Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

» MAGAZIN Szombat, 1986. október 25. 6 Attila és hunjai AZ AKADÉMIAI KIADÓ HASONMÁS KIADÁSA MŰTERMEKBEN A minap megjelent tanulmánygyűjtemény először 1940 májusában látott napvilágot a Magyar Szemle Társaság könyveinek sorozatában, az ezeket jellemző, jellegzetes, szép betűtípusukkal. A mostani kiadáshoz írott bevezető tanulmányában Harmatta János a hunokkal foglalkozó tudományos irodalom klasszikus művének minősiti, és hangsúlyozza, hogy bár az új tudományos irodalom eredményei a dolog természetéből következően 46 év folyamán sok tekintetben kiegészítették és kiszélesítették a hunokról korábban alkotott történeti képet, alapjukban azonban nem változtatták meg az ebben a tanulmánykötetben fölvázolt képet. A kisebb-nagyobb változásokról éppen a bevezető tanulmány ad számot. A hasonmás kiadások nélkülözhetetlen része az olyan utó- vagy előszó, amely az újra megjelent mű keletkezéstörténetét föltárja, kimutatja időszerűségét, helyesbiti esetleges tévedéseit, kiegészíti új kutatási eredményekkel, valamint pótolja az eredeti könyvből netán hiányzó szakirodalmi jegyzéket, mutatót stb. Ezt teszi ez a könyv is. Kár, hogy bár e kötethez új, bővített név- és tárgymutató készült, még ez sem tartalmazza a gazdag jegyzetanyag teljes névanyagát. Pl. Iuvencus Caelius Dalmata jegyzetbeli előfordulása is benne van, de Móra Ferenc vagy Szeremlei Sámuel már nincs. Ez utóbbinak a neve egyébként a jegyzetben tévesen Sándorként szerepel (306); a mutató készítője bizonyára módot talált volna a helyesbítésére is. A nagyszéksósi lelet A kötet hat szerzőtől hét dolgozatot közöl. Szerzőik közül ketten még élnek: Ligeti Lajos (sz. 1902.) akadémikus (ő két tanulmánnyal szerepel: Attila hunjainak eredete, Az ázsiai hunok) és Váczy Péter (sz. 1904.), a történettudomány doktora (A hunok Európában). Németh Gyula, a kötet szerkesztője, szintén két Írással van jelen (A hunok nyelve. Hunok és magyarok). Eckhardt Sándor Attila a mondában, Fettich Nándor pedig <4 hunok régészeti emlékei című dolgozatát tette itt közzé. Számunkra különösen ez utóbbi az érdekes. A kitűnő régész később, 1953-ban terjedelmes francia nyelvű monográfiában tette közzé a szegednagyszéksósi hun fejedelmi leletre vonatkozó ismereteket. 1926-ban Móra Ferenc mentette meg ezt a rendkívüli jelentőségű kincset. „Már 15 évvel ezelőtt is — írta Móra — nagy mennyiségű aranyat találtak ugyanazon a helyen; amint mondja a nép: ,fél talicskával tolták haza az aranyat'. Ennek nagy részét beolvasztották, sok darab került a zálogházba is." Ugyanazon a helyen 1934-ben földmunka alkalmával újabb, nem kevésbé értékes aranylelet került napvilágra. Móra még azt jegyezte föl, hogy a leletek csontváz és temetkezés nyoma nélkül kerültek elő. Az 1934. évi lelet már az aranyedények tűztől eredő rongálódásait és olvadási nyomokat mutattak. Ebből Fettich azt következtette, hogy a tűz a találás helyén érte a nagyértékű kincseket, az oka tehát csakis halotthamvasztás lehetett. „A leégett máglyára rárakták a halott fegyvereit, eszközeit és edényeket, mielőtt a maradványokat összetakarítva végleges sírba tették volna. A mellékletek nagy része már a pernyében elpusztult, ránk csak a fémtárgyak egy része maradhatott." „A két nagyszéksósi lelet — mutatott rá Fettich — szorosan összetartozik. Az apróbb tárgyak azonossága azt mutatja, hogy a két lelet egy Reprint — er a/ angol szó új kiadási. ufánnsomásl jeleni: valójában a/onhan ezeknek különleges lajtája, s ezl a magsar szó. a hasonmás, jobban kifejezi. A modern féns másolási eljárások viszonylagos olcsósága telte Ichclösé, és hozta divalha a régi. ritka és ériékes. ma is érvényes mondanivalója könyvek fényképszerű újranyomását. Számos ilyen szúlelcll az iilohhi évtizedben (Szegeden a Somogy i-konyvlár kezdte el Móra Ferenc. József Attila első kiadású könyveinek mcgjclcnlclésévcl). s megindította effajta értékmentő sorozatát az Akadémiai Kiadó is. kornak és egy népnek emléke. Valószínűleg egy fejedelmi személy temetkezéséről van szó." Feltűnő volt azonban, hogy sem a nagyszéksósi leletben, sem a hasonló hun hamvasztásos temetkezési helyeken nem volt emberi csont. Harmatta János most rámutat: tévedés volt a hunok hamvasztásos temetkezéséről általában beszélni. A hunok csak akkor égették el halottaikat, ha harcokban, szálláshelyüktől távol estek el, és nem tudták őket hazavinni. „Otthon azonban a nemzetség temetőjében megtartották a halotti tort, az elesett társadalmi rangjának szimbólumait és egyéb tárgyait tűzbe tették, s a maradványokat elföldelték, vagy halmot emeltek rá, mint a rendes temetkezésekre." Ilyen „a leggazdagabb ismert hun lelet", a nagyszéksósi is. Harmatta tudni véli a fejedelem nevét is, akinek emlékére a hajdani sírdombot emelték: „Ez nyilvánvalóan az egyik hun királynak volt a kenotaphiuma (jelképes síremléke], aki távol a hun királyi szálláshelytől halt meg. A 430 körüli években egyetlen ilyen hun király volt, Uptaros, aki 430-ban a burgundok elleni hadjárat során a Rajna-vidéken hunyt el. így a szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi lelet gazdag anyagával s a királyi hatalom szimbólumaival, a virágkehellyel, minden valószínűség szerint Uptaros hun király kenotaphiuma lehetett." Fettich mutat rá a nagyszéksósi lelet művészeti tanulságaira: bennük perzsa, szkíta, görög, keleti gót stíluselemek ötvöződnek. „BelsőÁzsia, Perzsia, északi Kaukázus, Wolfsheim (Rheinhessen) egymástól szinte mérhetetlen távolságnyira eső helyeit kapcsolja ez az egyetlen lelet össze." A dombegyházi hagyomány Attilának a görög, gót-longobárd, középkori keresztény, olasz, germán, magyar, szláv mondavilágban tükröződő alakját elemzi Eckhardt Sándor terjedelmes, roppant gazdag anyagú dolgozatában. Kimutatja, hogy a hun—magyar azonosság tudatát (amelyet a két népnév — hun és hungarus — véletlen összecsengése is erősített), a hongfoglaló magyarság már az őshazából hozta magával. Ez tehát ősi hagyomány, ellentétben az Attila halálával, temetésével kapcsolatos számos újabb kori legendával: ezek jórészt a múlt századból, a nemzeti romantika korából valók. Eckhardt is hivatkozik Móra Ferencre (Leszámolás Attilával), amikor kimutatja e hagyományok újdonságát. „Attila sírját is makacsul keresi a nép képzelete" — írja, majd fölsorakoztatja a történeti irodalomban hemzsegő, egymással ellentétes ötleteket; „Dombegyház .határában, a battai Százhalom Attila vára nevű dombja alatt vagy a baracskai Szentiványi-pusztán (ez a kettő valószínűleg középkori hiedelem felújulása), a rétszilasi Sárrét egyik dombjában, Atala somogyi falu határában, avagy a Budvár oldalában, aranykoporsóban, temérdek kinccsel együtt. És mióta Ipolyi Magyar Mythológiájában arról regél, hogy Attilát egy folyó medrébe temették (mint Jordanes Alarichját), azóta a Tisza—Maros vidéki nép képzeletét izgatja Attila hármas koporsója. De a jászberényi Zagyva egyik ösvénye alatt is rejtőzhet..." A dombegyházi Attila-hagyomány eddigi tudásunk szerint először 1773ban Losontzi István Pozsonyban kiadott Hármas kis tükör című könyvében bukkan föl. Bár már ő is elődökre hivatkozik, mondván, hogy Attilát arany-, ezüst- és vaskoporsóba téve, nagy pompával, Dombegyház mellett, Csanád vármegyében, mint írják, temették el..." E változat érdekessége, hogy 1981ben Békéscsabán megjelent Radnai Mikes A dombegyházi Attila-hagyomány új megvilágításban című könyve, amely több mint kétszáz lapon át próbálja lelkes dilettantizmussal bizonygatni, hogy Attila „vélelmezhetően" Dombegyházon van eltemetve. Úgy csűri-csavarja innen-onnan összeszedegetett adalékait, hogy valószínűsítse — még természetföldrajzi, vízrajzi mozzanatok bekapcsolásával is — a dombegyházi sírt. Az elméletébe bele nem illő adatokat nem veszi tudomásul. így Móra Ferenc írását is ismeri, de „kritika alá vonja". Vádak, rágalmak Azzal rágalmazza Mórát, hogy nem ismerte Jordanest. Holott éppen Móra már említett írásában bizonyította be, hogy a krónikaíró magyar fordítása torzította el a hiteles mondanivalóját, s így keletkezett a hiedelem a hármas koporsóról, holott az eredetiben csak arany, ezüst és vas temetkezési mellékletekről van szó. A műkedvelő Radnai Mikes (aki mint a jobboldali hivatásszervezet egykori országos főtitkára sem igen rokonszenvezhetett a destruktív Mórával) azt merészelte papírra vetni, hogy Mórának „sohasem sikerült az őstörténelmi-ősrégészeti kérdések legmélyére hatolnia", így állítása „eléggé felületes, régészietlen". Ezt mondja a dilettáns arról a Móráról, aki a legtöbbet tett a Dél-Alföld legkülönbözőbb korainak régészeti föltárásáért, és akinek annyi szellemes megoldást köszönhet a hazai régiségtudomány. Azzal vádolta Radnai Mikes Mórát, hogy „vagy bizonyos összeköttetései alapján, vagy azért tudott pénzt szerezni ásatásaihoz, mert megcsillogtatta a pénzforrások előtt Attila koporsója, sírja megtalálásának lehetőségét". Ez azután a rágalom teteje! Hiszen Móra éppen azért emelt szót, nehogy az Attila-keresés mágiáját, melyet Csallány Gábor, szentesi múzeumigazgató kartársa egész életén át szított, tudományos hitellel fogadják el. Nem idézem tovább Radnai Mikes Móra-ellenes rágalmait. Azt azonban sajnálom, hogy a csabai kiadók (a megyei tanács művelődési osztálya és a TIT megyei szervezete) az előszóban nem olyan hozzáértőnek adtak teret, aki a dilletáns és hozzá rosszindulatú szerző logikátlan és Móra állításait meghamisító érvelését még akkor, ott elutasította volna. Az Akadémiai Kiadó hasonmás kiadását ezért is használtam föl Móra Ferenc állításának és tiszta emlékének megvédelmezésére. PETER LASZLO Látogatóban Kováts Margitnál — Művésznek tartja magát? — Ha az elismerések oldaláról nézzük, akkor nem, de amit csinálok, őszintén, komolyan veszem. Nem az én dolgom megítélni, hogy az művészet-e? — Ha jól számolom, több mint 30 éve fest, ugyanennyi ideig tanított. Mit gondol, mások minek tartják? — Azt hiszem, tanárnak. A festők legnagyobb része biztos. Nagyon nem szeretném, ha „festegető" tanárnak gondolnának. — Néhány évvel ezelőtt volt egy nagy kiállítás Szegeden, ami a magyar avantgarde törekvéseket próbálta átfogni, egészen a kezdetektől. Mit szólt, mikor „beválogatták" Kondor Béta, Ország Lili, Korniss Dezső, Bálint Endre és más, már klasszikussá vált művészek közé. \— Meglepődtem. Úgy tudom: Mezei Ottó, a kiállítás rendezője Pesten bukkant rá egy tizenöt évvel ezelőtt festett képemre egy katalógusban. A képhez ragaszkodott, nem a személyemhez. — Örült ? — Nem is tudom. Sokan megharagudtak rám. — Soha nem akart alaptag lenni? — Soha. Én festeni szeretek, nem hadakozni. Nem tudok harcolni, a művészeti életben folyó harc nem nekem való. — Úgy érzem azért, kimondvakimondatlanul beletartozik Szeged képzőművészeti életébe. — Nem tudom, kik sorolnak oda. Szerencsés vagyok, mert nem kellett a festészetből megélnem, így az megmaradhatott szerelemnek. Nem kerültem abba a kellemetlen helyzetbe, hogy mást kelljen festenem eladásra és más a kiállításokra. — Néhány évtizede, amikor ezeket az akkor avantgarde-nak számító képeket festette, voltak a városban hasonló törekvések? — Ó, hogyne! Lehel Pista bácsi volt a „szegedi Klee", Vinkler László pedig a mindenre nyitott szellemiségű „európai"... Veres Misi és Szűcs Árpád is akkor indult. Mi öten terveztünk — SPIRÁL néven — egy közös kiállítást, de utolsó percben nem engedélyezték. — Vinkler Lászlóval milyen volt a kapcsolata? — Nagyon sokat köszönhetek neki. 1951-ben ő tartott benn a rajztanszéken tanársegédnek. Vinkler rendkívüli ember volt. Szerénysége és visszafogottsága miatt nem került méltó helyére a város és az ország művészeti életében. Ma is sokan megtagadják őt. Többen sose nőttek fel odáig, hogy megérezzék, megértsék intellektusát, ezért nem tudnak mit kezdeni vele. Szomorú. — Pályája elején főleg realisztikus képeket festett. Mikor váltott hangot? — Mielőtt megtaláltam a saját hangom, volt egy posztimpresszionista jellegű korszakom, majd csoda tudja, miért, egyre görcsösebb pokoljárás következett. Az általam oly kedvelt természeti motívumok egyre inkább kiléptek konkrét mivoltukból és sajátos formavilággá szerveződtek képeimen. Ez már sajnos nem illett bele az akkori „alföldi festészet" kereteibe. Az első önálló kiállításomra beadott anyagom tetszett ugyan a szakmai zsűrinek, a kiállítást mégsem engedélyezték. — De úgy tudom: később mégis falra kerültek e képek... — Ma sem értem a dolgot, ugyanis egy évvel később kiállíthattam ezeket és nagyon megdicsértek érte. Szép kritikákat is kaptam. — Az ön számára mi vagy ki a kontroll? — Nehéz kérdés. Ilyen laza értékrendben nehéz megjelölni. Nekem az „egyszerű" befogadó nagyon fontos és én úgy érzem közérthető vagyok. Talán több „lépcsősen", de közérthető. Aki csak a látványt keresi a képeimen; talán szimpatikus élményhez jut, aki a gondolataimat is megsejti; az igazán nekem való ember. — Mit érez, ha gazdára talál egy kép? — Nehezen tudok megválni tőle, persze örülök, ha jó helyre kerül. — Sok jó helyen van már képe, külföldön is. — Igen, Moszkvában, Svájcban, NSZK-ban, Franciaországban, Amerikában, több helyen is... — Érdekes: racionális, energikus egyéniség benyomását kelti, képei mégis mélyen romantikusak. Valamiféle „organikus romantika" ez? — Jól érzi, a természet törvényszerű, ám mégis véletlennek tűnő csodái rám mindig a reveláció erejével hatnak. Apám biológus volt, a rajz szakom mellett biológia—földrajz szakos diplomám is van. Az indíttatásom abszolút természetelvű. Gyűlölöm a fogyasztói társadalmat. Egyébként a legtöbb problémám abból adódik, amennyire szeretem a „szép"-et, annyira félek is tőle. Nagyon kell vigyáznom; nehogy a szép szépelgéssé váljon képeimen. Ami az energikus egyéniséget illeti, abban téved. Gátlásos és passzív vagyok, mindennemű konfliktust igyekszem elkerülni. — így, kicsit kívülről nézve, milyennek látja a város képzőművészeti életét? — Többen jól indultak, meg is tartották „tartásukat", többen termelnek, mert élni kell, többen intrikálnak, pedig anélkül is megélnének. Talán a kor ilyen. Kár, hogy a mindennapokban elvesznek az igazi kapcsolatok. — A kenyéradó gazdája végül is az általános iskola lett. Milyen volt tanítani? — Sok örömöm volt benne, bár azt hiszem, az általános iskolai rajztanítás külön misét érdemelne... — Teljes az élete? — Nagyszerű családi hátterem van, gyerekekkel, unokákkal. Sok örömöt és persze gondot is jelentenek. Mindig kevés időm volt festeni. — Úgy tudom, férjével együtt nagyon izgalmas, régészettel kapcsolatos munkát végeztek. — Régészeti leletekről készítünk pontos, hiteles rajzokat az ország múzeumainak. Igen nagy fegyelmet és odafigyelést igénylő munka, de szeretjük csinálni. Szeretem ezeket a szétporladt tárgyakat. Kultúraillatuk van, és valahol a föld mélyében mintha újra a természet részeivé váltak volna. Néha már szinte organikus formákra emlékeztetnek. — Ha én lennék a jó tündér és most azt ígérném, hogy három kívánságát teljesítem, mit kérne? — Lehet háromszor ugyanazt? Több időm legyen festeni. PACSIRA EMÍLIA Hk SpPIBIÍH í; ;,.' '• , • • V; ÉhIIbhÍIÉIBl "V ' ' ' KOVÁTS MARGIT: VI RÁG BOMBA