Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

17 Szombat, 1986. augusztus 2. PZP MAGAZIN SZEMENDREY ISTVÁN Bevérzett torkú dáliák A kiszúrt szemű éjszakákon, a bűnnek fortyogó kövein — léptem alatt fölszisszen a kín Hiába szült ajándék-csoda, sok-sok elpazarolt mostoha öröm-kehelyből nem nyílt virág. Gyógymetszésü pillantásomat gyilkos! — pusztító késnek látták — a bevérzett torkú dáliák. Holnap-szerelmem nem vertem dobra, ittam a hitet, mákonyt! — éhszomjra A homlokomhoz simult szerelmet rút kerltővé senyvítette: gond. S mint aki az elleneire ront, cibáltam a bennem rejlő rémet... — kitakart szívvel vártam a szépet. Elkelne a jóemlék az útra, nem fáj már e Semmi Gyalogtúra. Lassul a rokkán a pergő orsó... Ha megemleget tán ez a világ s jóllakattam Féreg-ármádiát, úgy föl-fölcsuklik majd valahonnan: kérdőjellé fosztó lélegző koporsó. ILLÉS ENDRE: Mint a kő Szeged, július 25—27. Nagy László képriportja Néhány napja valaki elmondta, hogy két utcával feljebb, a hegyen, egy kilencéves fiú öngyilkos akart lenni. — Elbújt a kertbe, de a szíj leszakadt vele, két napig feküdt eszméletlenül a klinikán. Felizgatott a hír. Ki lehet a fiú? Hogyan jut el valaki kilencéves korában odáig, hogy ilyen elszántan kívánja a halált? A követ összetörheted, .nem fáj neki. Inkább kőnek lenni, mint élni? Látnom kellett a fiút. A ház, ahová utasítottak, az alsó utcában kétemeletes volt, a felsőben már csak földszintes. Omló, régi ház, újonnan festve. Az erős nyári fényben olyan kellemetlen rózsaszínben viritott, mint egy kimázolt öreg nő: egyik falát ácsolattal kellett megtámasztani. Itt laktak. Az apa nagyon elfoglalt pincér, alig van otthon, iszik is, az anya éttermi takarítónő. Szobakonyhás lakás az alagsorban. Kopogtam, az üvegezett, függönyös konyhaajtó rögtön kinyílt. Kövér, magas, kissé dülledt szemű fiatal nő állt a küszöbön. — Kit tetszik keresni? — Itt lakik az a fiú, aki meg akart halni? A nő végigtapogatott tekintetével — gondolkodott, feleljen-e. — Hagyjanak már azzal a gyerekkel!... A karja megrándult, mintha be akarná csapni az ajtót, de azután inkább kilépett a kerti útra. Várta, mit kérdezek. — Miért akart meghalni a kisfiú? Keményen felelt: — Mert lopott. — Nagyon megverték? — Azt csak a szomszédok mondják, haragszanak rám. — De már ingerült volt. — Miért érdekli? — Maga az anyja? — Csak ez hiányzik a szerencsémhez. Már hallottam, hogy a fiú anyja három éve meghalt. Ez az erős, magas, fiatal nő faluról jött, az étteremben társult a pincérhez. — Beszélhetek a fiúval? A hangjában gúny és káröröm villant. . — Azt már elvitték. — Hová? — Azt nekem nem mondták meg. Megfordult, és visszament a fehér függöny mögé, a konyhába. A fiút a meghalt anyja bátyjához vitték, egy Pest környéki faluba.' Másnap a Vasvári Pál utcában felültem egy szürke autóbuszra, negyedÓra alatt kiszállított. Újabb negyedóra, s megtaláltam a házat is. Szomorú ház volt ez is, de legalább nem hivalkodott. A két világháború között építették ezeket a Faksz-házakat, napraforgós előkerttel, alacsony homlokkal, gilisztahosszú udvarral. A férfi nem volt otthon. Az udvart egy öregasszony sepregette, rögtön izgatott lett. — AZt a gyereket nem vihetik el! Az apja írást adott róla, hogy a Feri ide tartozik. Innen már senki nem viheti el! A nagyanyja volt. Az ellenkezés lassan megtört, amikor megértette, hogy a fiút nem akarom elvinni, csak beszélgetni szeretnék vele. — De aztán ne kínozza, eleget kínlódott már szegény. A fiú, akit megvertek, és aki meg akart halni, sápadt volt, mintha sohasem érte volna nap. „Aszténiás, hiperesztéziás" — Írhatták be kórtörténetébe a klinikán. Tíz perc múlva kettesben maradtam vele az elülső szobában. — Azért, mert megvertek? — Nem. A fiú azt a szíjat hurkolta a fára, mellyel a kövér, fiatal, erős mostoha verte. — Hát akkor miért? — Mert azt mondták, loptam. — És nem? — Csak játszani akartam. A Horváth Karcsinak van egy lábbal hajthatós kis autója, az mindig kint áll az emeleti folyosón, az ajtó előtt. Karcsi a barátom, és megengedte, hogy az autót akármikor levihetem az utcára. Kedden is a ház előtt hajtottam az autót, amikor meglátott a Karcsi mamája, és azt kérdezte, miért akarom elvinni az autót. Karcsi megengedte, hogy járhassak vele, mondtam. De akkor már ott volt Ági néni is, és pofon ütött. Tetszik tudni, Ági néni... a mamám. Büdös tolvaj, kiabálta. Te koszos, büdös tolvaj, majd megtanítalak! Bevitt a szobába, ott vert. Ilyen ványadt és szomorú volt a története. És ezért majdnem meghalt. Csak ezért? Mennyi minden zsúfolódik a legszegényebb életbe is. Mert a történet voltaképpen ott kezdődik, hogy amikor meghalt az anyja, ő rögtön idekerült, falura. De a tartásért pénzt kértek, és az apja nem akart fizetni érte, inkább visszavitte Pestre. De otthon már új anya volt, az erős, fiatal, kövér nő, aki utálta és dolgoztatta a vézna, zárkózott, vérszegény fiút. — Csak az iskolában írhattam meg a leckét. Ági néni otthon nem engedte. Kedden is azért haragudott, mert az autóval elmentem játszani... — Sokat vert? Mintha felelne, a bal arcáho^ nyúlt. És csak ekkor — a mozdulatából — értettem meg a különös; fintorgó, félrehúzódott arc titkát: en-» nek a kisfiúnak faciális bénulása volt. Mindig jobb kézzel ütötték. Mit kérdezhetnem volna még tőle? — Tudod, mi a halál? Nem felelt. — Apádnak fájdalmat okoztál volna, erre nem gondoltál? Nem! — mondta a hallgatása. — Azt sem akartad, hogy Ági néni megijedjen? Csak intett: nem. — Hát mit akartál? A grimaszba torzult arca egyetlen grimaszba torzult szóval felelt: — Lekopni! Nem hetykén mondta, nem is szomorúan — egyszerűen, hitelesen. Lekopni. És ezzel a szóval vált teljessé a portréja. Mert kétféle öngyilkos van: aki halálában is az élőkre sandít, és bosszút akar állni — és aki már nem gondol senkire. Ez a fiú úgy akart elmerülni, mint a vízbe esett kő. Egy nagyon kedves tanáromtól hallottam egy régi anatómiai gyakorlaton, a boncterem bádogasztalánál: Mors est actus naturae, quo persona res efficitur. A halál az a természeti változás, melynek folyamán a személyből tárgy lesz. * A napokban, 84 eves koraban elhunyt Illés Endre. E tárcájával emlekceunk a jeles íróra, kritikusra, irodalomseerveeóre GYŐRI LÁSZLÓ Váza Az idő a mindenségbe Cserepeit illesztgetjük, téve, hűvös, friss vizébe. összeforr-e, nézegetjük. A mindenség meglökődik, de végtére kidobódik, csattan va szétfröcskőlődik. a semmibe hajitódik.