Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
18 Szombat, 1986. augusztus 2. PENTEK IMRE Rögtönzés Én nem tudok rögtönözni, és nem tudok bőrt önözni, s őzni sem, ha akarok — mit is kezdhetek voltaképp? Engem viszont rögtön őznek, bőröm is a legjobb üzlet, töltelék és toldalék — semmi esélyem voltaképp. BÉNYEI JÓZSEF , Obsit Majd virágokat ültetek terméketlen talajba. Vén álmait az ember valahogy eltakarja. Haszna nincs így se, úgy se, csak nevetségre szolgál. Nem baj, boltod ha benn üres, csak ragyogjon a portál. Korán kaptam az obsitot, Kegyvesztett ím az angyal. Szolgálni már nem akarok semmiféle csapatban. Néhányan, öreg álmodók, leváltod dinnyecsőszök, dünnyögünk mind egy ócska dalt, aki összeverődött, s majd elballagunk csöndesen, korai elrekedtek, s megkóstoljuk a vérszínű éretlen cigány meggyet. Színek és helyek TÉR ÉS CSARNOK Az elején mindjárt egy régi emlék. Kisgyerekként nekiiramodok. Apám, anyám utánam. A jegyszedők ámulnak-bámulnak. Elvégre, ha egy srác hirtelen kiszakítja magát anyja kezéből és szélsebesen futni kezd, a legmagátólértetődőbb, ha szülei is azonnyomban utánaerednek. így jutottunk be mindhárman — jegy nélkül — a szabadtérire, a Háry János előadására: anno 1938. Hétesztendős voltam. Később, 44-ben, már tizenhárom esztendős kiskamaszként estelente gyakran járok errefelé. Anyám kórházban, apám katona. A magam ura vagyok. Csillagfényes augusztusi esték. A Hold pont a Dóm tér fölött. Estére kiürül, elcsöndesedik a város. Elsötétítés van — kivéve az égi világítótesteket, amelyek fütyülni látszanak a légoltalmi előirásokra. A magánautókat katonai célokra elrekvirálták, sok helyütt a lovakat is. így aztán az alsóvárosi parasztszekerek is elhagyottan szunyókálnak a napsugaras házak udvarain. Imitt s amott egy-egy kék lámpa, fénye összekeveredik a holdezüsttel. En meg — aprócska romantikus lélek — a Panteon árkádjai alatt bolyongok. Bevetülő fénypászmák, árnyékhasábok közt. Az emlékcsarnok szobrai, mint megannyi szellemalak. Egyszerre félek és vonzódom. Most katonai autó hajt el az árkádok előtt, a közúti híd irányába. A tompított fényszórók derengő fényfoltjait követve araszol előre. Motorja bádogosán berreg, erőlködik, majd újra nekilendül. Galambok riadnak föl, kis ideig idegesen verdesnek szárnyaikkal a szobrok közt, boltivek alatt. Aztán minden elcsöndesedik... Képzeletem újra benépesíti a homályt. Mögöttem minden lépésnél összecsukódik a sötétség. Előttem egy elképzelt jövő. Telve ezernyi szívdobogtató lehetőséggel. Néhány valóra is válik közülük az ötvenes évek első felében. Mint a bűnös a tett színhelyére, úgy járok vissza a Dóm téri árkádok alá egyegy „pedfőiskos" — vagy netán orvostanhallgató — lánnyal. Kedvenc játékunk: ki mit tud mondani azokról, akiket a Panteon szobrai megszemélyesítenek? Afféle incselkedős vizsga ez — átszőve ilyen s amolyan (közbeiktatott) kellemetességekkel. Két szobor közt egy — vagy több — forró csók, ölelés. Aztán néhány mondat a soron következő kőbácsiról. Vagy csönd. Olykor, de többnyire sokszor. Még erőteljesen vonzódom a modellekhez. Szeretnék vázakat konstruálni, amelyekre az élethelyzetek könnyűszerrel ráhúzhatók és rögtön kirajzolódnak jellegzetességeik. Modellálok: a szép, az átlagos vagy a kifejezetten csúnya külső és az adott helyes feleletek aránya, vajh, minő összefüggést mutat? Ta. pasztalataim elbizonytalanítanak. A legtöbb lány épp oly átlagos, mint a „feleleteik". A csúnyákat — valami okból — nagy ivben próbálom elkerülni, a csodaszépek meg valahogy más utcában közlekednek, mint jómagam, igy aztán olyan végeredményre jutok, mint gyakorta napjaink szociológusai: egyes átlagos lányok az átlagnál többet tudnak, mások annál kevesebbet; ez részint jó, másrészt nem... Legjobban Körösi Csorna — mi akkoriban következetesen „Csumá"-t mondunk; SzinyeiMerse Pált pedig per SzinyeiEmseként emlegetjük — jelképszerű kőszarkofágját szeretjük. Ha nyitva van a rácskapu (gyakran), neki lehet dőlni a kőkoporsónak. Sőt... Kiváló ükünk netán megelevenedve bizonyára legalább annyit tudna meg itt egy tavaszon az ötvenes évek fiataljainak .viselt dolgairól, mint Tibet rejtelmeiről. (S tán nem is kevésbé izgalmasat.)... Kivétel nélkül mindegyik lány karján kiver a lúdbőr, amikor a csontkezében könyvet szorongató halottkoponyás alak előtt megtorpanunk. Szegény jó Apáczai Csere János bontott fal mögül kikandikáló jelkcp-ábrázolata egyszerre figyelmeztet bennünket az elmúlásra és a természet örök törvényeire. Akkoriban még nem foglalja el a teret a vasvázas nézőtér — a szabadtéri felújítása is még az idő méhében —, úgyhogy szabadon barangolhatunk a geometrikus kőburkolatmintázatok síklabirintusában. „Olvastam egy játékról" mondom. „A legenda szerint: aki becsukott szemmel elindul a velencei Szent Márk tér túlfeléről, soha nem jut el a székesegyházig. Kipróbáljuk?" A zenélő óra alatt állunk, pont velünk szemben a Dóm égnek szúródó kettős tornya. „Hát persze" bólint minden lány. Elindulnak. Macskaléptekkel követem őket, nehogy a zaj elárulja a helyes irányt. Egy darabig nyílegyenesen mennek. Aztán kezdenek elbizonytalanodni. Legtöbbjük ilyenkor megáll, kivár néhány pillanatig. Ősz van, iskolakezdéses szeptember, októberelő. A levegőt már könnyű pára pettyezi, és néha vadlibakiáltások visszhangoznak. „Ne nyisd ki a szemed! Ki ne nyisd!" mondom. Elindulnak újra. Az egyik jobbra kanyarodik el, másik balra, egyik a püspöki palota, másik a Tisza felé. Akár az életben — jut eszembe. S mielőtt nekiütköznének az oldalsó úttestpárkánynak, megfogom a kezüket. Hát igen... Az ember egy darabig... Aztán... Aztán meg... S néha újra ott állunk, ahonnét — oly bizakodva — elindultunk. Várjuk az óraütést. PAPP ZOLTÁN Bakterház \ PÉNTEK LÁSZLÓ FOTÓRIPORTJA ,V„ g t I