Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

Válságok és választások Egykoron úgy jellemeztük a tőkés gazdaságokat, mint amelyeknek legfőbb jellemzőjük, hogy ciklikus válságok játszódnak le bennük. Többnyire gondolkodás nélkül tanúsítottuk nekik e legfőbb jellegzetességet, mert hogy így tanultuk, tanították nekünk, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a válságok a tervszerűtlenségből fakadnak, s így lényegi módon sajátjai a tervezetlen, tőkés gazdasági fejlődésnek. Más oldalról viszont — lévén a szocialista gazdaság egyik elsőszámú sajátossága a tervezés — a szocialista gazdasági fejlődés mindig is szervesen, válságok nélkül fog végbemenni, tartottuk. Aztán az élet, mint annyiszor, rácáfolt elvi föltételezéseinkre. Mert be kellett látnunk, a gazdaságfejlesztés szocialista modellje is együtt jár ciklikus válságtünetekkel, amelyeket a tervgazdálkodás önmagában megszüntetni nem képes, legföljebb súlyosságukat mérsékelheti. Mint ahogyan ezt teszi a tőkés gazdaságokban is az egyre erőteljesebb állami szervezés-tervezés is. Csakhogy mifelénk — Ián eltérő hagyományaink és tapasztalataink okán — van egy specifikus jellemzője a válság-időszakoknak. Úgy érezzük általában, hogy amikor a tervezés-szervezés jóvoltából sikerül a válságtüneteket enyhítenünk, egyúttal magán a válságon is túljutottunk, nincs szükségünk hát további koncentrált erőfeszítésekre a megoldás érdekében. így aztán egy-egy válságperiódus lényegi specifikumait hajlamosak vagyunk továbbéltetni, ha kompenzált módon is, s átcsúsztatni őket a következő válságciklusba, amikor is a gondok immár halmozottan jelentkeznek. E körkörös folyamatok körüljárása nyilván nem lehet egy napilap feladata, mégkevésbé egy újságíróé, egyszemélyben. Mégis, tegyünk egy kis próbát a kérdéskör felvetésére! Egyáltalán, beszélhetünk-e válságokról a szocialista tervgazdálkodásban? Valaha alighanem maga a kérdés is eretneknek hathatott volna, mára viszont alighanem már az igen választ sem tekinthetjük annak. A közgazdasági-politikai gondolkodás sokat változott az utóbbi években, a praxis alaposabb elemzése révén, s a szakirodalomban manapság jó néhány ciklus objektív létezését tételezik, amelyek nem a társadalmi formációkból következnek, hanem a gazdasági folyamatok lényegéből. De hát mit is nevezhetünk válságnak? Anélkül, hogy a kérdés vizsgálatába részletesebben belemennénk, fogadjuk el, hogy válságperiódusról beszélhetünk például akkor, ha a technikai-tudományos fejlődés egy adott időszakban lényegesen túlhaladja a termelő erők fejlettségi színvonalát, azaz e két szféra között ellentmondás keletkezik. Az ellentmondás feloldásához azonban nem elegendő, ha csupán a termelő erőkben igyekszünk végrehajtani a szükségesnek vélt változtatásokat, mert azokat lényegi módon meghatározzák a termelési viszonyok is. így aztán a termelő erők viszonyaiban véghez vinni szándékozott, szükségesnek mutatkozó változtatásoknak gátjaivá válhatnak, sőt, alighanem szükségszerű gátjaivá is válnak a konzerváló hatású termelési viszonyok, ha azokat változtatás nélkül kivánjuk megtartani. (E felismerést tükrözi lényegében a hazai közgazdasági szakirodalom szóhasználata is, amely már az ötvenes-hatvanas években sem „kiigazításról", „javításról", hanem a mechanizmus reformjának szükségességéről beszélt!) Amennyiben eddig eljutott velem az olvasó, nyilván felvetődik benne a kérdés, nem sértünk-e meg alapelveket, ha egyáltalán válságok lehetőségéről beszélünk a szocialista gazdaságban? Úgy hiszem, semmiképpen, hiszen a válság nem más, mint valamiféle ellentmondás. Azt teljes megalapozottsággal tudhatjuk, hogy a fejlődés éppen az ellentmondásos viszonyokból születhet, s minden fejlődés újabb ellentmondásokat tételez. De próbáljuk meg röviden áttekinteni az utóbbi harminc-negyven év ellentmondásos folyamatait, azaz végül is fejlődésünket! Éspedig ama szempontok alapján, amelyek végül is mai helyzetünk jobb megértéséhez is elvezethetnek. Lényegében — a terjedelmi lehetőségeket is figyelembe véve — komolyabb vizsgálatok és irodalmi hivatkozások nélkül e helyen inkább csak a közhelyeket lehet ismét felsorakoztatni. Csak a lényegre koncentrálva, amely ily módon nem valószínű, hogy fedheti a teljesebb kepét a valóságnak. Közismert, hogy a negyvenes évek második fele nagyjából-egészéből a háború utáni újjáépítéssel telt el, valamint ekkor alakítottuk ki a szocialista gazdaság alapjait a bankok, az ipar, a nagykereskedelem államosításával, a mezőgazdaság gyors ütemű szocialista átszervezésével, amelynek első szakasza az ötvenes évek első felére zárult le. Ugyancsak ezt az időszakot jellemzi az erőltetett, gyors iparosítási program is. Ezt az időszakot általában a „voluntarista" jelzővel illetjük annak illusztrálására, hogy a korban többnyire figyelmen kiv ül hagyták a marxizmus klasszikusai által is nyomatékosan megfogalmazott törvényeket, s igyekeztünk a lehető legteljesebben kikapcsolni a reálfolyamatokból az áru- és pénzviszonyok, a piac hatásait. Úgy is mondhatnánk, hogy a termelési viszonyokat messze nem a termelő erők tényleges viszonyai, illetve helyzete határozta meg, hanem egy ideokra'ikus előfeltevés. Az ennek következtében létrejött ellentmondásrendszer pedig nagyban hozzájárult az 56-os traumához is. A korszak ellentmondásai természetesen a pártvezetés progresszív erőinek figyelmét is felkeltették, s már ekkor megkezdődtek azok a közgazdasági vizsgálatok, amelyek megalapozták a későbbi reformgondolkodást. Sőt, lényegében eddigre — 1956—57-re — ki is alakultak határozott nézetek a gazdaság szükséges megreformálásával kapcsolatban, de azok gyakorlati alkalmazására nem kerülhetett sor még ekkor. Részint a belső okok miatt, részint pedig azért, mert jó néhány, szükségtelen, voluntarista intézkedés megszüntetése számos belső tartalékot szabadított fel a gazdaságban, amelyek a Szovjetunió és a szocialista országok akkori jelentős segítségnyújtásával együtt úgy tették lehetővé a gazdaság gyorsabb fejlődését és ezzel együtt az életszínvonal gyors emelését, hogy nem volt igazán nagy szükség a reformintézkedésekre. Az említett eszközök által biztosított tartalékok azonban gyorsan kimerültek, s a hatvanas évek közepére ez már éreztette hatását a gazdasági teljesítőképesség és az életszínvonal fejlődésének visszaesésében is. Ráadásul az alapvető ellentmondásokat nem oldottuk meg, e feladatot inkább csak elodáztuk. Mert ebben az időszakban ugyan már egyre nagyobb nyomatékkal fölmerült a gazdaság intenzifikálásának szükségszerűsége, mi viszont az akkor kétségtelen előrelépést hozó fejlesztések nagy részét is alapvetően extenzív módszerekkel oldottuk meg. Azaz például folytatódott a társadalmi munkaidőalapnak az ötvenes években elkezdődött nagymértékű kiterjesztése, a nők mind nagyobb mértékű munkába állítása, a kétkeresős családmodell általánossá tétele, ami alapvetően úgy növelte a nemzeti összterméket, hogy abban igazi strukturális változás nem következett be. Ez viszont arra vezetett, hogy jelentős tőke-, munkaerőés költséginvesztícióval relative — összehasonlítva a nemzetközi mércékkel — alacsony hatásfokkal és kis mértékben voltunk képesek növelni a nemzeti jövedelmet, s mind érzékelhetőbbé vált elmaradásunk a technológiai-tudományos fejlődésben, a piacképességben. Mindez arra vezetett, hogy 1968ban immár útjára kellett indítanunk a gazdasági reformot, amely végül is néhány év alatt jelentős eredményeket hozott. Igaz, végül is felemás reformfolyamatról volt szó, mert bár az áru- és pénzviszonyokat nyomatékosabbá tettük a piac szervező erejével együtt, de a termelési viszonyok struktúrája alapvetően nem változott. (A fejlesztési döntéseket alapvetően továbbra is centralizáltan hozták, a tőkemozgás autonóm feltételei nem alakultak ki, nem épült ki az az állami és társadalmi mechanizmus, amely a fejlődés felgyorsulásával szükségszerűen együtt járó, részleges, hátrányos társadalmi hatásokat kompenzálni tudta volna stb.) A termelőerők és a termelési viszonyok közötti növekvő ellentmondás azután arra vezetett, hogy végül is visszalépésre került sor a reform alkalmazásában, s a relative mindenképpen csökkenő gazdasági teljesítményeket külső forrásokból kompenzáltuk. (A hetvenes években még emelkedő életszínvonal forrása is külső hitel volt elsősorban!) Amikor aztán a hetvenes évek végére e külső tartalékok is kimerültek, általános restrikciós politikával igyekeztünk visszaállítani gazdasági egyensúlyunkat. Mivel pedig ez önmagában súlyos változásokhoz vezetett volna az életszínvonalban, s méginkább csökkentette volna társadalmi össztermékünket, az ellentmondást végül is a régi recepttel próbáltuk meg feloldani: a társadalmi munkaidőalap bővítésével. Elterjedtek a géemkák, végéemkák, kisvállalkozások, a második és harmadik munkahely, a nyolc helyetti tíz-tizenkét, sőt tizennégy-tizenhat órai munka (ami nyilván a főmunkaidő minőségi és mennyiségi teljesítményének rovására is ment!). Vagyis amikor egyértelműen beszéltünk az intenzifikálás szükségességéről, végül is javában extenzív módszert alkalmaztunk, körülbelül olyasmit, mint a kétkeresős családmodell általánossá válása idején. A kép természetesen bonyolultabb annál, mint ahogyan itt sikerült áttekinteni, amúgy futtában. Mert a gazdaság új jelenségei közül számos végül is modellértékű, hiszen munkához, tőkéhez, szervezethez új tipusú egyéni és közösségi kapcsolatok is kialakultak, együtt a bankrendszer átalakításával, az eltérő tulajdonformák törvényben rögzitett elismerésével, a felhalmozás és fejlesztés autonóm rugalmasságát biztosító tőkemozgás új formáival. Sőt, megszülettek azok a keretintézkedések is, amelyek hivatottak a jövőben a valóban intenzív fejlődés által keltett, kedvezőtlen társadalmi hatások időleges kompenzálására is. Mindez végül is azzal biztat, hogy megtörténtek a legfontosabb előkészületek egy valóban Intenzív gazdasági fejlődési szakasz megalapozására, amelyben a termelőerőket immár valóban a komplex, objektív követelményekhez kívánjuk folyamatosan igazítani, olyan változtatásokat eszközölve a termelési viszonyokon (egyebekben a politikai intézmény-, rendszeren is), hogy azok ne kerüljenek ellentmondásba a korszerűbben strukturálódó termelőerőkkel, s ne hátráltassák, ne akadályozzák, hanem segítsék azok gyorsabb, autonóm fejlődését. A kibontakozást. Természetesen nem lesz egyszerű és ellentmondásoktól, újabb terhektől mentes e folyamat. Már csak azért sem, mert relative gyorsan romló gazdasági teljesítőképességünk miatt viszonylag kevés tartalékunk van a hátrányos következmények kompenzálására. De csakis az előrelépés biztathat azzal — ami a válságok örök szabálya —, hogy a megoldás folyamatában létrejövő ellentmondások immár újabb, magasabb szinten termelődnek újjá, melyek ismét csak a későbbi fejlődés mozgatórugóivá válhatnak. Mert tény, hogy csakis előre lépve leszünk képesek valamennyire is megfelelni a felgyorsult technikai-tudományos fejlődés következményeinek, a világgazdaságban végbemenő folyamatok által támasztott új követelményeknek. S nem egyszerűen csak komolyan, hanem a gyakorlatba mielőbb átültetendő hitellel kell vennünk Havasi Ferencnek, a Központi Bizottság titkárának egy nemrégi nyilatkozatát, amelyet egy külföldi lapnak adott, s amely szerint Magyarország számára a reformokról való lemondás egyet jelentene azzal, hogy visszalépünk a kőkorszakba! Visszalépni aligha akarunk. Az utóbbi két év romló gazdasági teljesítménye pedig figyelmeztető. Lehetséges alternatívaként tehát alighanem csak az előrevivő folyamatok felgyorsítása marad, annak húsbavágó következményeivel együtt. Hiszen akárhogy döntünk, annak ára lesz. De e kötelező árat inkább egy gazdagabb, korszerűbb, újabb jövőket megalapozó jövőért fizessük... SZÁVAY ISTVÁN SZALAY LAJOS GRAFIKÁJA LŐDI FERENC Tavasztól őszig Montad, a papír lélegzik, fogan, hogy vers kerül rá, véletlen folyam. Tudod mit ? Én már nem leszek olyan, hogy alábukjak részeg-boldogan. Tűnődőm rajta, úgyis elveszek. Háborgó lelkem, jaj, ki érti meg ? Alábuknék, a víz nagyon hideg. A szíved kell, a hű, csak a tied. Sodorba értem, visz az ár tovább, hínár és örvény fog szorosan át, s előttem van még nádas, sok ág, mellékfolyók... Egy szírt kell, talmi vágy, hogy kapaszkodni tudjak még beléd és ne mondhassam soha már: elég. Boszorkány-lányok intenek feléd. Bennem nézd arcuk, lassan mind elég; te soha már, csak végsőkig szeressél, ha mindenem, az istenem lehettél. S aki ilyen biztos, az már nem fél. Tavasztól őszig velem lehettél. Szeged műemlékei 53. TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ÚTJA 5. „Városképi jelentőségű „Színház" eklektikus-barokk épület készült 1883-ban Fellner és Helmer bécsi színházépítők terve szerint" A négy utcára szóló, több emeletes épület tömbjének csupán főhomlokzata lép ki enyhe íveléssel az utca síkjából. E/melt tetőzete is hasonlóan szép ívelésű. Architektúrája hatásosan tagolt, főhomlokzatán erkélyekkel és szoborfülkékkel. Félköríves ajtajai az előcsarnokba vezetnek. Nézőtere szintén egyike Európa azon színházbelsőinek, melyeket a múlt század utolsó negyedében építettek, figurális díszű páholyaival, mennyezeti freskójával, óriás csillárjával és aranyozott pompájával. A tervezők, Fellner Ferdinánd és Helmer Hermann száznál is több tervrajzát őrzi a Szegedi Levéltár. Építését a Letzter cég fényképein követhetjük nyomon. A város első kőszínháza 1883 október 14-én nyílt. A „hófehér falú" épület 1885. április 22-én leégett. Az égő színházat és a kiégett falakat szegedi fényképészek örökítették meg. Az újraépítéshez azonnal hozzáfogtak és némi változtatással már 1886. október 2-án újra megnyitották. Ma a megújult százéves épületben gyönyörködhetünk.