Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-18 / 194. szám

Személyes használatra H

onfitárs betöltötte rég az ötvenet, afféle tudományos ember, s most ott áll az Eiffel-torony toveoen. és erősen ácsingózik fölfelé. Apró bibiként azonban a 150 frankos liftpénz adódott, s mivel létra, gyalogmászórúd nem található, marad a nyaktekergető bámészkodás. Gyermeke megértően szemléli a szülői vívódást s mivel ő már másodjára tartózkodik ezen a tájékon, nem erőlteti az ügyet, majd liftezik legközelebb. Különben is igyekszik elnéző lenni az ősökkel, látva feszültségüket pénzügyi, nyelvi, sőt közlekedési ügyekben. Számára mindez valahogy egyszerűbb, s nem olyan nagy dolog az egész. Időnként a barátommal, mi, beérkezett negyvenesek, fölidézzük a serdülőkort, s benne a gyümölcsízt, mint szalonnapótlékot, és megtartónkat, a zsíros kenyeret. Csak valamiként olyan fura ize van az egésznek, mintha illetlen dolgot művelnénk, tilosba járva mezítláb. Pedig hát csupán emlekezunk, igaz, nemi ónsajnálkozás is keveredik múltunk szépítő felidézésébe, mégis nehezen megosztható mindez. A gyerek nem rejtett értetlenséggel figyel, ha muszáj, s kunkori mesének véli az egészet, nem csodálva eleit, mert persze ez is pont velük történt meg... Mások nem nyugszanak bele e személyes használatú történelmi tanulságba, hogy tudniillik minden mai történetünk igazából ama messzi években kezdődött, s ők szándékkal elfelejtik az előzményeket. Valaki fölpanaszolja, hogy milyen hosszú éS eredménytelen házi csatát folytatott a szalámivégek ügyében, amit a gyerekei érintés nélkül kidobtak, pedig ő még a szalonnazsinórt is megszopogatta ... Számos helyen divat apuka szeszfoka és nevelési késztetése közé megfelelést tenni, amikor eljönnek a bezzeg-idők, s elbújnak e mai nyápicok. Csak a megértés hidjai nem épülnek nemzedékeink közé, inkább a félrevonulások száma gyarapodik, teszem hozzá, olykor tragikusan. Olvasom ezt a most megjelent narkós könyvet a fiatalok körében pusztító rettenetes szenvedélyről, és a végére érve is csak találgatok, hogy miért követker-zett be mindez? Hiszen ha az mutatkozna meg, hogy a társadalom bizonyos csoportjainak életmódja kizárja a drog szörnyetegét, akkor világos a képlet, azt a mintát kell követni. Am mi a válasz, a tapasztalat szerint tömegesen feltoluló út- és én-keresésre, mely gyötri a tizenéveseket. „Ki vagyok én ebben a nagy unalomban, semmiben, amikor csak magam vagyok, egyedül, és azt várom, hogy már történjék valami?" Fölöslegesnek érzik magukat sokan már tizenéveikben, s többen alig másként, nyugdíj után. Pedig a társadalom, pedig a szervezetek — mégis kevés az eredmény. Szólni kéne okosan, megnyerőn, akár életcélokat tanítani, hivatkozni az elmúlt évtizedek nehéz szakaszaira, a buktatókra, s a mégis mindig újra kezdjük életelvére, csak ez nem megy könnyen. Ebből a pénzből autót úgyse tudunk venni, a biciklit meg már ki,nőttük — hangzik az irányelv, s szinte tehetetlenül szemléljük a nyomában támadó önpusztítást. Igaz. jószerével magunkat sem állithatjuk: példának, hiszen nálunk széltében-hosszában divatos veszélyesen élni. Nem kell ehhez oroszlánszelídítőnek. állni, elegendő valami látszólag normálisan teljesíthető feladat, hogy az élet veszélyes legyen. Rögvest kiderül, hogy hiányzik ez, érinthetetlen hatalmú az, még a jót tis csempészni kell. Ilyenkor azután számolatlanul esszük a cigit, fogy a kávé, zsugorodik az élet. Hogyan lehetnénk hát példázat, felelősen miképpen mondhatnánk: éljetek így, mint mi? Már pedig a pozitív életelvek tömeges gyakorlása nélkül szürke minden teória, a pályakezdő nemzedékek számára. Sok a szöveg, öreg, hallatszik tiszteletlen megjegyzésük, s mi tagadás, igazuk van. A honnan indultam s mivé lettem történetek csak akkor meggyőzőek, ha ma is érvényesek. Ha valóban szakmai hozzáértés és nem a ranglétra egymásra következő fokai az emeltyűk, ha emberi tisztesség és nem dörzsölt ügyesség a tekintély forrása. N

álunk a történelem tömegeket sodort szüleiktől eltérő életpályákra, szinte felkeszülés nélkül. Amit mára megtanultak, azt nem a szülői házból hozták, ha volt ilyen egyáltalán, hanem jól-roszszul magukra szedték útközben. 11a számba vennénk, hányan hullottak ki közben a sorból, lettek áldozatai ennek a nagy menetelésnek, nem telne örömünk a számolásba. Vigasz és okulás talán, hogy a tehetség sérülékenyebb az átlagosnál is, tehát óvni kellene, legalább a mai tehetősebb világban. Amiképpen valamennyiünk javára kell fordítani azt a történelmi tapasztalatot is, amit kortársaink hordoznak, akik megélték az utóbbi négy évtized eseménytorlódásait. Kibeszélni, elmondani, s ezáltal megérteni, mit éltünk át, ősi recept, mely egyben nélkülözhetetlen az útkezdőknek is, tájékozódásul. Elmaradása esetén megszakad a láne, és ítéletükben bizonytalanná válnak a szereplők. Hiszen ami velem történt, az mással is megesett, sőt várható a jövőben is, mi hát a magyarázata, fejtsük meg közösen. Mindig is ettől a közös élménytől, feladattól váltak az egyének nemzedékük tagjává — s a nemzeti történelem szereplőivé. Tráser László Havannáig repülnekaz álmok Nemzetközi hotel Rókuson i I $1 Co p VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ^ DELMAGYARORSZAG A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi. előfizetési díj: 43 forint Ara: 1.80 forint Nagy László felvételei Ha szombat, akkor pihenjünk! Lehetőleg minél tovább. A lakótelep útjain legfeljebb tévedésből téblábol néhány koránkelő, üresen fut a busz, de a vasutasok rókusi sporttelepével szemben hétköznapi a forgalom. Német sportolók csoportja indul a Belváros felé, lengyel kérdésre érkezik a lengyel válasz, a Délép Szálló kapujában pedig kubai zászló minden trikón. Mondom — a Délép munkásszálló kapujában. Akkor hát ez mégsem nemzetközi hotel? * — Egyelőre nem, bár mindinkább annak tűnik — igazit el a foglalt szobákat jelző tábla előtt Szabó János, a szálló vezetője. — Mint itt is láthatjuk, ötödik és hatodik emeletünk magyar, a hetediken, nyolcadikon, kilencediken lengyel munkások laknak, a másodikra és a harmadikra pedig tavaly ősszel költöztek kubaiak. S hogy németek is? ök nem állandó lakók, a fesztivál kupára érkezett tekézőket szállásoltuk el néhány napra. , Miközben a ház gazdája azt igyekszik kideríteni, épp melyik náció képviselőinek sikerült elrontani a liftet, jó vendéglátó módjára szállítja a legfontosabb adatokat. • Tehát: a Délépnél dolgozó kubai fiúk két csoportban érkeztek Szegedre, s 4 évig maradnak a városban. Az első esztendő a nyelvtanulásé, s persze meg kell ismerkedniük az építkezésekkel is — segéd- és betanított munkát bíznak rájuk. Ősztől aztán 3 éven át mindenki szakmát tanul. Államközi egyezmények alapján a Cubatechnika és a Tesco dolgozta ki azt a rendszert, amelynek végeredménye több tucat kőműves, ács, épületgépész szakmunkás lesz. Szintén államközi egyezmények rendezik a lengyel munkások hétköznapjait is. Ez közös. A különbség már több — a Polserviz és a Budostal vállalatok kiképzett (s mint a szállón megtudtam, a legigényesebb munkák elvégzésére is képes) szakembereket küldött. A 200 munkás többsége manapság az új klinikai tömb építkezésén dolgozik, ahol önálló építésvezetőségük is működik. Mondjuk így: ezek a tények. És a hétköznapok? — Ha arra gondol, milyen problémákat okoz három náció együttélése, könynyű válaszolnom. Nincs kü-» lönösebb gondunk. Elég zártak a közösségek, s bár rendezünk közös programokat, leginkább külön szervezik meg a délutánokat, vagy a szombat-vasárnapot. Ma például épp a kubaiak készülnek diszkóra. Hiába, nekik a zene a minden. Elég, ha ritmusra kattog egy gép az építkezésen, már mozdul is a lábuk, lendül a kéz ... * Armando szomorú arcán látom, az igazgató jól ismeri lakóit. S hogy miért szomorú Armando Casamayor Ramirez, a kubai csoport tolmácsa? Mert egyetlen darab gitárt sem találnak az emeleten, pedig a riport, no meg egy jó kép kedvéért szívesen megmutatnák, hogy mulat egy beetes kubai legény. Semmi gond — nyugtatom meg, akkor inkább beszélgessünk a fiúkkal arról, milyen is Szegeden élni egy havannainak. De Armando megintcsak szomorú. Mert bizony ez sem lesz könnyű, ugyanis a több, mint száz legényből mindössze ő és a csoport vezetője, Santiago Hernandez érti, beszéli a magyart. És a többiek. „Tanulgatnak, tanulgatnak, de hát a ti nyelvetek..." A széttárt karok, gondolom, finnugor hagyományainkat minősitik. Mire kellőképpen elkeserednénk, megérkezik Rolando, majd Carlos, majd ... S pillanatok alatt kiderül, semmi sem lehetetlen, ha a kubaiak beszélni akarnak, s persze a tolmács is segit. A klubban már azt is tudom, hogy szinte valamennyi európai szocialista országban tanulnak ma már kubaiak, a jelentkezők egy részét ifjúsági szövetségük jelöli ki, mint ahogy az UTC (kubai KISZ) gondoskodik róluk később is. Spanyol nyelvű könyvtár érkezik Havannából, kéthetente s spanyolnyelvű filmet vetítenek a szállón, nemzeti ünnepeiken pedig közösen szórakoznak a Pesten, Dunaújvárosban, Veszprémben, Székesfehérváron, Tolnán, Kaposváron tanuló fiúk és lányok. (Csak zárójelben még egy adat: a száz fiú mellett több mint 300 lány dolgozik Szegeden, őket a KSZV. és a textilművek foglalkoztatja). * Szeged és Havanna, Dunaújváros és Las Tonas, Székesfehérvár és Gvantanamo. Városnevek kavarognak Che Guevara, Fidel Castro képei alatt, s persze elkerülhetetlen az összehasonlítás. A kubaiakra azt mondják, temperamentumos nép. Hadd tegyem hozzá, udvarias is. Annyi szépet sorolnak néhány pillanat alatt városunkról. hogy szinte kínos hallgatni. Aztán a magyar konyha méltatása következik. s persze a férfiak közt elmaradhatatlan téma, a lányok. — Akkor hát semmi gond? — Hát .. tudod a hideg. A ti országotok nagyon hideg — borzong egyszerre 3 legény a télre gondolva, miközben az ablak mellett épp a hőgutával birkózom. Csak ennyi? — Dróbálkozom tovább, s Rolandot figyelem. Tucatnvl fényképet terít szét az asztalon, maid néma szertartás következik: polcra kerül a feleség, a gyerek kéne egyszavas magyarázat kíséretében: Habana! Hiába no, Rnlando ennyit tud „magyarul", de azt hiszem, mégis könnyű megérteni. Mert aki a tengert egyszer látta ... És egv kubainak csak a Karib igazi tenger. Armando is tudia — most fölösleges fordítani, de azért hozzáteszi: 2 évenként hazalátogathatunk. Vagy úgv? Hát akkor számoljuk együtt a napokat. Bátyi Zoltán