Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

dm:sz A A 108 Szombat, 1980. november 15. A sajtóintclmck egyik törvénybe foglalt parancsolata azt mondja, az újságírónak nemcsak joga, de kötelessége is irnia azokról a dolgokról, amelyek a közvéleményt fpglalkoztaiják. Olvasom az újságból, bizalmi szavazási kért maga ellen — vagy maga mellett? — legnagyobb épitő vállalatunk igazgatója, és a vállalati tanács súlyos többséggel ellene foglalt állást. Nem vagyunk egészen biztosak még a formulák érvényességében, új még nekünk ez a lehetőség, tanulnunk kell, de a következtetéseket mindenképpen le kell vonnunk, hogy az utánunk jövők bele ne léphessenek még egyszer ugyanabba a verembe. Fejtegetéseink crósen szubjektivek. a vállalati fogalmazásoktól biztosan eltérnek, de a sajtótörvény ezt is megengedi. Éljünk vele. Minden emberi csőd fájdalommal tölt el bennünket, őt is sajnáljuk. Itt van egy ember, aki jót akart városának, megyéjének, országunknak, és sok jó igyekezete vakvágányra futott. Annyira ráfeküdtek vállalatára a ki-begyűrűző hatások, hogy ki kell bújnia alóla? Ő mondta egyik legutóbbi nyilatkozatában, hosszú évek jó munkáját csak az utóbbi esztendők rontották cl, és neki emiatt kell elmennie. Tiszteletet parancsol az egyéni fájdalom, dc meg kell mondanunk. a mi emlékeinkben sokkal rövidebbek voltak a sikces esztendők, és hosszabbak a sikertelenek. Akkor is. ha a nagyon pontos — végre sokszorosan ellenőrzött — vállalati mútatók valóban az ő szavait támasztják alá. Bocsánatot kérünk a kontráért, dc abban a házban lakunk többtízezer társunkkal, amelyet az általa vezetett vállalat épített. Azért is meg kell mondanunk véleményünket, spkkal részletesebben, mint eddig tettük, mert szentül hisszük, egy vállalat romlása nem egy emberen múlik, mint ahogy eredményeit se ő kovácsolja egyedül. Egy betonkeményre köveseden szisztéma csődjéről is szó van. Sokszor elgondoltuk már, kimentek valakik külföldre, meglátták a bctonlelepeket, megálltak, és elsóhajtották magukat: Istenem, de szép! Mi is ilyeneket gyártsunk! Hazajöttek, és gyártani kezdték. Gyártás közben lett hatalommá az épitő vállalat. Azt már egész sor történelmi példából tudjuk, ha valaki azt hiszi, az ő kezében van a hatalom, azonnal a fejlődés gátjává válik. Megépültek az első házgyárak, és mi azt hittük, ez az út visz föl bennünket a mennyországba. Hogy közben egész sor építési ágazat és megoldás sorvadt cl? Hogy munkásaink azt is elfelejtették, hogyan kell egy kanál maltert egészségesen odacsapni a falra? Hogy hány, de hány új módszer csak tetemes késéssel tudott beférkőzni a köztudatba? Legtöbbször akkor már, amikor mindegyik napja leáldozóban volt? Fölépültek az első lakások, nagyjából ugyanazokkal a konstrukciós hibákkal, mint a legutolsók. Hatalmas boldogságvárással költöztek be a lakók, hiszen végre otthonhoz juthattak, és olyan hosszú hiánylistát Írhattak, a végét se nagyon láthatták. Azóta is abban reménykednek, eljön talán majd a rekonstrukció ideje, és akkor megcsinálják azt is — de mennyiért? — amit előszörre kellett volna jól megcsinálniok. Aki tehette, saját lakásán kitanulta az építőipar legrejtettebb fogásait is. A csapcsöpögéstől az asztal egyenesítésig, a rések és hézagok betöméséig mindent. Egyesegyedül a panel külső tömítését nem tudta megtanulni, ennélfogva vagy a szél fúj be rajta, vagy az eső ver be, vagy mindkettő. Ehhez már hivatásos falramászók kellenek, de mi csak mérgünkben tehetjük. Mire kell a lakás az embernek? Arra, hogy ne ázzon, ha odakint_ esik, ne fázzon, ha jön a hideg, és tartsa egybe azt, ami eredendően egybe tartozik, a családot. Habár az egyik hatalmi konferencia — sajtótájékoztatónak mondhatnánk, ha nem diktálni akartak volna! — félreérthetetlenül megmondta, kivülröl ne beszéljünk bele a vállalat dolgaiba, menjünk inkább az , igazgatóhoz, várjuk ki sorunkat a titkárnő szobájában, kendőzetlenül tegyük fö1 kérdéseinket, és csak a feleleteket írjuk meg; az építőipar egyébként is veszélyes üzem, odakint akármi a fejünkre eshet; lépten-nyomon figyelmeztettük mégis a vállalat dolgozóit, hogy a házak csak akkor nem áznak be, ha nem esik az eső, a kutya se figyelt ránk. Illetve figyelt, mert meg akarta magyarázni, azért áznak be, mert hitványul belénk rögződött szokások szerint föl akarunk menni a tetöte, és össze akarjuk taposni a drága neoacid szigetelőt. Nem vesszük észre, olyan gyönge, mint a tojáshéj? Attól kezdve csak az építőipar emberei járhattak föl, mondjuk ötévenként, amikor már kénytelenek voltak elismerni, hogy használat közben ezer baja lehet a neoacidnak is. Osztunk a vízben, mintha nem is lett volna fölöttünk tető. Nem akartuk elhinni, hogy a szocializmus jelenlegi szakaszában törvényszerű lenne, hogy eláznak bútoraink, tapétáink, szőnyegeink és villanyunk. Sajnos, az lett. Es mivel a panel ragasztott panel, a fölső emeletről tovább jön a viz az alsókra. Aki hozzányúlt a villany kapcsolójához, megcsaphatta az áram. A barom is rájön, nem szabad hozzáérnie a villanypásztorhoz, mert ráz, hogyne tanultuk volna meg magunk is. Összegyűlik a viz a lámpabúrában? Jól tették, akik olyanra cserélték ki, amelyik alul nyitott. Jött az eső, és áradatként hozta a panaszokat a posta. Panaszkodni pedig az szokott, aki jobbat nem tehet. Az a hatalmas boldogság, amit egy vadonatúj lakás adhat, csak az első esőig tartott. Először bíróságaink se nagyon akartak szembehelyezkedni a tényleges hatalommal, azért gyűltek össze a javítani valók annyira, hogy végül elúszott rajta egy jobb sorsra érdemes vállalat. Ki tudná megmondani most, meddig kellene ingyen dolgoznia, hogy minden hibát kijavíthasson? Azt a legnagyobb lehetőséget, hogy tetőt adjunk az emberek feje fölé, és evvel tízezrek tartós háláját szerezzük meg, elszalasztottuk tehát. Ha elsorvadnak tetőépitési tudományaink, azonnal kifejlődnek jogi mirigyeink. Százával magyarázták, rossz az anyag, azért ázik be. Mi, szerencsétlen lakók, erre csak azt mondhattuk, miért veszik meg, ha rossz. Ja, kérem, a monopolhelyzet! Azonnal tönkremenne a monopolhelyzetben élő cég, ha egyszercsak senki nem venné meg tőle, ami nem jó. Mindent megmagyaráztak, csak azt mondták ki igen nehezen, az is előfordulhatott, hogy hitvány munkát végzett, aki fölrakta a borítót. A víz pedig, amennyi esze van, a legkisebb hézagon is bejön. Kitelik a munkaidejéből. Azért is kell a lakás, hogy ne fázzon az emberiség, ha jön a hidegr De a beton olyan jószág, ha kivül hideg van, azt adja befelé, ha kívül a pokol forr, belül katlan lesz. Nem baj, mondta a vállalat, azért fűtünk, hogy hideg ne legyen. (A nyári meleget sajnos, bele kell kalkulálnunk életünkre.) Megint ismételnünk kell önmagunkat. Úgy van megszerkesztve egész lakótelepi rendszerünk, akkor is fűtenek ránk, ha estig nem vagyunk otthon, és akkor se fűtenek jobban, ha anya a gyermekével marad otthon, ha beteg valaki, vagy magatehetetlen öreg. Aki viszont dolgozni megy, kinyitja az ablakait, addig levegőzzön legalább, mert különben kiveri a penész a falakat. Sokszor leírtuk már, semmivel se nagyobb munka rendesen ültetni a palántát, és nem fejjel lefelé, meggyőződésünk, hogy semmivel se fizetnénk többet a fűtésért és berendezéseiért, mint amennyit igy fizetünk. Persze, igy élvezhettük az. állam gondoskodását fűtési hozzájárulás formájában, dc rájöttünk, a/t is mi'fizetjük ki, és az állam is rájött, sok más jobb helye is van annak a pénznek. Ezt a lehetőséget is elszalasztottuk. Fázni, persze, a széltől is lehet. Sikerült megépítenünk százezrével olyan házakat, amelyeken egyszerűen átfúj a szél. Olyan erősen, hogy az ajtónyilásba szerkesztett szélmalmot is elhajtaná. Tessék megmondani, ki itélt tisztességesen dolgozó, becsületben élő embereket arra, hogy hidegben és huzatban éljék le életüket? Hatalmas hatalmi vállalatnak kellett annak lennie. Nekünk megadatott. Az ablakokkal persze, más bajok is vannak. Ha esik az eső, ott is bejöhet a viz. Valaki kitalálta még a legelején, sokkal jobb nekünk a kifordítós ablak, mert az nagyobb lehet, és több fény jöhet be rajta. Ezeket a lakásokat a fény élteti. Vegyük csak azt az egyszerű tényt, hogy hazánk egyik legszúnyoginváziósabb területén vagyunk. Régi orvosság, háló kell az ablakra. Ezekre azonban csak különszabású ortopédháló mehet. Isten bogara a szúnyog is, hadd éljen, még ha a mi vérünkön is! És hadd csapkodja a nyájas lakó éjnek évadján, és hadd legyen olyan a tapétája reggelre, mintha poloskákat vert volna agyon. Demagóg vagyok persze, az ódivatúság javára. És azt nem veszem észre, hogy nagyot lépett előre ablakgyártásunk? Nyitható, csukható és buktatható az új ablak, ahogy a kedves lakó akarja. Nagyszerű alkotmány az biztos, de kisebb, mint a másik, ennélfogva a fényből is kevesebb jöhet át rajta. Nagyon jó a műanyag keret, mert festeni se kell, de a szúnyoghálót az is nehezen viseli el. És a régieket akkor se lehet ilyenekre kicserélni, ha a vállalat akkor vágott bele ebbe is, amikor már nincsen kinek eladnia. És mivel ezek az ablakok már túl jól zárnak, megnő odabent a penészveszély. A regiben még az a veszély fenyeget, hogy ablaktisztítás közben kipotyognak az emberek. Megint mondom, lehetősége lett volna a vállalatnak, hogy Szeged szinte minden polgára szivébe férkőzzön, de elszalasztotta ezt a leheVidámabb lakótelepek (?) Holland építészet és városépítés A világot Isten teremtette, Hollandiát viszont a hollandok — ezzel az önérzetes túlzással szoktak beszélni az északkeleti németalföldiek a potderekrőt, azokról a területekről, melyeket szorgos csatornaásással, gátépítéssel és feltöltéssel a tengertől hódítottak el. Hollandiában alig akad, vagy talán egyáltalán nincs olyan földdarab, amely valamiképp ne volna gondozva, hasznosítva, beépítve — hisz erre rá is szorulnak, lévén a népsűrűség a magyarországinak többszöröse. Szerencsésebb volt itt a történelem, de az is kétségtelen, hogy a többnyire józan életű, fegyelmezett hollandok okosan éltek lehetőségeikkel. Például már 1928 és 1935 között, amikor elkészítették Amszterdam fejlesztési tervét, eldöntötték, hogy „Észak Velencéjének" nem lehet több lakója egymilliónál. Modern külvárosi részekkel, polderterületekkel bővítették a várost, de érintetlenül hagyták, legfeljebb javítgatták, megerősítették a keskeny. csúcsos homlokzatú, egykét-három évszázados épületeket, amelyekben a lépcső olyan szűk, hogy a pici szobák bútorait nem egyszer az ablakon keresztül kell beemelni. így jött létre az a varázslatos amszterdami városkép, amely — a várbeli, a Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett kiállításon látható két óriási fénykép is tanúsítja — alig változott 1940 és 1980 között. A hagyományőrző Hollandiának van azonban egy másik hagyománya is, a De Stijl cimű folyóiratról elnevezett építészcsoporté, amely a korai Bauhaus-szal párhuzamosan igen nagy jelentőségű volt a modern, praktikus és unalmas m n r # ** - I» ) 'rí f Sr t-,r 8 f. NüÉlJílJPl építészet kialakításában és elterjesztésében. A lebombázott Rotterdam ideális kísérleti terep volt a derékszögű vonalak harmóniájára esküdő építészek számára. A végeredményt ma némileg szkeptikusabban szemléljük. A kiállításon kideríti, hogy Hollandiában sem elégedtek meg az egyenruhába öltöztetett házakkal. Felhasználják hagyományos építőanyagukat, a vörös téglát. Meghajlítják néha a szobák, néha a házak falát, akár a panelből rakott épületek falát is. Nem riadnak vissza bizonyos tarkaságtól sem. A sorházakat úgy alakítják ki, hogy mindenkinek jusson egy picike kert. Gyakori a kétszintes lakás; alul egy, a konyhával egybenyitható, kirakatüveg-ablakos nappali, fölül három 5—6 négyzetméteres szobácska és egy fürdőszoba. Ügyesek, a mindennapos emberi igényekhez alkalmazkodók a holland tervek, bár az egyformaság miatt itt is az az érzese az arrajárónak: a kapukon egyforma emberek fognak kilépni... Ezt a veszélyt az új építészek is felismerték, és amire most törekszenek, az épp a másság. Buzogányformájú házakat terveznek például. Bakema városkájának tanácsháza olyan mozgalmas épület, hogy inkább szórakoztató kombinátnak hinnénk. Egy új bredai irodaépületet mintha az absztrakt művészet múzeumául tervezték volna. Sajnos, ennek a mindenáron „poénra" törekvésnek megvan a hátulütője — az ilyen házak egy idő után még unalmasabbak lesznek, mint a megszokhatóan egyhangú geometria. Úgy tűnik, Hollandiában is kevés a környezetébe szelíden beilleszkedő, a XX. század technikáját is hirdetni tudó épület —, mint például az amszterdami egyetem irodalmi fakultásának csupaüveg tömbje. Házés várostervezőinknek itt nincs mit másolniuk; de tanulnivalójuk akad. SZÉKELY ANDRÁS tőséget. Öt szidják legtöbben, harmincötéves törlesztésre. Igaz, a tervező irja elő, milyen legyen az ajtó (papírvékony, ennélfogva jó világ jár a legügyetlenebb betörőre is), milyen az ablak, hogy tenyérnyi a konyha, hogy cellaméretű a szoba. Szidhatnánk is, mert legalább saját példáján kellene okulnia, de az igényeket nem ö fogalmazza meg. Nem szidhatjuk az ablakgyárat, a tetögyárat se, mert képes lesz rávágni, ha nem tudta volna eladni a rosszat, kénytelen lett volna jobbat gyártani, és igazat kell adnunk neki. Ha jól belegondolunk, mi senkit se szidhatunk, inkább hálaimát mormolhatunk halálunk napjáig, mert mégis lakást adott valaki. Kár, nagyon kár, hogy az imának ez a fajtája régen kiment már a divatból. A harmadik tételünket is érintsük legalább. Azért is kell a lakás, hogy féltett kincsünk, a szent család együtt maradhasson. Kitermelte ugyan az emberiség feje a falansztert is, a kommunákat is, dc rá kell jönnünk naponta (lásd legújabb törvényünket, a családjogit!), hogy család nélkül a legmodernebb társadalom se létezhet. Emberi fészekmelegre van szükségünk, hogy élni, dolgozni és szaporodni tudjunk. Megreszket a kezem most, mert eddigi leghitványabb századunk háborúkkal és idegbajjal is irtja az emberiséget, az építőiparra legföljebb annyi jut belőle, hogy az ő dolgozói is válnak, és a gyerekek náluk is ugyanolyan neveletlenek lesznek. Azt hittük, és sajnos, ma is hisszük, hogy zsugorítva és ömlesztve is lehet embereket nevelni. Sajnos, jönnek az alkoholisták, akik önszántukból isszák el egészségüket és életüket, jönnek a földbuták, a kegyetlenkedők, a bandázók és játékból ártók, a betörők, a lézengők, a más munkáján tengődök, a más munkáján nagyon jól élők, és jönnek a bűnözők is, seregestől. Ehhez aztán mi köze van az épitöiparngk? Sajnos, ehhez is van. Ahogy á csótány es a patkány hozzátartozik a panelhoz, a lakótelepi lelkület is hozzátartozik. Mintha rajzasztalon tervezték volna azt is. Minél több embert zsúfolnak össze a lehető legkisebb helyre, annál biztosabb, hogy szétrobbannak az emberi kötelékek. Amiről most beszélek, az is világjelenség, nem tehetünk róla, hogy hozzánk is beköszönt. A világjelenségek azonban nagyjából azonos kísérőjelenségekkel terjednek. Észre kellett volna vennünk, és idejében újra kellett volna gombolnunk a kabátot. Ha naponta rombolhatja (rombolhatja még?) tojáshéjvékonyságú lelkületünket, hogy otthonunk beázik, hogy hideg, hogy meleg, hogy közönséges tucatlakás — az. igényeket legalulról számolva —, hogy levegőnk sincsen, van viszont füst, kosz és por, amennyi azelőtt három századnak is sok lett volna, akkor legalább ezen változtassunk. Nem az igazgatónak mondom ezt, hanem mindenkinek, akinek szava lehet benne. Akkora lehetőségek úsznak cl ujjaink között, föl se tudjuk mérni, mekkorák. Sajnos, még mindig kényszerképzetünk, hogy akkor tesszük boldoggá az embereket, ha a legkisebb területre zsúfoljuk össze őket. Kicsi ország a mi hazánk, nem építhetjük bc az. egészet. Ebből aztán az lett, hogy van egy kicsi lakásunk, és van egy kertünk, kicsike házikóval az is. Hej, ha a kétféle észjárást egy csatornába terelhettük volna, talán házgyárra se lett volna szükségünk. Abbahagyom már, nem folytatom tovább. Tudom az ellenérveket, a/t is, hogy más technikával ennyi idő alatt ennyi ember nem juthatott volna lakáshoz. .De esküszöm mindenre, ami szent előttem, hogy ugyanavval a technikával jól is lehetett volna dolgozni. Csak azt kellett volna figyelembe vennünk, hogy az is ember, aki benne lakik. Azt hiszem, ez a legnagyobb lehetőség, amit elszalasztottunk. Áldásos béke helyett rossz közérzetet termeltünk, hihetetlenül drágán, a saját pénzünkön. Ne mondjuk rá, hogy az egész országban így történt. Még nagyobb baj. Pedig, megint mondom, aranybetükkcl írhatta volna be nevét a történelembe. HORVÁTH UKZSÖ