Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

Szombat, 1986. november 15 kj ÜF 4 ím #1 lü IN Eli MAKAYIDA Dísztelenül Utoljára azt akarom. A dísztelen verset. A zengéstelen-rimtelent. Szeplőtlen-tisztát. Foszlott-kendőzetlent. Meztelen-tártat: boncasztalon halott. Titokba zárt mégis. Fölfoghatatlan: Elemek végső, fénylő rendjét. A szót. — Mely az Isten ajkain vacog. Vihart aratva * Színek és helyek RÓKUS Számomra egykor idegen és zárt világ volt. L egalább annyira, mint Újszeged, sokáig annak varázsa és romantikája nélkül. Pedig barátaim is laktak erre felé — Kenézék, Gémesék, mások —, mégis hosszú időn át idegenkedtem tőle. Egyszer egy őszi — iskolaszünnrVpos — délelőttön Kcnézéknél töltöttük az időt. Zuhogott az eső. Nehéz fellegek úsztak Rókus fölött. Az ütött-kopott, málló vakolatú házak még a szokottnál is komorabbak, sőt már-már vigasztalanok. Kenéz barátom édesanyjának kis boltja volt — afféle egyszemélyes kóceráj — a Kossuth Lajos sugárút túlfelén, oda igyekeztünk az esőben, a Tavasz utcán. Annyi — negyven — esztendő után is előttem pereg a kép. mint egy minap készült mozifilm. Víz csurog a nyakunkba, az spriccel cipőnkbe a járda veszedelmesen ingó-mozgó tégladarabkái közül. Az elhanyagolt házak ablakai nehéz párát gőzölögnek. S mindennek lezárásaként, mint egy gyászparaván, komoran magasodó kátrányfestékes fakerítések. A másik kép ellenben annál világosabb. Még a derűs színeket se nélkülözi. Délutánonként gyakran kijártunk a Hunyadi téri régi SZTK (ma: Dózsaj-pályára. Nézgélődni, visszarugdosni a kapu mögé került labdákat. Külsővel, belsővel, rüszttel. Vagy éppen spiccel. Élesen, laposan, lágyan ívelve. Nem tudom, akik — az „igazi" játékosok — visszavárták a labdát, vajon észrevettek-e valamit abból, ami mindeközben bennünk lejátszódott? Mert a szivünk legmélyén arra vártunk, hátha meglátja majd valaki a mozdulatainkban fölsejlő tehetséget. És egyszer mi is magunkra húzhatjuk a színes dreszt, lábunkra a stoplis cipőt. Labdaszedőgyerek-romantika? Valami olyasféle. Természetesen — giccses — finálé nélkül. Hisz egyikünkből se lett sztár, de még csak valamirevaló csapatjátékos sem. Laci barátom ötletét ellenben határozottan átszínezte valamiféle egyéni báj. Egyik nap félrevont. Titokzatos arccal kezdett el suttogni. — A pályán kedden és csütörtökön délután tartják az edzést — mondta. Csak azt nem értettem, miért kell ehhez így fontoskodni? Hát persze. Szerdán, szombaton hetipiac, kedden, csütörtökön fociedzés a csapatoknál. — Neked csak az lesz a dolgod, hogy villámgyorsan odarúgd hozzám a lasztit. — Ezt követően beavatott a terv részleteibe is. Másnap, csütörtök délután dobogó szívvel álldogáltam a déli oldali pályakerítés tövében. Laci a Tavasz és a Zákány utca sarkán várakozott. Odabent a kapuralövést gyakorolták a „nagyok". Hogy milyen eredménnyel, az rögvest kiderült. Legtöbbször a pályafalon puffant-pattant a labda. Néha éles csattanással levágódott a kapufáról. Olykor — ahogy a sportzsargon ismételgeti — zörgött a háló. Néha pedig (nos. elég gyakran), a lövés túlontúl célt tévesztett és a labda átrepült a kerítés fölött,ra túlnani lakóházak ablaküvegeit veszélyeztetendőn. Most következtem én, Minden a terv szerint történt. Amikor a laszti visszapattant a házfalról, megkaparintottam és „kézből" odarúgtam Lacinak. O pedig elszáguldott vele. Meg se állt a Bodzafa utcáig. Még azt is előre kinézte, hová — egy szemetes láda mögé — lehet elrejteni a zsákmányt. Aztán (ártatlan arccal) sétált egyet a "Hét vezér utcán, várva, mikor lesz végképp „tiszta a levegő". Én meg? Nos, ahogy odarúgtam neki a labdát, begyalogoltam a pályára. Hogy mit láttam? A labdaszedő gyerekek épp csimpaszkodtak felfelé a falon. A kapura rugdosó játékosok ott álltak a tizenhatos tájékán, csipőretett kézzel. Várták a labdát. — Nem találjuk! — kiáltották a gyerekek. Becslésem szerint másfél-két perc is elcsordogált addig, mire a játékosok kibaktattak a nagykapun. De akkor már... A legtöbb gyerek álmai közt ott gömbölyödött egy „nagyötös" laszti. Ahogy visszaemlékszem, a zsákmányoltak többnyire agyonrugdosott, kopott, toldozott-foldozott példányok voltak. Egyik könnyebb, másik nehezebb. Ahol a belsőt beléjük szuszakolták, ott bőrszíj fogta össze a nyílást. Mikor mezítláb fociztunk, néha ez a rész érintette lábfejünket. Csípett, szinte fájt a sújtás. Ma már úgy modanám: akár a büntetés. Rókus igazán — és végérvényesen — akkor került közel a szívemhez, amikor egy hosszan tartó betegség után hétvégeken mind gyakrabban róttam utcáit. Az Ősz utcából startoltam, szeszélyes júniusi napokon. Néha erős szél fújt, port, homokszemcséket csapott arcomba, szemembe. De azért baktattam szorgalmasan. Öthalom, Árviz, Pacsirta, Francia, Damjanich utca. Néha megálltam egy-egy ház előtt, bekukkantottam az udvarokba. Repkénnyel befutott függőfolyosók, udvarvégbe rejtett — gyakran düledező — árnyékszékek, fáskamrák, szinek, madzagokon száradó színes fehérneműk. Az élet édes tarkasága. Minden akkor újra érdekelt már. Egy régesrégi slágert fütyültem — néha bizonyára felettébb hamisan, de hát a világ már ilyen, olykor fals hangok is akadnak benne —, az „Érzelmes utazás"-t. Már nem volt messzi az idő, amikor kettesben róttuk az utcákat, nyár eleji estéken. A tavasz üdesége épp birtokra kelt az izmosodó kánikulával. A Damjanich és a Zákány utca sarkán sötéten ásitott a nyíit árok. Bckák kuruttyollak benne, érdesen, fáradhatatlanul. Egy pillanatra megálltunk. De tényleg csupán egy pillanatra. Most minden újra varázslatos volt. — Igen? — nézett rám ő. — Hát persze — bólintottam. Fantasztikusan újnak tűnt megint az évezredes szöveg. PAPP ZOLTÁN A nagy októberi szocialista forradalom 69. évfordulója tiszteletére szervezett Csongrád megyei rendezvény-sorozatban fontos helyet foglal el a „Vihart aratva" című ki^Jlitás. Csongrád megye dolgozóinak életét és harcait mutatja be az 1867—1945 közötti években. A történelmi időszak, melyet e kiállítás átfog, két nagy szakaszra osztható. Az első, az 1867-től 1919-ig terjedő, a magyar munkásosztály és a szocialista munkásmozgalom kialakulásának és szerveződésének, valamint az első magyar proletárforradalomnak az időszaka. A második az 1920-tól 1945-ig terjedő, amely — a féktelen ellenforradalmi és fasiszta terror ellenére — a magyar munkásosztály és a haladó erők felkészülésének az időszaka az újabb nagy történelmi lehetőség megragadására, a szocialista forradalom megvalósítására. Köztudott, hogy az ipar, a tőkés termelés fejlődése Magyarországon időben lényegesen lemaradt Nyugatés Közép-Európához képest. Csak a XIX. század utolsó harmadában indult be. A félgyarmati helyzet, a feudális nagybirtokrendszer és a hatalmi viszonyok ebből adódó bonyolultsága és más egyéb tényezők miatt sajátos körülmények voltak. Ezek hatása különösen élesen kiütközött e tájon, Délkelet-Magyarországon. A gazdasági és társadalmi elmaradottság lényegesen nagyobb volt az országos átlagnál. A kapitalizálódás a mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódva indult be. A proletáriátus első osztagai a mezőgazdasági nincstelenekből és törpebirtokosokból toborzódtak. Ebben az időszakban a mezőgazdaságban jelentősen megnövekszik a bérmunkások száma. A beinduló vasút-, út-és egyéb építkezésekhez közülük kerül ki a bérmunkások egy sajátságos rétege, a kubikosság. Csongrád megyében különösen népes családja volt feltalálható. Ezek országot-világot járt emberek, szemük és fülük nyitva, s hozzák magukkal az új haladó, a szocialista eszméket. Többek között ebből is adódik, hogy itt a forradalmi munkásmozgalom első jelentősebb szervezkedése az agrárszocialista mozgalom keretében történik. Az ipari munkásság létszáma kezdetben lassan gyarapodik. Kevés az ipari nagyvállalat, a munkások zöme kisiparban, illetve kis létszámú gyáripari egységekben dolgozik. Ez rányomja bélyegét a munkásmozgalomra is. Kezdetben önművelő- és önsegélyező egyletekbe szerveződik a munkásság, melyben a munkaadók egy része is szerepet játszik. A hatóságok a nyugat-európai munkásmozgalom — különösen az 187l-es párizsi kommün — számukra riasztó tapasztalata alapján minden módon akadályozzák a dolgozók politikai, sőt még gazdasági érdekvédelmi szervezkedését is. A folyamatot azonban megakadályozni nem tudták. Viszonylag rövid idő alatt a munkásmozgalom kinövi az önsegélyező és önképzőköröket, kibontakozik gazdasági és politikai szervezkedése és harca, kiépülnek szervezetei. A két harci terület mindjobban összekapcsolódik és a mozgalmi tevékenység túlnő a munkások közvetlen gazdasági és politikai érdekvédelmén, mind általánosabb célok és törekvések kapnak hangot, mint például az általános, egyenlő, titkos választójogért folyó harc. A század végére az itteni munkásmozgalom már nem csak kiterjedtségében, de harcosságában olyan méretűvé válik, hogy felhívja magara az országos, de a nemzetközi politikai közvélemény figyelmét is. Engels Frigyes a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségéhez intézett 1894. május 15-i levelében többek között a következőket írja: „A tőke Magyarországon épp úgy, mint másutt, mindinkább hatalmúba keríti az egész nemzeti termelést. Nemcsak új ipart teremt, uralma aiá hajtja a mezőgazdaságot is, gyökeresen átalakítja hagyományos módszereit, tönkreteszi a független parasztot, megosztja a vidéki lakosságot egyfelől nagybirtokosokra és szédelgő tőkés vállalkozókra, másfelől sok nincstelen proletárra. Hogy ez mennyire jutott előre Magyarországon, azt láttuk legutóbb Hódmezővásárhelyen... teremti meg azokat a férfiakat és nőket, akik képesek ezt az új, jobb társadalmat megvalósítani". Az erőteljesen kibontakozó munkásmozgalom élénken reagál a hazai és a nemzetközi politikai eseményekre, követi a nemzetközi munkásmozgalom áramlatait, átveszi kezdeményezéseit (például május 1. megünneplése). Jellemzője a Csongrád megyei munkásmozgalomnak, hogy nem csak az iparosodó városokra, de a falvakra is kiterjed. Bevonja az agrárproletáriátus széles tömegeit. Különösen kiemelkedő szerepet játszott Szeged — ebben az időszakban az ország második legnagyobb lélekszámú városa — melynek gazdasági fejlődése gyors ütemű volt. A gazdaság gyarapodása mellett mind nagyobb kisugárzó hatást gyakorol nemcsak a megye településeire, de egész Délkelet-Magyarországra, így az akkori bácskai és bánáti területekre is. A szerveződő szociáldemokrata párt itt hozza létre területi titkárságát, és így Szeged központjává válik a dél-alföldi szocialista mozgalomnak. A megye többi városa is időről-időre kiemelkedő szerepet játszik a munkásmozgalom egyes áramlataiban (például Csongrád város a kubikosok országos szervezkedésében). A nagy októberi szocialista forradalom hatására Európa-szerte, így Magyarországon is kibontakozó polgári, majd proletárforradalom e tájon különösen nehéz feltételek között megy végbe. Szeged és a megye déli része a szerb—román királyi hadsereg és a francia intervenciós csapatok megszállása alá kerül. Védelmük alatt az ellenforradalmárok Aradról áttelepülve itt bontakoztatják ki tevékenységüket a munkáshatalom ellen. Ennek ellenére a megye egész területén létrejöttek a tanácshatalom intézményei és nagy erőfeszítéseket tesznek a tanácskormány intézkedéseinek, a forradalmi célkitűzéseknek a végrehajtására. A Magyar Vörös Hadsereg soraiba is számos harcost adott a mi tájunk. A román intervenciósok ellen több sikeres csatát folytattak a megye területén, egy időre visszafoglalva a megye több helységét a túlerőben lévő román királyi hadseregtől. A forradalmi folyamat előrehaladásában kiemelkedő szerepet játszottak már 1918 végétől a mind határozottabban fellépő és szervezkedő kommunisták. Az idegen túlerő a mi térségünkben az országosnál hamarabb elbuktatta a tanácshatalmat és intézményeit. A forradalmárok üldözését is hamarabb kezdték meg itt. A létrejött ellenforradalmi rendszer kezdettől fogva megpróbálta e vidéket — különösen Szeged városát — politikai bázisává kiépíteni. A féktelen antibolsevista propaganda mellett, a mézesmadzagot is alkalmazta. Földés házhelyjuttatási akciókkal, iparengedélyek adásával, különböző látványos építkezésekkel próbálta megnyerni a maga számára a polgárság, kispolgárság és értelmiség mellett a parasztokat és a munkásokat is. Ugyanakkor külön figyelmet fordított a speciális rendőri, csendőri és katonai erők szervezésérc, a forradalmi munkásmozgalom sakkbantartása, megfojtása céljából. Horthyék propaganda manőverei nem voltak teljesen hatástalanok a lakosság bizonyos rétegeiben. Átmenetileg a hatósági és nagy anyagi támogatással szervezett álmunkás-szervezetek (hivatásszervezetek, nemzeti munkaközpont stb.) meg tudták téveszteni a munkások egy részét is. Nyomással és korrumpálással még egves munkásmozgalmi kádereket is át tudtak állítani a maguk oldalára. De a forradalmi munkásmozgalmat felszámolni nem tudták. A kommunista sejtek újból és újból megszerveződtek. A kommunista érzelmű és tudatú munkások, parasztok és értelmiségiek a központi kapcsolatok nélkül is szüntelenül tevékenykedtek a legális munkásszervezetekben, és minden olyan területen, ahol a tömegekkel kapcsolatba kerülhettek. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt Szegeden és Csongrád megye más helységében működő szervezetei sok gondot okoztak a jobboldali országos vezetőknek. A szakszervezetek, a munkás kultúr- és sportszervezetek, a gyermekbarát egyesületek, a munkás eszperantista mozgalom és számos más egyéb munkásszervezet jó legális fedezetet nyújtott a kommunisták és baloldali szociáldemokraták tevékenységéhez. A féktelen ellenforradalmi propaganda és elnyomás következtében sem az illegális kommunista mozgalom, se a legális szociáldemokrata párt rövid átmeneti sikerek ellenére nem tudott tartósan nagy tömegeket mozgósítani és szervezetileg bevonni a forradalmi harcba. De jelentős nevelő munkát, káderképzó tevékenységet folytattak, s ennek tudható be, hogy a felszabadulás felkészülten érte területünk munkásmozgalmát. Ezért is játszhatott Csongrád megye, s benne különösen Szeged városa olyan kiemelkedő szerepet az új népi hatalom indulásában, szerveződésében. E kiállítás méltó emléket állít e háromnegyed század harcainak, hőseinek. Az alapos- és szakszerű előkészítő munka eredményeként jól felvázolja azt a társadalmi háttért, amelyben megszületett és naggyá nőtt a forradalmi mozgalom Csongrád megyében. Helyesen bemutatja az agrár- és ipari proletáriátus élete és harcai mellett a kialakuló, majd gazdagodó burzsoáziát is. Bemutatja azokat a haladó polgári és értelmiségi mozgalmakat, melyek — ha esetenként akaratlanul is — sokszor fegyvertársai voltak a forradalmi munkásmozgalomnak. A kiállitás szervezői és kivitelezői derekas munkát végeztek. Az ilyen jellegű rendezvény műfajából folyik, hogy erőteljesebbnek kell lenni a szemléltetésnek. Ebből adódóan óhatatlanul adódhat némi elcsúszás az arányokat illetően, a munkásmozgalom, valamint a társadalmi és gazdasági környezet bemutatása között. Ez abból is következik, hogy kevés az a tárgyi emlék, hiteles fénykép- vagy Írásos dokumentum, amely a munkásmozgalmi tevékenységet annakidején megörökítette. A felszabadulás előtti munkásmozgalom jellegéből adódott (illegális, félillegális), hogy nem készülhettek fényképek, okmányok az egyes jelentősebb eseményekről. A történések nagy része óhatatlanul torzítva került a hivatalos irattárba, illetve a polgári sajtó hasábjaira. Ami dokumentum készült, annak is nagy részét a hatóságok elkobozták, megsemmisítették. E történelmi időszak részesei, sőt tanúi a felszabadulás után sem tudtak kellő figyelmet fordítani a dokumentumok gyűjtésére, megőrzésére. Úgy gondolták, nem is az a fontos, hogy dokumentálják tevékenységüket, hanem, hogy tovább folytassák azt a harcot — most már legális körülmények között — amelyet az üldöztetés során végeztek. Az erőket lekötötték a helyreállítás, az országépítés feladatai. Nem állítjuk, hogy e kiállitás mindenben tökéletes, és teljes. A mércét az eltelt rövid időszakhoz és a lehetőségekhez kell igazítani. Gondolom, hogy ez az állandó kiállítás sokat segit a mai nemzedéknek megismerni az elődök nehéz életét, verejtékes munkáját, hősi erőfeszítéseit. Hozzájárul a felszabadulás után megtett út, a gondok-problémák jobb megértéséhez, az elért eredmények, vívmányok értékeléséhez, megbecsüléséhez, * November 6-án KOMÓCSIN MIHÁI.Y, a megyei pártbizottság tagja nyitotta meg a Munkásmozgalmi Múzeumban a Vihari aratva című kiállítási. Megnyílóját most közöljük.