Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

Siomhat. 1986. szcplcmhcr 20. MAGAZIN A Kárpátok lábainál BÁTYI ZOLTÁN FOTÓI VALKÓ ANTAL A hír Örkény István emlékére Ma IS órakor a távközlési szervek világgá röpítették a hírt K. Antal betanított munkás 10 dkg. főtt kolbászt ebédelt mustárral két zsemlével majd hátradőlt s még vagy öt percig elégedetten nézte a szemközti falat BELÁNYI GYÖRGY Séta: vissza a parkba Valaki aztán visszatér egy parkba, átutazza érte a várost, hol tizenegy éve él, személyesen áll meg egykori helyszínein, hol naponta használta magát, mint az édes anyanyelv szavait, úgy használta egykori személyét, s most, hogy minden elmúlt, ami lehetett volna közben, visszatér a parkba, a szokott sétaúthoz kíván tartozni újra, ahogy a múltja is ott jár fel-alá a platánsor alatt, mintha ideje sem lenne már neki, úgy járkál ott, valami független terminusban —, valaki visszafoglalja most a múltját: egy park nyílt sétányán teszi közzé magát, kilépve történetéből, valaki azt teszi, hogy van, meg-megáll egy pontosvesszőben, megáll egy kétpontos vesszőben: ilyen csupasz látványt nyújt vele a valóság, és minden más le van vonatkozva —, ennyi összefogást érdemlünk akkor, ez tart össze bennünket egy megidézhetetlen pillanatban, mikor már nincs idő visszaparkolni, s már senki sem kéri számon a múltunkat —, valaki van, és van, hogy ez nem fér meg a valóságban, mely a maga teljességében mutatkozik azért, no persze, s a személyes használat előnyeit élvezi —, hát vissza a parkba, kiszállni az üres troliból és elhatárolni mtígunk minden elhatárolástól; valaki nyilvánosságra hozza magát egy megszokott sétában, több ez, mint bármely tetten érhető jelenlét, igen, CSAK SÉTA VAGY S MÖGÖTTE SEMMI, valaki begyalogol most a saját múltjába, a múltja az, ami nélküle nem történhetett meg, amit nélküle nem lehet elveszíteni, s akkor az egész csak ennyi, s innen már csak a fák és bokrok néma imája őrzi, igen, az édes anyanyelv legyen irgalmas mihozzánk — Tóni történetei Mióta idömilliomos lettem, módomban áll, baráti viszonylatban, sűríteni járataimat. Éliás Tónival most esztendeje, a „Béke tanszéken" állapítottuk meg, hogy konok ez a világ, nem egykönnyen hagyja magát megváltani. Akkor — hogy finom legyek — jó húsban volt: pufók arc, dupla áll, dülledt has, erős hátsó. Kezdődő gömbölyűségét azzal magyarázta, hogy remekül főz a felesége, ráadásul — mivel olykor rátelepszik ilyenolyan nosztalgia — éjfél tájon, lefekvés előtt be szokott vágni egy nagy kerék, vastagon-megkent sós-paprikás zsiroskenyeret. — Én a vasszeget is megeszem — dicsekedett — mert százhúsz évig akarok élni. Feszitett benne az ambíció. Mindenféle mellékmunkát raktak rá, ő meg semmire sem tudott nemet mondani. Most 41 éve röpített ki mindkettőnket ugyanaz a falu, nem csoda, ha Tóni megint eszembe jutott. Hallottam, hogy 7—8 hónapja ő is a nyugdíjasok kenyerét eszi, s Szegedről kiköltözött régebben elhalt szülei házába. Olyan lehet már mint egy mangalica — derülten magamban, és kibuszoztam hozzá. Alig hittem a szememnek. Tónira csak a hangszine hasonlított, egyéb semmi. Mint a piszkafa. A tokája he|yén lefittyedt bőr, a pocakja eltűnt, a nadrágja ülépében nem sejlett semmi. Hálni járt bele a lélek. Beesett arcán semmi nyugalom, úgy tűnt, inkább rína, mintsem örülne találkozásunknak. Humorral vegyítettem hát a köszönést. — Tán elfelejtetted, amit egy éve mondtál. A százhúsz évet. Vigyázz, elfogysz, mint a holdvilág. Legyintve invitált egy alacsony, mestergerendás fehér szobába. Irtózatos széjjelség. Kerített egy üveg bort, bukdácsolt a nagy rendetlenségben, rágyújtott és fújta a füstöt rettentő buzgalommal. Leült és úgy szuszogott, mint a kovács fújtatója, a földet nézte, de meg sem mukkant. Oly lehangoló látványt nyújtott, hogy belőlem is elillant a kötődő hangulat. Azt akartam kérdezni, tán beteg vagy Tóni koma, de megelőzött: — Meghalt Bori — emelte rám krisztusi ábrázatát és folyt a könnye. Hangtalanul sírt, fölfakadt fájdalma nyögéseit én mégis jól hallottam... Feléje nyúltam, nem is tudom miért, de szót nem bírtam kinyögni. Vári Borbálát láttam, akiről azt mondták a vénasszonyok, ő a legmutatósabb lány a faluban, s azért ment feleségül az én jókomámhoz, mert közülünk a legéletrevalóbbnak őt találta. — Mi volt a baj? — nyögtem ki nagysokára. Ilyen hirtelen... -— A szíve. Az rosszalkodott az utóbbi időben, de hiába rimánkodtam neki, hallani sem akart orvosról. Pedig bejuttattam volna a klinikára, a legjobb kezekbe. — És most itt maradtál egyszál magadban. Jaj, Tóni komám, én nagyon veled érzek most. Legalább egy gyereketek volna. Egy lány, aki időnként eljönne kitakarítani... f£ni nehézkesen fölállt, széttaposta a rég eldobott csikket és enyhe derűvel jegyezte meg: — Mostmár istenes. Láttad volna, hogy nézett itt ki minden a temetés után vagy két hónapig. Elanyátlanodtam na. Az ágy vetetlen, az edényállomány mosatlan, az asztalon kenyérhéj, szalonnabőr, morzsa, piszkos minden, amihez nyúltam. Tudod nekem Bori negyven évig elém rakta aZ enni-innivalót, most meg itthagyott... Majd a falra másztam kínomban. Annyi lekozmált ételt megettem, mire boldogultam valahogy a főzéssel, hogy bűzlöttem tőle. Szaladozok a boltba, a piacra, a kertben kötésig ér a gaz, kisül a vetemény ebben a szárazságban... — Van egy csomó funkciód... — Csak volt öregem, csak volt. Lemondom őket, nincs értelme... — Dehét, Tónikám... — Hagyd abba! — intett le. Kihúzott egy fiókot és lekoppantott elém egy intarziás fadobozt. — Az életem van ezekben. A szája meg-megvonaglott, úgy várta, mi a véleményem. Kiszedegettem az érmeket: Élmunkásjelvény, Szakma Kiváló Dolgozója, Munka Érdemrend bronz fokozat, Fölszabadulási Jubileumi Emlékérem, törzsgárdajelvények, Árvízvédelmi Emlékérem. — Ez vagyok, látod — markolta össze az egészet, s szép óvatosan, hogy csontjuk ne törjön, visszarakta, elegyengette őket. — Mégis, vagy tán épp ezért, nehezen viselem el, ami itt van... — Hol...? — Úgy beszélnek az emberrel,' mint kocsis a lovával. — Ne vidd túlzásba... — Fogd már be, pajtás! Legalább addig, amig kinyögöm, amit akarok. Hol élsz te? Megyek a hivatalba bátran, ugye, nem görnyedten kalapgyűrögető alázattal, mint valamikor, a kapu alatt silabizálom a táblákat, de hirtelen akkorát üvöltenek rám, akár egy állatra: „Nincs félfogadás, menjen a dolgára!" Nem tudtam, nekimenjek, vagy elpucoljak. Hazabattyogtam, a takarékból fölhívtam a górét. Elvtársam, barátom — te is jól ismered — kértem, hogy támogasson. Könnyű kis ügyem van, de égető sürgős. Rendes volt, mondta, menjek vissza nyugodtan. Hát, képzeld, az a ronda kapus haptákolt, az előadó meg majd elolvadt. Szólj hozzá! Milyenek lehetnek azokhoz, akiknek csak a jóisten a pártfogója? Hosszan méregettük egymást. Az én kedves barátom, nyilván azt várta, hogy egyetértsek, ehelyett azonban megkérdeztem: — Mit akarsz ebből kihozni? GondöHarti.'a kettőnk stílusában tartok nekL^^jqiriLsztWÍJiáriumot, rögtön belattam azonban, hogy szalmacséplés lenne. Tóna úgy ismeri a szocialista bibliát, mint én, csak éppen haragban van mindennel. Akkor hát megkérdezem, miben lehetek a segítségére és agyő. Majd máskor diskurálunk... — Tónikám, látom, most nem vagy olyan állapotban... — Ezt hallgasd meg! — rikkantott majdnem vidáman. — Álldogálok az ABC csemege-frontján, türelmesen, mint a birka. Végre mindenki elfogy előlem. A lány a pult mögött azonban, mint aki jól végezte a dolgát, leállt trécselni egy másikkal. Eltelik félórának tűnő öt perc, már nem győzöm cérnával, s megkockáztatom: „Hölgyem, ha unja ezt a munkát, van más kereseti lehetőség is..." „Nem ezt unom, hanem magát" — csattan föl az a csipás nő azonnal és kiszaladt hátra. En meg az ajtó felé, leforrázottan, mert a mögöttem állók elkezdtek vihogni. — Te, Tóni — mondtam neki tagoltan — figyelj ide. Ilyen történetem nekem is van garmadával, mégse óbégatok. Akikről beszélsz, szemetek. Mint búzában a konkoly. Hagymában a kihányás. Építkezésnél a sitt. Almában a férges. Ki kell rostálni, válogatni, hajigálni — kész. Ne csámcsogj rajtuk, mint ártány a folyondáron, hanem — ráérsz, — menj, kilincselj, kiabálj, telefonálj, oda, ahova legtöbben nem akarnak, nem mernek, vagy nem tudnak elmenni, mert nincs idejük, s ahol fontosnak tartják, hogy mi, sértődékeny veteránok minél kevesebbet mérgelődjünk... — Hagyd már abba az istenedet! — rikkantott közbe Tóni, és elnevette magát. Mindjárt elbőgöm magam. Idd ki a borodat, nem illik ráönteni. Most én követekezem. És Tóni, szinte vidáman nekigyűrkőzve, még kilenc bicskanyitogató történetet mesélt el, amelyek — a kitérőkkel és a színezékekkel együtt — belenyúltak az éjszakába. Az én eseteim rövidebbek és unalmasabbak voltak. Azt hiszem, retorikából vereséget szenvedtem, de a barátom legalább — kilóit nem számítva — visszanyerte tavalyi önmagát. F, NAGY ISTVÁN