Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-18 / 194. szám

Hétfő. 1986. augusztus 18. 5 tittjfdi ünnepi hetek Trajtler Gábor orgonaestje a dómban ma, hétfőn este 8 órakor. Balogh Péter grafikusművész emlékkiállítása a Sajtóház művészklubjában — augusztus 20-ig. XXV. Szegedi Nyári Tárlat a Móra Ferenc Múzeum Képtárában — szeptember 21-ig. Orosz János festőművész grafikái a Bartók művelődési központban — augusztus 20-ig. Pai'.ki Ferenc festőművész grafikái a Bartók művelődési központban — augusztus 20-ig. Szent-Györgyi Albert Szegeden. Dokumentumkiállítás az egyetemek központi épületében — augusztus 20-ig. Liszt Ferenc-emlékkiállítások: a Somogyi Könyvtárban és a Hermán kollégiumban. A Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításai: Móraemlékszoba; Lucs-képgyűjtemény; Csongrád megyei parasztbútorok és viseletek. Szeged múltja, jelene és jövője. Várostörténeti kiállítás a Szegcdi Várban. Kass János-gyűjtemény (Vár u. 7.). Fotográfiák Szegedről, szegedieknek. Kiállítás a Fekete-házban, Somogyi u. 13. Buday György-életmükiállítás a Fekete-házban. Cavaradossi Tosca hanhat közvetlenül a folyó- lentő szabadtéri Tosca. Viba, de hát ez itt dramatur- tán felüliek viszont kivétegiai szőrszálhasogatás —: les adottságai hozzá, hogy látványnak sem fölemelő, érzi a figura lényegét, s erőszaSok közünk van hozzá: századunkkal éppen egyidős a Tosca. Motívumnyitányának hírhedett tritónusa (melyet csakúgy tilt a klasszikus összhangzattan, mint mondjuk az Aida sírjelenetében Radames nagy-szeptimjét; de hát ettől izgalmas), a mágikus Scarpia-akkordok borzongató erővel hirdetik a huszadik századot. Alapképleteiben érzett rá Puccini Európa válságára: erőszak, kínvallatás, besúgóráccsal körbevasalt rendőruralom — szemben a szabadságeszmékkel, napóleoni ábrándokkal, a nemes emberi lét, művészet, szerelem megtisztító szépsége iránti forró vágyakozással. A Toscában politikai krimi szövedéke vet árnyékot a templomban lefestett Madonnára. Bizarr, misztikus színkép, fölzaklatott muzsika — ez menti a Dóm téren Puccini operáját, mely azért nem véletlenül késett soká. Kamara jellege látszik dacolni a körülményekkel, hogy a mű sajátos belső izzásának, drámaiságának sugárzása zárt térben intenzív. katartikus, inkább kolt naturalista csupán. Mondom, eme apro eszreszépreményű pálya előtt áll. slusszpoén Pár esztendő még, szopránja testesebbé, szerepértelmezése leszűrtebbé válhat vételek mitsem változtatnak ~ «SY aztán nem csodálnám, azon: érdekes, újszerű megoldását kapjuk egy igen ismert, klasszikus léptékű operának. Békés érdemein mitsem csorbít, hogy láthatóan ja az spekulatív alapon, a hely méltó ha nemzetközi karriert futna be. Miként fut már jóideje B. Nagy János, tán az egyetlen igazi spinto-tenorországnak, akinek fölfedeztetéséhez a vonzásában talált rá, úgyis Rajnái k „ utaznja _ mondhatnok, kenyszeruen folyamodott hozzá (köszin- de hát ré2' betegségünk ez, házban például nehezen ki- nincs egyedül vele. Cavaravitelezhető, hisz a figyelmet dossija elárulja: nagy formában van. Eszményien frais elterelné a lélektani mozzanatokról, a muzsikáról): az eredmény a fonotos, lesz zlroz- valtóhangjai igézőek, min tipródniuk az esztéták- egész alakítását olaszos stíl Megél a dómszínpadon, vagy maga alá gyűri az ájer? Ez volt hát a kérdések kérdése, amiért nagyobb tétje támadt a máskori operai bemutatóknál: győztesen merészebb távlatokat nyithat a szabadtéri műsorpolitikában. Amiért úgy istenigazában persze nemigen félteni — az a népszerűsége. Amiért már az 1900-as római ősbemutató karínestere sem féltette, bár akkor másfajta botránytól tartottak. „Négy vagy öt olyan dolog van benne — így a dirigens Mugnone —, ami bármilyen közönséget magával ragad." S ez a bizonyos négy vagy ' öt dolog (képária, Cavaradossi és Tosca kettőse, Te Deum, Tosca imája, levélária — soroljam kapásból) azóta isi biztos siker. (A viszonylag gyors, 1903-as budapesti keresztelőröl, annak sajtókritikájából hadd idézzek pusztán érdekességként egy bizonyos Kacsóh Pongrácot — szűk esztendővel a János vitéz előtt! —: „a hangszerelése mindig érdekes, sokszor pikáns, néha ízléstelen", meg aztán „soha még darab, ahol annyit harangoznának és lövöldöznének . . . puskapor, harangszó, orgona, kínpad, kvintlépések, csalzárlatok, egy sereg szebbnél szelpb melódia". Csupa-csupa szabadtéri rekvizitum tehát. Há a szegedi játékok műsortervezői pusztán erre hagyatkoztak volna — érthető választás.) Itteni esélyei okán sincs mód most a darab tüzetesebb elemzésére, nagy szükség sincsen rá. Maradjunk annyiban, Puccini zenéje méhében hordozza a feszültséget, drámaiságot; dallamai, effektjei, ritmusai lélektani indíttatásúak, helyzeteket, karaktereket világítanak be — szabad téren sem tévesztik hatásukat, élni lehet velük. Forray Gábor mindenesetre előrehozza a díszleteket, majdhogynem a rivaldához. Jó okkal: ha már a dómot ' valóságosan ki nem fordíthatja, legalább sziluettjének maradjon távolságtartása. Megrajzol elébe egy belső teret, a római Szefit András székesegyházét, a színpadi szélesség jó kétharmadában, enyhe félkörívben, mögötte széles járással, ami lényegesen csak a Te Deumnál funkcionál. (Kap is emelkedettséget, tömjénfüstöt, hátfényt, látványt.) Ugyanez a képlet marad a második rész Farnese-házánál Scarpia szobájához, melynek ajtaja a vallató teremre nyit hátra; melléjük pakolják be, a színpadbal maradék egyharmadára, állandó játéktérnek az Angyalvár szegletét. Teszi mindezt Forray -abból a megfontolásból, amivel Békés András rendezése dúsítja a szokásos Tosca-szcenírozást. Ha már áriák, duettek; gyöngyfüzére a darab, s az egyetlen Te Deumot leszámítva kórustabló sincs a látványnak, a két helyszín konstans, egyidejű ábrázolásával szimultán jeleneteket mutathat be. Némajátékokat, melyek benne vannak a darabban, ám a színfalak mögött; Pucciniék a néző fantáziájára bízták. Mindjárt az elején, hogy megszólalna a Scarpia-motívum, lázas sietség: Angelotti szökik az Angyalvárból. Ugyanígy a fölfedező ágyúszó előtt jön ismét mozgásba a bástya; miközben a templomban Cavaradossi „beszéli meg" a menekülés részleteit Angelottival, lefogják, megkötözik, eltávolítják a bűnrészes börtön őrt. A második részben Scarpia szobájából is kilátni ide, az Angyalvárra: amikor a rendőrfőnök figyelmezteti Toscát, „készen áll a vérpad), akasztófát kerítenek, fölállítják. Ebből a rendezői koncepcióból válik érthetővé, ha nincs szünet az eredeti második és harmadik felvonás között: Tosca Scarpia teteménél virrasztja át az éjszakát — tán fél elfutni, nehogy idejében kitudódjék a gyilkosság —, igy a néző a történtekkel összefüggésben láthatja a börtönbe átvonuló kopókat, a kivégzés előkészületeit: golyóra változtatta a parancs, leszedik hát a bitófát. Itt, a fináléban nyílik igazán módja Békésnek visszakeresni Sardou izgalmas hajszáját. Tosca és Cavaradossi elbúcsúzott egymástól, a festő indul a ki végzőosztag elé, mikor a Farnese-palota söj tétjében észreveszik a merényletet; csak az énekesnő lehetett a tettes, nyomába erednek a smasszerek, s erre éeti le magát Tosca az Angyalvárról. A rendezői szándék tehát — mely talán az egyetlen lehetőséget használta mozgalmasabbá tenni a roppant terület bénító statikáját — a színpadépitmény foglalatában tetszik föl igazán. Szépséghibájuk is akad azért. Maga a díszlet a nézőtér elég nagy felületéről hagy fontos kellékeket takarásban (hogy milyen képet fest Cavaradossi „két női arc bűbájáról", a közönségnek csak a fele látja, de a római panoráma sem bomlik elő mindenütt a maga fennséges cizelláltságában). Békés invenciózus, okos rendezéséből pedig némiképp túlexponáltnak tetszik Tosca öngyilkossága. Tetemét behozzák a színre — mivelhogy köztudomású, nem zunak. Gelencsér Eta jelme zei hagyományos előadások tisztón metszik a emiekeit nosztalgiázzák, helyesen, hisz sok] lenne már, ha bárminő aktualizálásokhatja át. Fölső H-i kristálylevegőt, tartalmasak, szépek — most sajnálja csak az ember, hogy kai cifrázná. Mindössze Tos- ennyit késett a meghívása, ca első felvonásbeli megje- /r>i„„„ „.,„....„ .„, A lenése hat kissé szürkének (°lasZ °perak' de a szabad' egy ünnepelt énekesnő számára. Ami a zenei megvalósítást sonlóképpen illeti: Oberfrank Géza kor- jegyzett, jól térinken oly becses Erkeléi, szinte kiáltanak utána.) Hanemzetközileg csengő név rekt, a szabdtéri akusztikus Scarpiáé. Miller Lajos csak lazaságaival bölcsen számo- imént hagyta oda operaházi ló, jól karbantartott elő- státusát, hogy a már kiküz adást produkál. A kidolgo- dött hírnevének szabadon zottság foka e roppant tér- eredjék nyomába; nem kocben persze nemigen kama- leáztatott sokát, Ktsz születozhat úgy, ahogyan ő szel- tett képessége, míves bariretné, föl lehet mégis figyelni seregnyi finom megfonja — márka. Persze Scarpia sötétebb, fekete matériáoldására, miközben a hősi ja nem oly testhezálló neszínek sem vesznek el: tar- ki, mint mondjuk egy René, tása van, ha kell, fojtott iz- Luna vagy Boccanegra. inzása az előadásnak. Évekkel kább basszbaritonális fekvékorábbi kalandos sorsú ope- sű, tehát küzdenie kell érte, raházi premierjéből áthozta ami nyitott színen láthatóbfordítását, s át a háromból bá válik — ám a fentebb két vezető szólistáját: B. emlegetett zenei egyöntetűNagy Jánost, Miller Lajost. ség. karakter és hangzásbeli Hozzájuk társul a fiatal Dé- harmónia okán is jó vánes Zsuzsanna, szegedi ope- lasztás. risták karéjában - szeren- A szeSedi művészek közül esés összeállítás. Szerencsés, mert a főszereplők hangjának karaktere, zenei intelligenciája, beállítottságuk feltétlen muzikalitása olyan rokonvonásokat mutat, meSzakály Péter Angelottija kap árnyalattal több lehetőséget a figura jellemének folvillantására, jó stílusban csinálja; Kenessey Gábor Sekrestyése azonban némelyest harsányabb a kelleténél, visszafogottabb énekrelyek ab ovo egységes színtó- játékra biztatnám. Ahogyan okosan simul szerepéhez, lesz lendítője az előadásnak Juhász József Spolettája, F.gn László Sciarronéja; de Börtönőrként megteszi Huszár Ferenc is, Vajda Júlia pedig finom pasztorált dalol nusát ígérik a. zenei palettának. Azon persze lehet vitatkozni, vajon Dénes Zsuzsához nem érkezett-e túl korán a nagy megterhelést je- az éjszakában. Szorongással született ez a szabadtéri Tosca-premier, várakozás feletti eredménnyel járt. Ha a rivaldafény nem lövi szembe a közönséget kelletekorán, soká eltapsol még az élményből ocsúdva, mert áhítatot érzett... És hát, nem áhítatot várt? Nikolényi István Scarpia: Miller Lajos és Tosca: Dcnes Zsuzsa a második felvonásban Levélária: B. Nagy János Tíznél is több esztendeje, hogy operafesztivált rendeztek Szegeden. A pécsi, debreceni és a szegedi társulat mellett természetesen itt voltak a budapestiek is. A Manón Lescaut akkori főszereplője, B. Nagy János emlékezetes Des Grieux-t ajándékozott a közönségnek. Most ismét Szegeden, a szabadtérin énekel. Már a próbákon látszott, Cavaradossija sem egykönnyen feledhető... — Rég járt errefelé. — Jöttem volna hamarabb is ... Most Oberfrank Gézának és Békés Andrásnak mondhattam igent. — Dolgoztak már együtt? — Oberfrank Gézával épp az operaházi Tosca-bemutatón. Kellemes emlékeim maradtak róla. Félkész munkát nem enged ki a kezéből — aki kedveli ezt a stílust, eredményesen tud együttműködni vele. Magam is szeretek ügy színpadra lépni, hogy minden rendben legyen. — Ügy hírlik, mostanában külföldön szerepel. — Hat évvel ezelőtt szerződtem Düsseldorfba. Azóta a budapesti mellett a kinti operaháznak is tagja vagyok. 1 — Milyen szerepkörben? — Ami hozzám illik: spinto-tenor, Verdi- és Puccinidarabokban. — Ez is tetszik a legjobban? — Igen. Szerintem azt csinálja mindenki, amire az alkata predesztinálja. Könnyű testű súlyemelő ne emeljen nehezet és fordítva. — Mióta csinálja? — Tizenhat éve tartozom a pesti Operához, de huszonnegyedik éve vagyok zenei pályán. A Honvéd Művészegyüttesben kezdtem, kórusban, csakúgy mint Ilosfalvy Róbert, Réti József. Négy év következett az Állami Népi Együttesben, majd 71-ben próbaéneklés az Operában. Az első szerepem, a Carmen Don Joséja, siker volt. (Szólítják: a próba Cavaradossi kínzatási jeleneténél tart. — Hű, a kottám, itt ne felejtsem — mondja még, s elsiet. Hamar hallani a színfalak mögül: „Ö, jaj'...." Ártatlan, szívet tépő hangon jajgat a hős, ám közben szöget üt a fejembe: kotta, előadásközeli napon? Hisz az imént mondta, szereti, ha minden kész... Integet, már jön is. Csibészesnek tűnik, ahogy hunyorít, folytathatjuk.) — A kotta ... Szóval, hogy is van ez? — Ó, csak megszokás — mosolyodik el. — Azt a részt, amikor úgysem látszom, mindig kottából énekelem. Talán kabalából — teszi hozzá. — Cavaradossi az egyik legkedvesebb szerepem. A zenéjét imádom, a cselekmény érthető, akár - a mai napokra is átruházható. — Képes hetilapunkban a magas hangok művészetéről beszélgetett önnel egy újságíró. Tenoristának ez központi kérdés lehet. Árulja el, a magasság mennyire függ az énektechnikától? — Nézze, vannak született hangok, akkor csak a meglévőt kell csiszolni. Sok kolléga évekig nem tudja eldönteni, tenor-e vagy bariton, ilyenkor sokat segít a technika, mi legyen belőle. Hál' istennek, nekem a magasság sohasem okozott problémát. Gyerekkoromtól kezdve életelemem az éneklés. Mint dohányosnak a nikotinéhség, úgy voltam vele, nekem énekelni kell... Ilyen volt a hangom kiskoromtól. Szerencsésen átvészeltem a mutálást, s ilyen maradt. Volt tanárom, aki. helytelen technikát erőltetett, jól kifulladtam. Kerestem másikat, aki helyrehozta a hibát. Mert a rossz beidegződést nagyon nehéz korrigálni. — Mostanában nem hiszem, hogy akadna javítanivalója ... — Igazából életünk végéig kellene foglalkozni hangképzéssel. Meg kell tenni mindent, hogy a hang ápolt legyen, bármikor tudjam használni. K'ét éve például épp a Balatonon horgásztam, mikor telefonon kerestek Nyugat-Berlinből: másnap délben próba, Simon Boccanegra ... Az énekes ügy éljen, hogy ennek szolgálatába állit mindent, ne dohányozzon, ne igyon hideget, ne egyen túl fűszeres ételeket. Hozza mindig a legjobb formáját, hiszen nem mondhatom a közönségnek, nekem Zürichben olyan, de olyan sikerem volt. . . Minden este bizonyítani kell. — A próbákon sokszor csak „markírozott", nem teljes hanggal énekelt. Honnan tudja ilyenkor a karmester, a rendező, hogy jól csinálja-e? — Azzal már akkor tisztában van, amikor meghív a szerepre... Ha tehetjük, markírozunk. Az éneklés komoly fizikai munka a hangszalagoknak, óvjuk, ha lehet. A cél, hogy a premieren legyen a legszebb, a közönségnek. Nekik énekelünk, nem magunknak. — Ilyen fénylő, hajlékony hangért sokan mit nem adnának ... önnek élmény a saját éneke? — Nem szeretem magam visszahallgatni, mindig találok valamit, amit másképpen csinálnék. Az igazi élmény — a taps. Boldogító érzés. A színpadon nem is arra figyelek, hogy énekelek, hanem élem a pillanatot, ahol a darab tart. Akárhányadszor is, ugyanolyan intenzitással. — Szeged után merre vezet az útja? — A Balatonra megyek horgászni. Szeptemberben Rigoletto-felvétel a tévében, meg bécsi vendégszereplés vár. — Nemrég jelent meg szólólemeze, amely egyöntetűen elismerő kritikát kapott külföldön. Sokan Pavarottihoz hasonlították. — Látja, ezeket nem is olvastam. A jó kritika valahogy, kimarad az ember látószögéből, de a rosszról biztosan tudomást szerez. Ha mást nem is, azt elküldik. A lemezről jut eszembe: a boltokban sehol nem látom magyar művészek felvételeit. legfeljebb ősrégieket. Düsseldorfban, Kölnben ott sorakoznak a polcokon a magyarok, itthon miért nem? Varjú Erika á f