. Kalandos fiatalság után, 31 évesen nősült, öten vagyunk testvérek, a négy fiú szinte évenként követte egymást, a húgunkra hét évet kellett várni. Három generáció élt együtt, velünk lakott nagymamánk is. A nagy családban — elsősorban apám szigora és precizitása révén — bizonyos szertartásosság alakult ki. Együtt reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk, percnyi pontossággal. Érdekes, hogy apám nem sokat foglalkozott velünk, de személyes példamutatása belénk plántálta a kötelességtudást, a munkaszeretetet, a józan és rendszerető élet igényét. — A mienk főiskolai házasság. A házasságkötés épp olyan természetes belső igényből született, mint a gyerekek — Bori, Kati és Orsi már gimnazisták, Dorka három és fél éves. Tény, hogy feleségemnek a kezdeti esztendőkben sokat fel kellett adnia alkotói terveiből, átmenetileg abba kellett hagynia a tanítást is. De amióta a nagylányok nemcsak babáznak a legkisebbel, azóta ő is tanít, fest, az anyai élményanyagot, emberi és lelki profitját képekké tudta váltani. Romantikus vágyainkat hamar letörte a valóság. Három gyerek közül egyikre sem járt gyes, közvetlenül a főiskola után születtek, hiányzott az egyéves munkaviszony. Az én kezdő tanári fizetésemből éltünk, no és a szülők támogatásából. Egy szoborpályázat megnyerése sokat lendített rajtunk. Ez a nagy család önmagában is óriási nevelőerő, Három kamaszlány öltöztetése manapság igencsak komoly gond, szerencsére olyan környezetben, baráti társaságban élnek, ahol nincs butikverseny, s varrni is hamar megtanultak. — A pálya első évei a gyerekek bűvkörében teltek. Élmény rengeteg volt, pénz kevesebb, igy kisméretű gyerekszobrokat készítettem. Ólomból öntöttem, mert azt magam is meg tudtam csinálni. Olyan élményeket jelentettek a gyerekek, amelyek az én személyes rácsodálkozásaimnál messzebbre mutattak. A felhőtlen örömöt, a tiszta érzelmeket, a „még minden lehetséges" reményét. Nem gondoltam arra a sokat emlegetett mondásra, hogy a gyerek és a kutya feltétlen siker. Számomra ez a tematika életünk hétköznapjainak természetes következménye lett. A szobor nekem ünnep, az élet igenlésének esélye, teret követelő gondolat, az emberhez méltó érdemesség megnyilvánulása. A szobrászat éppúgy, mint a gyereknemzés, az élet igenlése. Remény és hit. S a lét megközelítési rétegei közül a család az, melyben ott remeg a végtelen. ZOLTÁNFY ISTVÁN: GENERÁCIÓK STAFÉTAVÁLTÁSA — A család nagyszerűen modellálható. Az emberi kapcsolatok és viszonyok pontosan kifejezhetők á családban, illetve a család és a nagyobb közösség viszonyában. Az pedig, hogy a modelljeim sokszor családom tagjai — nagyszüleim, apám, testvéreim, feleségem, a gyerekek vagy önmagam —, kiküszöböli a stúdiumjelleget, azt, hogy csak egy formát lássak, egy tőlem idegen modellt képezzek le. Olyan embereket festek, akik közelállnak hozzám, akiket nagyon jól ismerek, akiknek alakjukban, arcuk redőiben, tekintetükben és tartásukon meg tudom fogalmazni nemcsak saját életüket, sorsukat, de az én személyes véleményemet is róluk, azokról az életmódokról, sorshelyzetekről, melyeket ők képviselnek számomra. Nagyon érdekel a generációkutatás. A nemzedékek stafétaváltása a történelem folyamatában. Aktualitását abban látom, hogy a felgyorsult, modern életmód, életünk megannyi ellentmondása, a ránk kényszerített versepyhelyzet elszakítja a generációs kötelékeket, bomlasztja a családokat, veszélyezteti az egyéni életek kiteljesedését. S erre nemcsak szociológusoknak, pedagógusoknak és pszichológusoknak kell odafigyelni. A művészek felelősségét ennek föltérképezésében és a kiutak megtalálásában rendkívül fontosnak tartom. Ám ettől függetlenül is érdekel, hogy ki volt az én nagyanyám, nagyapám, de bárkinek a dédanyja, ükapja. Mivel ők már nem élnek, róluk híradásokat, képi üzeneteket a korabeli fotográfiák közvetítik. Ezek a megsárgult fényképek — a mai modem fotókkal ellentétben — az örökkévalóságot, az értékállóságot, a bizonyosságot idézik. — Gyarapodik idegeinkben, sejtjeinkben az aggódás. Naponta hozzák a tévékészülékek a mind nyomasztóbb híreket helyi háborúkról, merényletekről, katasztrófákról, természeti csapásokról, életünket, környezetünket és szellemi világunkat szennyező jelenségekről. S tehetünk-e mást: a világ kegyetlen híreit lefordítjuk a mi viszonyainkra. Egyre reményvesztettebben keressük a megtartó kapcsokat, a vigaszokat, a reményeket. Nekünk felnőtteknek, szülőknek gyerekeinkkel szemben ez elemi kötelességünk. Mit adhatunk nekik? Leginkább biztonságérzetre lenne szükségük, de ez is mind nehezebb, ha a világ biztonságérzetén nap mint nap sérülések keletkeznek. Nyomasztó, hogy nálunk, ahol viszonylagos nyugalomban és békében élünk, romlik az emberi kapcsolatok minősége. Pedig ebben a rohanó, tülekedő világban egyre fontosabb lenne. Két gimnazista lányunknak sem tudunk mást adni, mint szeretetet, küzdőképességet, merthogy az eldurvuló életből kivonulni képtelenség. Korunk sikerembereit viszont egészen más tulajdonságokkal indítják útnak, de abban bízunk, hogy az általunk legfontosabbnak tartott emberi értékek nem tűnhetnek el nyomtalanul. TANDI LAJOS