Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

I Szombat, 1986. szeptember 20. MŰTERMEKBEN A lírán innen, a drámán túl LÁTOGATÓBAN DÉR ISTVÁN FESTŐMŰVÉSZNÉL — Az utóbbi időben mintha elbújtál volna. Ritkán szerepelsz kiállításokon, az utcán is alig látni. Mi van veled, „édes jó fiam" — kérdezhetném én is jellegzetes szójárásoddal. — Köszönöm, jól vagyok. Mármint az utóbbi esztendőkben, ma pedig különösen. Reggel Papp Zoli jött hozzám egy interjút készíteni, most meg veled beszélgetek. Máskor évtizednyi ideig is elkerültek a publicisták, ma viszont összesűrűsödtek a dolgok. Ami pedig az eltűnésemet illeti: ez egy összetett valami. Azzal kezdem, a hetvenes évek elején a szegedi képzőművészek titkára voltam. Aztán úgy alakult, hogy egy lényeges szakmai, közösségi konfliktusban magamra hagytak a kollégák. Másrészt ugyanebben az időszakban festői hullámvölgybe kerültem. Ez is belejátszott a visszavonulásomba, minek tagadjam. Persze teljességgel nem fordítottam hátat a nyilvános szerepléseknek, elvégre Szegedtől Hajdúböszörményig jó pár egyéni, képcsarnoki tárlatot csináltam. És itt az egyéni bemutatókon van a hangsúly. Mivel fiatalabb koromban pont fordítva volt. Akkor a nagy kollektív kiállításokat tartottam fontosnak, hisz bődületes inspiráló, felhajtó erővel rendelkeztek. Mostanában azonban úgy érzem: a monstre tárlatokon a képek belevesznek a nagy tumultusba. Igaz, egy-egy nagy dobással azért érdemes kirukkolni. Csakhogy ez roppant ritka. — A nagy dobásokról jut eszembe: amikor legutóbb a Kupola galériában szerepeltél, jobbára csak intim, apró képeket állítottál ki. Pedig a 60-as években markáns, monumentális festészetet műveltél. Ezek szerint mégsem vagy ilyen határozott és erőteljes művészi egyéniség? — Nézd, az embernek előbbutóbb meg kell találni azt a hangot, amelyik igazán a sajátja. Ezzel nem azt mondom, hogy csak egy behatárolt, szűk skálán szabad játszani. Ennél árnyaltabbak, szélsőségesebbek vagyunk. Tény viszont: valamit hiteles alapszólamra szükség van. A 60-as esztendőkben én mindenesetre Kohánhoz és Barcsayhoz kötődtem elsősorban. Egy idő után azonban zavarni kezdett a vastag kontúrozás, a széles ecsetkezelés. Rájöttem: valójában nem vagyok drámai alkat, hanem sokkal inkább lírai. Itt van tehát egy önismereti, szemléletbeli fordulat, amelybe a szóbanforgó 74-es kiállításom is beletartozott. Ahol már oldottabb, levegősebb előadással próbálkoztam, s tartalmilag is személyesebb, éterikusabb világot akartam felmutatni. Más kérdés, hogy egy új forma, egyféle újszerű világszemlélet kibontakozásához nem elég egy-két esztendő. Ez borzasztó nehezen születik meg. Hiába szeretem a kötészetet, egy hasonló szellemű festészet kiépítése irgalmatlan veszélyekkel jár. Elég csak a formák felbontására vagy a tónusok anyagtalanitására gondolni. Mindkét esetben lemerevedhet és kiürülhet a felület, akárcsak maga az ember is. De a 70-es években egyébként is elbizonytalanodott sok minden. Ekkorra esett a realizmus elleni invázió. Szinte bűn volt figurát festeni! Engem nagyon megráztak ezek a drasztikus értékváltozások. — Az értékrend elcsúszása természetesen Szeged képzőművészeti közéletét is megbolygatta. Hogyan látod ezt a 60-as, 80-as évek viszonylatában ? — Egy biztos: Szegeden soha nem viszonyultak olyan módon a festészethez, mint Vásárhelyen vagy Szentendrén. Erdélyi, Dorogi és Vinkler úgy mentek el, hogy a város és a szakma alig emésztett meg valamit művészi örökségükből. Pedig itt volt a vásárhelyi nyomás, ugyanakkor egy urbánus piktúra lehetősége. A 60-as években különben feltétlenül jobb volt a helyzet, mint mostanában. Az idősebb mesterek támogattak bennünket, figyelték pályánk alakulását. Ahogyan mi is tisztelettel, érdeklődéssel fordultunk feléjük. És a mecenatúra is jobban érvényesült. Elég gyakran vettek tőlünk képeket: így nem kellett mindenáron piacra dobni munkáinkat. Tőlem 76 óta nem vásároltak semmit. Sem a megye, sem a város. Az utolsó festészeti pályázat is a 60-as évekre esett. Mert a következő évtized már egy szobrászati programot helyezett előtérbe. Sok-sok új plasztika került a városba, a piktúra meg valahogy elfelejtődött. Annál inkább, mivel ebben a periódusban egyféle űr támadt közöttünk. Hiányzott az utánpótlás, a kapudöngető fiatalabb korosztály. Pedig nemcsak fölülről, hanem alulról is feszegetni kell a művészeti életet, hogy az eleven és egészséges maradjon. Vagv h»s7éljünk a szellemi mecenatúra kérdéséről. Nálunk nem volt olyan műtörténész, aki pezsgő, motiváló szellemiséget tudott volna teremteni. Talán ez jelentette a legnagyobb hiányt. Szerencsére azért a kollegák sosem lettek egymás farkasai: valahogy szót tudtunk érteni egymással. A gyakorlatias dolgok ellenben eltorzultak. Az intenziv képcsinálás ugyanis kiveszi a művek igazi lelkét. Egyszerűen azoknak festek, akiknek kell. És ez mindenképpen értékcsökkenés. Kelepce. — Vagyis kényszerűségből eladtad a lelked? Mert hát másoktól is hallottam ilyeneket rólad. — Tudok róla. Csakhogy itt többféle lehetőségünk van. Én azonban egyetlen vállalattal sem kötöttem egyezséget. Sőt az Alappal sincs szerződésem. Tőlem nem visznek el ha vonta 20—30 képet. Ráadásul a heti zsűrikre se küldök munkákat. Szóval, hol vagyok én másokhoz képest? Inkább az utolsó helyen, mint az első sorban. — Töretlen kapcsolatban állsz viszont a vizuális pedagógiával: jelenleg is főiskolai adjunktus vagy. Kollegáid egy része mostanában kiállításokat rendez a hallgatók munkáiból. Mintha valahogy igazolni akarnák önmagukat. Neked nincs szükséged ilyen külső megerősítésre? — A tehetséggondozást fontosnak tartom. A nevelésben magam is megadok minden tőlem telhetőt a hallgatóknak, hogy megtalálják önmagukat. A korai bemutatkozás azonban többet árthat, mint javíthat. Ferde öntudathoz vezethet. Igaz, négyhónapos idomítás után már porondképes állatokat lehet produkálni, de a művészet világát ennél mélyebben és magasabban képzelem el.. — Úgy hallom: egyéves alkotószabadságra készülsz. Jövőre pedig a Képiárban lesz az 50 éves jubileumi kiállításod. Összefüggnek e dolgok? — Nem. Habár a felkészülést sem lehet elkerülni. Inkább meg akarom nézni önmagam: ténylegesen hogyan is állok?! És, ha már azt mondják, eladtam a lelkem: akkor most az ördögtől visszaveszek valamit. SZÚROM! PÁL PANELVAROSI RÉSZ LE A hetven esztendős nagyúr Neve, alakja, egyénisége szinte maradéktalanul összeforrott Bánk bánéval. Simándy József, a szeptember 18-án hetvenedik életévét betöltő énekművész, minden idők egyik legautentikusabb szerepformálóinak bizonyult az operaszínpadon. Kevés olyan magyar operaénekest ismer a világ, aki Mancrico, Lohengrin, Radames, Don Jósé, Stolzingi Walter, sőt a Bohémélet Rodolfjának jelmezében egyaránt hiteles, és mégis összetéveszthetetlenül simándys lett volna. Az egyéniség mindenen áttörő, a szerepet a maga alakjára formáló ereje ragyogott minden szerepében, s természetesen Bánk bán, a magyarországi nagyúr alakjában is. „Anyám mindig dalolt. Amikor örült, amikor bánata volt. Dalolt sírva, dalolt nevetve. Tőle örököltem a szép hangot, muzikalitást, talán még a színpadi készséget is." Simándy írta ezeket a sorokat Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvében, felidézve szűkebb szülőhelye, s kistarcsai gyermekévek, s a szülői ház világát. Az ösztönös tehetség jellegzetes útja Simándy József művészpalvája. Rövid ideig tartó iskolás évek után a Szürketaxi vállalatnál tanult autószerelést, ott is dolgozott 23 éves koráig. Akkor már sokan felfigyellek szcp hangjára, muzikalitására. Nem sokkal később az egykori Városi Szinház szerződtette „kardalos segédszínésznek". A negyvenes évek elején már az Operaház kórusában énekelt, a Zeneakadémián pedig dr. Székelyhidy Ferencnél tanult. Mint említett könyvéből azonban kiderül, legszívesebben Possert Emíliára emlékszik tanárai közül. A legfontosabbat valóban tőle tanulta: „ha az ember ilyen hanggal született, ilyen adottságokkal rendelkezik, az kötelez!" Simándy Józsefet 1945-ben a Szegedi Nemzeti Szinház, majd két esztendővel később a Magyar Állami Operaház szerződtette tagjai sorába. Ettől kezdve állandó megszemélyesítője a nagy tenor-szerepeknek. Hallatlan kulturáltsággal, fölényes technikai tudással, minden zsonglörködéstől mentes tudatossággal alakitotta az operairodalom egyéniségeit. Sokoldalúsága páratlan. Alig akadt olyan szerep, amelyet ne tudott volna elfogadtatni. Amikor például Verdi Otellóját hirdették a budapesti plakátok Simándyva! a főszerepben, a hatvanas években, akadtak kétkedők: vajon valóban neki való szerep-e a velencei móré? De a bemutató estéjén már nem akadt senki, aki ne egyértelmű elismeréssel adózott volna Otelló-alakitásáért. Ez a szerepe végül is pályája egyik legfontosabb állomásának bizonyult, ezzel búcsúzott 1980 májusában az operaszínpadtól, amelyen négy évtizedet töltött. A Kossuthdíjjal, az érdemes- és kiváló művészi cimmel kitüntetett, határainkon kívül is jól ismert művész azóta ideje nagy részét tanítással tölti. Az Operaház rekonstrukciós munkálatai után azonban, az épület századik születésnapján, a díszelőadáson ismét hallhattuk Simándy Józsefet felejthetetlen szerepében, Bánk bán jelmezében, az opera egy jelenetében: a „Hazám, hazám, te mindenem..." ária fénye, ragyogása talán megkopott valamelyest az évtizedek során, de a hazáját féltőn szerető nagyúr, Bánk-Simándy alakja egyénisége ma is lefegyverző méltósággal él a magyar operaszínpadon. SZ. CY. HABLE TIBOR Kő vagy kereszt Viszek egy nagy követ, föl a hegytetőre... Nem rajtam múlik, ha kereszt lesz belőle. Görgetem a követ, felnézek a csúcsra: kereszt lesz belőle — valaki azt súgja. $