Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

m MAGAZIN fr Szombat, 1986. szeptember 20. 60 Színek és helyek Attila sírömléke Dohos Ilona 1964-ben a Pest megyei Úri községben a 67 éves Oláh Ferencnek Attila temetéséről szóló elbeszélését •gy jegyezte le: „Három koporsóba lett eltemetve. Az illetőket agyonlövöldözték, akik temették, az is odalett, aki irányította őket. így oszt nem tudnak Attilának semmi síröVnlékiről." Emlék szavunkat sehol nem mondják ömléknek; ez a néprajzi gyűjtő pontatlansága. Cimül mégis azért emeltem ki, mert vele szeretném jelképezni az Attila-kérdésben való állásfoglalásának általános pontatlanságát. Az idézet Dobos Ilonának most megjelent Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség cimű könyvéből való. Hasznos és érdekes munka; szerzője jól szedte össze és rendszerezte a tárgykört, a primitív gondolkodásnak napjainkban is továbbélő mozzanatait, az örök emberi motívumoknak hiedelmekben, népköltészetben, irodalomban máig eleven hatását. Hiányolom ugyan, hogy a parasztság történeti tudatának jellemzésében nem aknázta ki Móra Ferencnek A magyar paraszt cimű nevezetes tanulmányát (1932) és néhány régészeti tárcájának jellemző adalékait, és teljesen mellőzte Polner Zoltánnak A Teknyőkaparó alakja köré fonódott hiedelmekből összeállított gyűjteményét (1980), pedig a világvége-jövendölésekrŐI írt fejezetét jócskán gazdagíthatta volna. S akkor azt sem állítaná, hogy a szolnoki adatközlő elbeszélésébe a fekete emberek tévedésből kerültek a „sárga veszedelem" helyett. A „sárga veszedelem" jellegzetesen modern, politikai fogalom; a Teknyőkaparó jövendölései bizony következetesen fekete seregről szólnak. Leszámolás Attilával Véletlen, hogy a közelmúltban két tanulmány is foglalkozik Attila sírjával, s ennek kapcsán Móra Ferencnek az Attila-hagyománnyal kapcsolatban elfoglalt álláspontjával. Az Irodalomtörténet késve megjelent 1985. évi 3. számában Rimócziné Hamar Márta a történeti kútfőnek, Jordanesnek szövegkritikai elemzésével igazolta Móra Ferenc véleményét. Dobos Ilona idézett könyvének Attila hármas koporsója című fejezetében viszont cáfolni próbálja. Mit is irt Móra? Először a Magyar Hírlap 1928. június 12-i számában megjelent Attila koponyájáról szóló Írásában nyilvánítja ki, hogy az Attila-keresést tudománytalannak tartja. A Hun sírok, hun nem azok című cikksorozatának szintén a Magyar Hírlapban 1929. szeptember 8-án megjelent harmadik részében hangoztatja, hogy a hun kiráfynak a folyóba temetéséről szóló legenda újkeletű. Harmadszor és leghatározpttabban a Magyar Hírlap 1929. október 27-i számában Leszámolás Attilával címmel mutatta ki, hogy Jordanes, akire Attila temetésének leírásában szoktak hivatkozni, egyáltalán nem szól sem hármas (arany, ezüst, vas) koporsóról, sert) folyóba temetésről. Ezt Alarich gót királyról mondja Jordanes, és Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar mitológia cimű munkájában ráhúzta Attila temetésére is. Ezt kapta föl Jókai Mór még abban az évben megjelent Hadak útja cimű elbeszélésében, majd 1902-ben Gárdonyi Géza Éjjel a Tiszán cimű hángulatos, nagy hatású verse és A láthatatlan ember című regényének látványos leírása tette a legendát széles körben ismeretessé. „A csira tehát Ipolyié, Jókai nevelte belőle a fát, és Gárdonyi Géza megszólaltatta rajta a fülemülét" — summázta Móra pompás metaforával kutatásainak eredményét. A „monda" tehát valóban meglepően friss, újsütetű, és iskolai olvasmányokból, értelmiségi szájhagyományból terjedt el bámulatos gyorsasággal a nép körében is. Ellenérvek Dobos Ilona szerint Móra bizonyítékai, amelyeket Rimócziné filológiai vizsgálattal megerősített, csak azt támasztják alá, hogy Attilát valóban nem temették folyó'» ba, de nem hiszi cl az írónak, hogy az erröl szóló mondai elem irodalmi eredetű, s alig több mint százéves. Nem hiszi el Solymossy Sándornak sem, aki A magyarság néprajza 3. kötetében — szintén Móra nyomán — tankönyvi eredetűnek minősítette az d/mondát. Miért nem? Mert az Attila-mondákat — úgymond — a magyar nyelvterületen kívül Európa más népei is ismerik. Valamikor a Monarchiához tartozott a most olaszországi Friaul. Relkovic Davorka szerint (1934) az ottani szlovénok csaknem minden faluban mesélnek Attiláról. Mitikus vonások fűződnek hozzá. Ez eddig nem is vonható kétségbe. A nép emlékezetében valóban csodálatosan marad fönn egy-egy hősnek, eseménynek emléke évszázadokon, sót évezredeken kelesztül. Dobos Ilona idézi, hogy Dél-Franciaországban Hannibál (Anniba) neve különféle természeti képződményekhez kötve kétezer éven keresztül is fönnmaradt. (Bár az is nehezen bizonyítható, hogy valóban a népemiékezet, a folklór őrizte meg, és nem a humanista műveltség gesunkenes Kulturgut-ja, leszállott művelődési eleme támasztotta föl csaknem kétezer év után!) Attila puszta nevének és esetleg a hozzáfűzött mítoszoknak fönnmaradása tehát mit sem bizonyít. Relkovic azonban, kétségtelenül, hozzáteszi: „Egy friauli monda szerint Attila sírja vagy az Isonzóban, vagy Aquileiánál van az ismert hármas koporsóban." Ez mindössze egy kutató elnagyolt állítása, de sehol a hivatkozott szlovén monda hiteles szövege, amelyből meg lehetne állapítani, hogy valóban népi-e; nem az 1918 előtt természetes magyar szellemi hatás eredményeként frissen átkerült adat-e; esetleg tanítótól vagy hasonlótól származó egyszeri, ún. invariáns. Azt sem tudjuk, mikori a gyűjtés? A tajiitót nem véletlenül emlegettem. Dobos Ilona mint népi adatközlőre hivatkozik Molnár Imrére, aki 1966-ban Tápén mondta el neki a helyi szájhagyományt, mely szerint a Tápai-érbe, a Tisza egyik ágába temették Attilát, vagy Molnár Imre tanár úr akkor 80 éves édesanyjára, aki meg arról beszélt, hogy azokat, akik eltemették, lelövöldözték. Ők valóban azt mondták el, amit a tápaiak tudtak, de ez nem bizonyítja, hogy a tápaiak szájhagyományának forrása nem az iskola volt. Hivatkozik Dobos Ilona Bellosits Bálintnak 1891-ből való közlésére is. „Hol van Attila sírja? — mi azt feleljük rá: A Tisza medrében, hármas koporsóban." Ez sem bizonyít semmit, hiszen 1854 óta már széltében elterjedt Ipolyi és Jókai nyomán az a/mondta. Tévhitek - —• Dobos Ilona kétségbe vonja azt is, hogy Jókai Ipolyi nyomán népszerűsítette a vizbe való temetés történetét. Szerinte az átvételt az teszi valószínűtlenné, hogy mindkét írás 1854-ben jelent meg. „A kiadói és nyomdai »átfutási idő« Ilyen gyors reagálást bizonyára akkor sem tett lehetővé." Téved, és nem ismeri Jókai alkotásmódját. Bár nem tudjuk napra pontosan, mikor jelent meg Ipolyi Mitológiá-)a és Jókai novellája, de a nagy mesemondó módszere akár néhány napos különbséget is engedélyez. A minden tudományos eredmény iránt mohón érdeklődő és műveibe belementő íróról egészen elképzelhető, hogy a frissen elolvasott Mitológia hatására napok alatt megírta elbeszélését. Azt is állítja Dobos Ilona, hogy a koporsó vízbe süllyesztése és a temetés titkossága ma a magyar szájhagyományban nem csupán Attila, hanem Rákóczi, sőt Petőfi nevéhez is fűződik. Szerinte ez is a'hiedelem népi eredetére vall: „Abban az esetben ugyanis, ha a motívumokat az utolsó évtizedekben a szépirodalomból, ponyvákból vagy tankönyvekből ismerte volna meg a nép, bizonyára helyesen emlékezne még a névre is, akiről e történetek szólnak." Ez egészen meglepő állítás attól, aki éppen a népi tudat, észjárás titkait kutatja — kétségtelen eredménnyel. Hiszen Dobos Ilonának tudnia kell, hogy a nép — Mikszáth szerint: mint a csóka — minden csillogót, különöset egy helyre hord. Mint a sós vizbe mártott madzagot a kristály, úgy veszik körül a népi hőst a már ismert motívumok. Nem a név a fontos, hanem amit róla hisznek. A hősök örök életűségénefc, halhatatlanságának és másmás alakban való visszatérésének hite (amelyről szintén ir Dobos Ilona, és helyesen ir), a népiéleknek ugyenezen a sajátosságán alapul. Dózsa Rákóczi és Kossuth alakjában tér vissza; Rudolf trónörökös Wilson amerikai elnökként s igy tovább... Elismeri Dobos Ilona: netn tudja, mikor került Attila a magyar néphagyományba. Már pedig ha ezt nem tudja, akkor nem cáfolhatja Móra nézetét, mert az iró világosan megmondta, hogy 1854 előtt sem az írott, sem a szóbeli hagyományban nincs nyoma az Attila hármas koporsóban, folyóban való eltemetéséről szóló történetnek. Amíg 1854 előttről nem hoz valaki hiteles adatot, Móra állítását nem lehet kétségbe vonni. Abban egyet érthetünk a szerzővel, hogy az Attilamondák ugyanolyan törvényszerűségek szerint „viselkedtek", mint a szájhagyományban élő más népmondák. De hiszen ezt régóta tudjuk, mert a folklór más műfajaiból jól ismerjük a jelenséget, és folklorizációnak (népivé válásnak) hivjuk. Például Petőfi verséből népdal lett. Éppen ez a folyamat az érdekes: hogyan idomítja, hasonitja magához a máshonnan kapott elemeket a nép képzelete, észjárása. PETER LASZLO SANCER Az útvonal emlékezetemben most is úgy, akár egy vastag vonalakkal kirajzolt térjfép. A Móra utca sarkáról startoltunk.•'öcsi, Gizi, én. A Faragó utca 25. számú ház elől. Itt lakott apám húga. Elbaktattunk a Kolozsvári térig, átvágtunk rajta rézsut. Elmasíroztunk a paprikamalom előtt. Itt mindig megálltunk egy pillanatra. Köröskörül megcsipősödött a levegő. Jól esett beszívni. Kellemesen bizseregtette a nyálkahártyákat. Többnyire éhesek voltunk, nagyokat nyeltünk. Képzeletünkben paprikáscsirke és.más finomságok keltek életre a fantázia és a pavlovi feltételes reflexek különös elegyének hatására. Aztán mentünk tovább a Szél utcán. S mindig úgy tűnt, mintha a vége végtelenbe veszne. Nap mint nap bibliai átkokkal óvtak otthon bennünket a Saneertől. Rémtörténetek keringtek a mocsárbűzös móravárosi utcákon arról, mi minden történt e tavaknál. Néha megesett lányok felpuffadt holttestét vetette föl a víz. Másszor gyerekeknek veszett nyomuk — sosem kerültek elő. Éjszakánként a nádasokban lidércfények villantak, miközben pára gomolygott a hallgatag víz felelt — mesélték. Mi szörnyűiködtünk, borsózott a hátunk, karunkon kivert a libabőr... De kisváratatva annál inkább vágytunk a Sancerra, melyet — a legendákon túlmenően — körüllengett képzeletünkben a tiltott dolgok édes gyönyörűsége. . Fantasztikusan izgalmas volt már maga az oda vezető út is. Meg-megálltunk a sarki kutaknál. Jéghideg artézivizet csorgattunk tenyerünkre, végiglötykültuk lábfejünket, melyet belepett a móravárosi utcák pora. Nagyokat ittunk, homlokunkat hűsítettük. Közben — szinkronban a közhellyel — torkunkban dobogott a szivünk. Végtagjainkban zsibbadás vert tanyát. S a hatás csak fokozódott, amikor balra elfordultunk a Fraknói utcán és friss, vlzszagú szél csapott arcunkba. Péter László „Szeged utcanevei "-bői tudom, hogy a tavakat a téglagyár egykori gazdájáról, bizonyos Schantzerről nevezték el annak idején. Amikor az árvíz utáni nagy rekonstrukció elkezdődött, itt is, amott is termelni kezdték ki a tégla alapanyagát, a jó fajta agyagot (helybeli szóhasználat szerint: a „sárgaföldet"). A kubikosok hangyaszorgalommal dolgoztak, hatalmas teknőket vájtak a Szeged vidéki síkba. A köznyelv róluk nevezte el ezeket kubikgödröknek. Utóbb — szigorú terv szerint — létrehozták a körtöltést. A gödrök egynémelyike a védtöltésen belül, a többi azon kívül került. Schantzcr téglagyáros úr emléke később nyomtalanul elmerült az idő kútjába. Kilétét épp oly homály fedi immár, mint amilyen titokzatosak voltak ezek az egymással szomszédos tavak. Hisz mihelyst a kubikosok odébbálltak néhány száz méterrel, a természet birtokba vette síkba vájt sebhelyüket. Feltört a talajvíz, eső zúdult a tájra, tanyát vert a növény- és állatvilág. A Sancer-tavaknak gyönyörű zöldes vizük volt. Ha nem lenne oly elkoptatott a hasonlat, legszívesebben smaragdosnak nevezném. A part meredeken zuhant alá. Aki nem tudott úszni, és valami okból vizbe esett, elmerült, akár a baltafej. Mire mások segítségére siethettek volna, már csak néhány szétpattanó buborék jelezte a tragédia színhelyét. Milyen mély volt a Sancer? Erről is legendák keringtek. Egyesek tiz, mások tizenöt, húsz méternyire saccolták. De hát aki nem tud úszni, annak már két méternyi magasságú víztömeg is elegendő a pusztuláshoz. Köztünk, gyerekek közt olyan hlr is járta, hogy egyenesen feneketlen. Meg hogy kincseket rejt áhíélye. Mi volt igaz mindebből? Nem kutattuk/ Egész á meredek part legszéléig merészkedtünk, hasrafeküdvé bámultuk a zöld vizet, tükrén a fodrokat. A veszély szédületének enyhe eufóriájában próbáltuk elképzelni, amit valóságnak hittünk. Apám húgának férje fájront után biciklire ült, s nap mint nap kikerekezett a Sancerhez. Nem volt hosszú út, biciklivel különösen nem. A picebotok lágyan himbálóztak és zászlóként lebegett a végükre kötözött vörös rongy.Néha segítettünk Gyuri bácsinak gilisztát ásni, lóbogarakat fogni. De a csalit a horogra már ő húzta rá, szakavatottan. Gyuri bácsi a harmincas évek derekán érkezett Bonyhádról Szegedre, özvegyemberként, két gyerekkel. A DÉMA-cipőgyárban helyezkedett el, s miután az első nap hasmenést kapott, megfogadta, soha többé nem iszik Szegeden vizet. Fogadalmát be is tartotta, egészen hetvenegy esztendős korában bekövetkezett haláláig. Ha picézett, még a lélegzetünket is vissza kelett fojtani. Mozdulatlanul álltunk mögötte, figyeltük a lúdtollal átszúrt dugót, kupja-e már. Köröskörül zúgott a nádas, a szél fordrokat vert a zöld vizén. Majd Gyuri bácsi hirtelen két kézzel maga felé lendítette a bambuszbotot, de kissé.oldalt („hogy jobban beleakadjon a horog a hal szájába"). A vizén örvény támadt, és előbukkant a haltest. A pikkelyek néha aranyosak voltak, másszor ezüstösen csillogtak a napfényben. Mintha a halacska odalent a mélyben nemesfém-pénzeket lakmározott volna. A Sancer titokzatos kincseit. Évek óta készülök újra végigbaktatni a Szél utcán. Már ezerszer elképzeltem, hogy is lesz majd. Ilyenkor újra látom Gyuri bácsit, a vízből kivágódó halat, amint megcsillan a napfényben, s a Saricer zöld vize mindezt visszatükrözi PAPP ZOLTÁN KOVÁCS JÓZSEF Romló aranypénzeken vonulsz Nyár van, és koranyár lesz mindég, hiába csavarognak et s jönnek vissza az évszakok, halottaktól feketedő őszök sem zúdulhatnak kisleány-szemedre, pedig sár-szmokingos tallérokon: romló aranypénzeken Vonulsz Közép-Európába disszidált lényem felé, mégis: nyár van, és koranyár lesz mindég, pusztításra beidomított lila farkasait majd hiába uszítja sebezhető mosolyodra a tél, . mert többet már nem választok más hazát, elveszíthető szerelmednél.