Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

MAGAZIN 102 Szombat, 1986. október 4. r Uj magyar irodalmi lexikon Előzmények Az első magyar irodalmi lexikon 275 éve, 1711-ben jelent meg. Czwittinger Dávid (1676—1743), fölvidéki nemesi család Selmecbányán szülelett és ugyanott elhunyt sarja, németországi hittudományi tanulmányai mellett irodalomtörténettel is foglalkozott. Kellő segédeszközök nélkül, hazai könyvtáraktól távol, külföldön készült, Frankfurtban és Lipcsében kiadott művében (Specimen Hungáriáé literatae...) mintegy háromszáz magyar, erdélyi, horvát, dalmát írót sorol föl betűrendben. Ismeretei hiányosak és egyoldalúak. Tinódi, Zrínyi, Gyöngyösi nem szerepel gyűjteményében. Számos neves iróról csak röviden emlékezik meg, jelentéktelenekkel viszont néha hosszasan foglalkozik. ítéletei sem megbízhatók; hajlik a szertelen túlzásra és dicséretre. Szívesen támaszkodik mások véleményére. Mégis, vállalkozása éppen áttörésében hordja jelentőségét. Érdeme az is, hogy műve nyomán figyelt föl az európai tudományosság a magyar irodalomra, és adatai átszivárogtak a külföldi lexikonokba. Jelentőségét Túróczi-Trostler József (Czwittinger Specimenjének német visszhangja, Világirodalom, 1961) méltatta. Bod Péter (1712—1769) Szebenben 1766-ban megjelent Magyar A thénás című gyűjteménye már 485 író életrajzát közli, és Czwittingerrel ellentétben műveikre önálló észrevételeket tesz. Czwittinger főként a tudományos (botanikai, történeti, klasszika-filológiai stb.) irodalmat értette literatúrán, Bod Péter elsősorban a vallásos irodalmat. Harcosan szól a protestantizmus ellenfeleiről. Előszavában öntudatosan tesz hitet a magyar nyelv használata mellett. Sajnálattal vallja be, hogy saját műveiben is sok a latin szó. Művét gondos kutatás előzte meg; forrásait (Czwittingert és Rotarides Mihály 1745-ben megjelent irodalomtörténetét) kritikával használja. Sok elveszett műről ad hírt, sok ismeretlen adatot ment át az utókornak, így műve ma is értékes forrás, sok esetben egyetlen kútfő, szemben Czwittinger művével, amelynek ma már csupán irodalomtörténeti értéke van. A 18. sz. legteljesebb magyar életrajzi lexikona, Horányi Eleké (Memória Hungarorum... 1775—1777; és kiegészítése. Nova memória Hungarorum, 1792) mintegy 1200 életrajzot közöl, de nem csak és nem elsősorban írókét, hanem főként politikusokét. Ferenczy Jakab és Danielik József katolikus szemléletű, csupán történeti értékű Magyar írók című, kétkötetes gyűjteménye (1856—1858) 1562 életrajzot tartalmaz. Moenich Károly és Vutkovich Sándor Pozsonyban 1876-ban kiadott Magyar írók névtára eseménynaptár jellegű összeállítás. Az írók születésének vagy halálozásának napja szerint közli az életrajzukat és a rájuk vonatkozó, erősen hiányos bibliográfiai adatokat. A magyar életrajzi lexikonok sorában a legnagyobb szabású és máig nélkülözhetetlen vállalkozás Szinnyei Józsefé (1830—1913): Magvar írók élete és munkái (14 kötet, 1891—1914), amely 29553 „iró" adatait tette közkinccsé. írónak tekintette minden nyomtatott mű szerzőjét, ezért címe ellenére közelebb van az általános életrajzi lexikonhoz, mint a sajátosan irodalmihoz. E mű folytatása Gulyás Pál azonos című vállalkozása, amelynek hat kötete jelent meg 1939 és 1944 közt, és a D betűig részben kiegészítette Szinnyei adatait, részben új életrajzokat és bibliográfiai adatokat közölt. Folytatását kéziratban (zömmel cédulákon) az Akadémiai Könyvtár kézirattára őrzi. Viczián János dolgozik kiegészítésén, sajtó alá rendezésén, megjelentetésén. Irodalmi lexikonok Ahhoz, amit mi irodalmi lexikonnak tartunk, közelebb állott Ványi Ferencnek Fóris Miklós és Tóth András közreműködésével készült és 1926-ban megjelent 880 lap terjedelmű Magyar irodalmi lexikon-a. (A Stúdium kiadó 1930 és 1933 közt megjelentette a párját is, a Dézsi LaUMIL A Magyar Tudományos Akadémia keretében működő Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) bizottsága július 15-én jóváhagyta az Új magyar irodalmi lexikon tervét. és a munkálatokra anyagi támogatást bocsátott a szerkesztőség rendelkezésére. A szerkesztőség október 6-án megalakult. jos szerkeszteseben kiadott, háromkötetes Világirodalmi lexikon-t.) A lexikon címszavai nemcsak egyegy író, irodalomtörténész, az irodalommal kapcsolatba került más személyiség (nyelvtudós, történész, filozófus, művészettörténész, színész) nevei, hanem álnevek, jelentős művek (regények, színművek, költői elbeszélések stb.) elmei; irodalomtörténeti, stilisztikai stb. fogalmak; irodalmi folyóiratok, társaságok, kiadók, hanem még gyakoribb szállóigék is. A lexikon kritikai fogadtatása a hiányt betöltő szerepe szerint jogos elismerés mellett hibaként rótta föl a fölösleges tartalmi kivonatokat. Schöpflin Aladár a Nyugatban ezt írta: „az ilyen tartalmi kivonatok nem valók semmiféle lexikonba, nincs semmi jogosultságuk, senki nem veheti hasznukat, és ha van valami hatásuk, ez csak káros lehet." „Ami pedig a tanulóifjúságot illeti, ezt egyenesen el kellene tiltani az ilyen tartalmi kivonatok olvasásától és felhasználásától..." „Ami aztán a lexikonban előforduló tartalmi kivonatok megírását illeti, ez egyenesen arra alkalmas, hogy az illető írók megforduljanak sírjukban." Kifogásolta Schöpflin a lexikális tömörség hiányát és a kritikai értékelés önkényességét, kezdetlegességét. Számos tárgyi tévedést, következetlenséget, hiányt is szóvá tett. Pl. a lexikon nem vett tudomást Nagy Lajosról. A leghíresebb — és méltán legemlegetettebb — irodalmi lexikonunk Benedek Marcell nevéhez fűződik. A kisalakú, 1224 lap terjedelmű, leginkább a Larousse kislexikonjaira emlékeztető külsejű Irodalmi lexikon Győző Andor kiadásában 1927-ben jelent meg. ötven kitűnő munkatárs lapidáris tömörségű szövegét szerkesztette Benedek Marcell kitűnő kézikönyvvé. „Minden nagyobbacska cikk kritika, esztétikai értékelés, tömöritett esszé" — írta, joggal, előszavában a szerkesztő. Bár nem csupán magyar, hanem világirodalmi is, magyar anyaga oly bő és kiváló, hogy a magyar irodalmi lexikonok sorából sem hagyható ki. A Horthy-korszak irodalompolitikáját képviselő Ványi-félével szemben a Benedek-féle a forradalmak örökségét őrző, demokratikus szellemű irodalomfölfogást hirdette. Noha a Budapesti Szemle kritikusa fölületesnek, sőt lelkiismeretlennek bélyegezte a lexikont, utóbb elárulja, csak az sértette, hogy a haladó irodalmat a címszavak írói méltó helyükre tették. Fájlalta, hogy Móricz Zsigmondról többet írtak, mint Abonyi Lajosról; Balázs Béláról többet, mint Sík Sándorról. A fölszabadulás után Révay József és Kőhalmi Béla szerkesztésében jelent meg a Hungária irodalmi lexikon (1947). Kőhalmitól tudjuk, hogy munkálatai már 1943-ban megkezdődtek, a politikai viszonyoknak megfelelően nagy nyomás alatt. Ez tükröződött a címszavak kiválasztásában, az értékelések tompításában egyaránt. A segédszerkesztőt, K. Havas Gézát, aki a függelékként közölt időrendi táblázatot összeállította, elhurcolták. A kiszedett mű Budapest ostromakor csaknem elpusztult. A fölszabadulás után természetesen át kellett dolgozni az addigi anyagot. Ki kellett egészíteni a szovjet irodalom adataival, s ehhez csupán egyetlen orosz nyelvű lexikon állott rendelkezésükre. „Mégis — írta Kőhalmi Béla — a Hungária irodalmi lexikon lett az első irodalmi lexikon Európában, amely a harmincéves szovjet hatalom szárnyai alatt felserdült irodalomnak ily nagy számú reprezentánsáról közölt életrajzot, szolgáltatott adatokat a francia ellenállás íróiról, a fasizmus üldözöttjeként emigrációban élő írókról." A szükségképpen elsietett és elnagyolt lexikon címszavai túlságosan rövidek; fontos adatokat (sokszor művek címeit, megjelenési éveket; élő írók születési évét stb.) mellőznek. Bibliográfiát elvétve közölnek. Czibor János Komolytalan dokumentum című kemény bírálata inkább irodalmi „ki kicsoda" lexikonnak minősiti, semmint tartósan használható kézikönyvnek. A háromkötetes Az 1963-ban és 1965-bep megjelent Magyar irodalmi lexikon főszerkesztőjéül az Akadémiai Kiadó Benedek Marcellt bizta meg, hiszen az 1927ben megjelent lexikon szerkesztésében hozzáértését kellően bizonyította. Az idős tudósnak azonban ekkor már jobbára csak reprezentatív szerep jutott; a gyakorlati szerkesztést Kicsi Sándor vezetésével az Akadémiai Kiadóban működő lexikonszerkesztőség, a felelős szerkesztő (az elős kötetben Tamás Attila, a második és harmadik kötetben Szerdahelyi István) és a felelős szerkesztők munkatársai (Fülöp Géza, Koch László, Koroknay István, Lázár György, Pálffy Ilona) végezték. Az első kötetet ért heves bírálatok nyomán részben megváltozott a szerkesztési koncepció, részben személyi változások történtek, s ezek is jelzik, hogy a lexikon egyneműségén csorba esett. Változatlan maradt a szerkesztőbizottság (Bölöni György, Király István, Pándi Pál, Sőtér István, Szabolcsi Miklós). A címszavakat 210 munkatárs írta. Az első kötet bírálói rámutattak, hogy a lexikon szűken értelmezi az író fogalmát. Talán visszahatásként Szinnyei és Gulyás gyakorlatára, most megtagadták az írói minőséget számos publicistától, emlékírótól, tudományos szerzőtől. Következetlenül közli a lexikon az írói álneveket, a végzettséget, az irodalmi díjakat. Sokszor nem adja meg az írók születési és halálozási napját. Számos esetben érdektelen dolgokat közöl. Aránytalanok a címszavak: olykor kezdő írót terjedelmesebben mutatnak be, mint sok olyat, aki mögött már jelentős munkásság állott. Sokszor elmaradt a legszükségesebb értékelés, a címszó csupán adatokat sorakoztat föl. A magyar írók idegen nyelvű fordításai közt túlzás egy-egy novella, vers fordítását fölsorolni. A második és harmadik kötetben már sok olyan szakíró is helyet kapott, akinek most meg a fölvételét kifogásolta a bírálat. Illés Endre ezért a lexikon jellemzőjeként „a kritikátlan áltárgyiasságot" jelölte meg. Az irodalomtörténész szakkritika ezeken kívül a bibliográfiai anyag hiányát, szűkösségét és következetlenségét rótta föl. Hiányolták az irodalomelméleti fogalmakat, minthogy csak elvétve és csupán az általános esztétika köréből vannak ilyenek a lexikonban. Szóvá tették a cikkek pongyola fogalmazását is. Kőhalmi Béla szerint „újszerű és meglepő az oldalak tipográfiai elrendezése", de e megjegyzéséből nem világlik ki, dicséret-e vagy bírálat. Hibái ellenére a lexikon több mint két évtized óta nélkülözhetetlen segédeszköze az irodalomtörténeti kutatásnak. A nagy terjedelmű — aláírt — cikkek csaknem mind színvonalasak. Az Irodalomtörténeti Közlemények összegező megállapítását idézem: „A lexikon tudományos értéke a magyar irodalomtörténet-írás jelenlegi színvonalát reprezentálja. A Magyar irodalmi lexikon arányaiban fölébe nőtt minden korábbi hazai vállalkozásnak, de nemzetközi viszonylatban is jelentős méretű teljesítmény." Még ha a Magyar irodalmi lexikon minden tekintetben kifogástalan volna is, azóta két évtized telt el, új írói, költői nemzedékek léptek föl, ezrével jelentek meg művek, amelyeknek irodalomtörténeti rögzítése a lexikográfia eszközeivel is nélkülözhetetlen föladat. Ezért merült föl már néhány éve az új lexikon elkészítésének gondolata. PÉTER LÁSZLÓ Rekviem egy festői törekvésért SZÉLJEGYZETEK A HÉZSŐ-MONOGRÁFIÁHOZ Hézsö Ferenc festőművész rekviemet festett „egy jó parasztért", „egy tanyai iskoláért". Egy karcsú kötet kapcsán fohászt mondok egy tisztességes, de kátyúba került művészi törekvésért. Örülnünk kellene, hogy a Képzőművészeti Kiadó MMM (azaz Mai Magyar Művészet) sorozatának 85. kötete e tájegység egyik alkotóját, Hézső Ferenc Munkácsy-díjas festőművészt mutatja be. Csakhogy végigböngészve a kiadványt, örömünk nem lehet felhőtlen. Nem csak azért, mert nem a legszerencsésebb periódusában vizsgálja a művész pályáját, s nem csupán amiatt, hogy nem a művész munkásságának ködoszlatására vállalkozik, hanem a vásárhelyi festészet labirintusába tévelyeg — Ariadné fonala nélkül. (Az már csak akadékoskodó megjegyzés: mi sem fényesebb és árulkodóbb bizonyíték a sorozat aránytalanságaira, értékeltolódásaira és lépészavaraira, minthogy a Hódmezővásárhelyhez kötődő képzőművészetnek — melyet sokan és sokszor minősítettek az utóbbi húsz év egyik legprogresszívebb vonulatának — eddig mindössze egy alkotóját méltatták a népszerűsítésre: a 12. kötet Németh József munkásságával foglalkozott.) A Hézső-kötetet a vásárhelyi kötődésű újságíró, Kristó Nagy István írta. Bevallottan nem „hagyományos" művészeti kalauz ez, nem szertenéző és felfedező útra invitáló írás, nem is elemző-értékelő munka, hanem „rendhagyó" mű, személyes emlékekkel átitatott szubjektív vázlat, a vásárhelyi művészet hevenyészett röntgenképe, az itt élők munkásságának jelzésszerű áttekintése, fontos kérdések fölvetése, a válaszok bátortalan formálása. Kristó Nagy István pontosan fogalmazza meg a vásárhelyi művészet nagy talányát: „... miként lehet megörökíteni mindazt, ami a paraszti életvitelben, életszemléletben értékes és maradandó, egyben ábrázolni azt is, ami új." Rögvest summázza is válaszát: „A vásárhelyiek erre vállalkoztak, s máig hűséges krónikásai a paraszti életforma nagy átalakulásának." Csakhogy a dolog féligazság, s mint minden féligazság, hamis. A szerző maga is érzi ezt, hiszen néhány oldallal odébb már másképp fogalmaz: agonizálás ez, noha nem a haláltusa értelmében. Arról van inkább szó, hogy végső veszélyben az erők páratlan összegyűjtése és megújítása hozhatja meg a túlélés lehetőségeit. " Az valóban igaz, hogy a Hódmezővásárhelyen sűrűsödő művészet — elsősorban és mindenekelőtt a festészet — paraszti gyökerű. A hatvanas években valóban „hűséges krónikása" volt annak a nagy történelmi váltásnak, melyet a mezőgazdaság szocialista átszervezésének nevezünk. Az is tény, hogy akkor minden jelentős esemény a felszínen tettenérhető volt. A lényeg a hetvenes évekre a mélyrétegekbe húzódott, a gondolatok, a tudatmozzanatok, az érzelmi tájékozódások szintjére. Ezt festői eszközökkel megragadni jóval bonyolultabb, mint azt a képet, amikor egybeszántották a nadrágszíj parcellákat, amikor megjelentek a mezőn a kombájnok, a kertekben a fóliasátrak, „igent" szavaztak a kezek a téeszközgyűlésen. Nem is beszélve arról a sokszor emlegetett jelenségről, hogy a művészet az utóbbi években nemhogy „az erők páratlan összegyűjtését" bizonyítaná, éppen ellenkezőleg, széthullásnak indult, érdekkülönbségek, mondhatnám érdekellentétek miatt atomizálódik. így aztán a vásárhelyi festészet mai arculatának efemzése sokkalta bonyolultabb feladat, mint néhány igazságelemet is tartalmazó megállapítás papírra vetése. Értem én a szerzőt, ebbe a közegbe igyekszik elhelyezni alanyát, de a sors és a történések ellenállnak. Nem is szólva arról, hogy Hézső életének nézőpontjából igen sommásan — s emiatt torzultan — ítél meg művészeket, hivatalnokokat, mecénásokat. így igencsak negativ képet fest Domanovszkyról, Füstös Zoltán csupán „a szocialista realista művészet elismert vásárhelyi mestere" lesz, Almási Gyula Béla „szemléleti és stiláris kérdésekbe is beleszólt", sok a hasonlítgatás (mint Német Józsefnél) és az olyan életrajzi epizód, amivel nemigen dicsekszik az ember, mert gyakorta visszájára fordul, így: Hézső „hányatott sorsú" gyermekkorából nem hiányzik a művészet felé fordító anekdota a girlandos tortáról; elsőre nem veszik fel a főiskolára, de Sebaj, „megismerkedik az élet sűrűjével, a nadrágos emberekkel szembeni ellenszenv ellenére is a néphez húz szive"; és miután fölvették a képzőművészetire, „A nagyvárosi füstöt és hulladékszagot alig birta elviselni" (Bp. belváros!). Mit tehet hát 1950-es évek utolsó éveiben? „Hétvégeken nagyon magányosnak érzi magát, a múzeumokba menekül, meg a Zeneakadémiára." Pedig aktív KISZ-tag, aki a főigazgató Domanovszky ellenében is memorandumot fogalmaz, persze a megtorlás sem marad el: „Közben hármas-négyes jegyeket kapott, ami azzal a veszéllyel járt, hogy nem kerül tovább a 6. és 7. évre művészképzőre (ide csak négyessel-ötössel mehettek). Egy közepes, ám befolyásos festő fiának a jegyét a vizsgabizottság hárrpasról utólag föl is hozta négyesre, ami nagy felzúdulást váltott ki. Hézső államvizsgázott és festő-tanár diplomával nem maradhatott tovább hatodik, hetedik évre a művészképzőn." Visszatért szülővárosába, és folytatódtak a nélkülözések: csekélyke díjazásért szak körvezetés, éhbérért tanítás, „lumpenproletár és cigánygyerekeket tanított nagy hivatástudattal, mondhatni élvezettel."... Elég az életrajzi színekből, ennél tán fontosabb, hogy a vásárhelyi művész ma a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezetője. Szívesen olvastam volna arról, vajon mi lehet az oka, hogy Hézső képességei alatt dolgozik, hogy szándékai ellenére képtelen kitalálni abból a zsákutcából, melybe a hetvenes évek közepén keveredett. Mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Hézső rendezett egy több mint ígéretes kiállítást. Olyan műveket sorakoztatott fel, amelyek továbbléptek a „krónikási hűségen", megcsillantották egy új szintézis reményét, a történelmi kontinuitásra, a paraszti életformaváltás tartalmaira, múlt és jelen szembesitésére vállalkozott újszerű festőiséggel: montázstechnikával, eredeti léptékváltásokkal, élő színekkel, paraszti rongyszőnyegek dekorativitásával, murális munkák (gobelinek, mozaikok) ígéretével. Csak sajnálhatjuk, hogy a történelmi szembesítés, a mélyrétegekben rejtőző gondok kiásása helyett a mértani játékká inflálódó dekorativitás került az első helyre. A kaleidoszkóp-jelleg a szimultánszerkesztéshez képest visszalépés, az op-art a „színes szőttes" helyett nemcsak formai megalkuvás. A tudatosan átírt formai elemek helyett öncélú, egy motívum terjedése által lefedett képfelület lesz, a tartalmi rétegezettség szájbarágós dekorációvá válik. Hézső őszinte, tiszta és elkötelezett szándékait senki nem vonhatja kétségbe. Fáradozása a vásárhelyi festészet megújításáért bármennyire elismerésre méltó, csakis akkor járhat sikerrel, ha elképzeléseit minőségileg magas színvonalú festményekkel támasztja alá. A festészet mégiscsak a festményekkel mérhető. Ezeket a képeket várjuk, melyek meggyőző érvek lehetnek a könyvvel és e sorokkal kapcsolatban is. ^ TANDI LAJOS I