Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

MAGAZIN 2 Csütörtök, 1986. július 5. Színek és helyek MOZI Hogy is hívták valamikor a mostani szegedi mozikat? Vajon egy pillanatig gondolkodnom kell? Egyből prezentálom a választ: a mai „Vörös Csillag"-ot „Korzó"-nak a „Fáklyá"-t „Széchenyi"-nek, a „Szabadság"-ot pedig „Belvárosi"-nak. Akkoriban meg nem volt tévé, rádió, gramofon is csak kevés otthonban szólt. Személyautó alig, szórakozási lehetőség minimális, utazás más helységbe néhanapján (külföldre csak a lcgkiválasztottabbaknak), igy aztán maradt legnagyobb (nép)attrakciónak a mozgófilmszinház. Zártszék. Támlásszék. Középülés. Zsöllye. Erkély. Oldalpáholy. Rendek szerinti tagozódás, mint egy feudális német kisfejedelemségben. (Ha a hasonlat tán enyhe túlzás is). Ahogy haladt előre az ember — életkorban, társadalmi ranglétrán —, úgy váltott helyet egyre hátrébbra (vagy magasabbra). A rcnglétra legalján az első sor foglalt helyet. (Lám, a dolgok olykor a körülmények folytán mint fordulhatnak visszájukra! („Roham"-, illetve „tökmagpáholyként" becéztük. Aki ide váltott jegyet, mereszthette a nyakát és a szemét, akárha kalodában foglalna helyet. Ráadásul a kép (innét nézvést) elviselhetetlenné torzult. Tökfejek (alak szerint), törpelábú óriásfelsőtestek. A legszebb love stroy is bohózattá módosult e helyről. Ellenben föl lehetett rakni lábunkat a szinpadszegélyre, tökmagot ropogtatni, hangos érzelemnyilvánitással követni a vásznon történteket. Egyszóval: a honpolgár itt még elengedhette magát. Nem kellett „viselkednie". Mikor kezdett besürüsödni a levegő, a jegyszedők, nézőtérfelügyelők hatalmas pumpákkal illatos folyadékot permeteztek szét. Csak ültünk és tátott szájjal bámultunk, miközben illateső szitált ránk. A vásznon Big Bili már az ötvenedik golyót eresztette hatlövetűjéből. A stukker csővége folyamatosan füstölgött. S mi úgy éreztük, mintha a lőporfüstnek ott, a messzi Vadnyugaton kifejezetten parfőmillata lenne. Dékány Laci édesanyjának egyik testvére cukorkát árult a ^Belvárosiéban. A jegyszedők (ismerősként) beengedtek bennünket. Ha a nézőtéren nem volt szabad hely, a hátsó ablakmélyedésbe húzódva néztük a filmet. A másik két moziba be kellett lógni. Kedvenc módszerünk volt: szorosan hozzátapadni egy-egy nagytestű felnőtthöz, s míg az ő jegyét kezelték, „árnyékában" észrevétlenül besurrantunk. Erre a hadműveletre természetesen kizárólag akkor kerülhetett sor, amikor odabent a vetítést már elkezdték, s mindenki sietett: a delikvens, hogy mielébb bekapcsolódhassék a történésbe, a jegyszedők meg, hogy hozzákezdhessenek a ruhatári trécseléshez. Akkoriban még volt szünet, úgy félidótájt. A rendezők, népművelők, főfőfő moziirányítók, miegymások — stb, stb. — még nem féltették a műélvezet egységét, „struktúráját", mittudoménmit a cigaretta- és szusszanásszünettől. A nézők kiözönlöttek az előcsarnokba, mi, gyerekek meg vissza (természetesen jegy nélkül) velük. Ha megszigorították az ellenőrzést (ilyesmi is előfordult), akkor a „ketten egy jeggyel" módszerhez folyamodtunk. Vettünk egy (legolcsóbb) jegyet, egyikőnk bement vele, szünetben kijött, s átadta a biiélát társának. Aztán a végén elmeséltük egymásnak (kiegészítőlég) a látottakat. Életemben nem láttam annyi „féV'-fUmet, mint akkor. Azt már kissé röstellkedve teszem hozzá: néha a fele is érthetőbbnek tűnt, mint manapság egynémely „egész". „Rose Marié": a „világ legszebb szerelmespárjával", Jeanette MacDonalddal és Nelson Eddyvel. , ,Z, a fekete lovas". „Frankenstein fia". (Utóbbi láttán csak a kivilágított úttesten mertünk hazamenni, még a járda félhomályától is rettegtünk.) „Tóparti látomás". „Afrikai vőlegény". „Waterloo Bridge". (Tizenkétszer láttam a „Széchenyi"-ben, s a végén mindössze tucadszor bőgtem el — tizenöt esztendősen — magam.)... „ Távol Moszkvától". „ Hűtlen asszonyok "... Negyvenöt után szokásban volt egy ideig a „kiséröműsor". Afféle árukapcsolás. A gyanútlan delikvens rákényszerült, hogy a mozijeggyel egy kis élő pluszműsort is vásároljon magának. (Ha akart, ha nem.) Egyszer egy francia erőművész szerepelt a „Belvárosi"-ban. Önként jelentkezőket kért produkciójához. Vasrudat hajlított, majd kettőnket — „önkénteseket" — hosszasan forgatott a vászon előtt. „ Csak egyszer lekerüljek innét!"... vágyakoztam közben a megbillent koordinátarendszerben. Másnap felelés előtt — „jelentettem" latinórán. „Tanár úr, kérem..." „Láttam", mondta Palásti tanár úr, és összecsukta noteszét. A mozisötét (tanúsíthatom) felettébb serkentőleg hat az emberre. Szinte felszabadul tőle. S miközben a vásznon kibontakozik a történet, fantáziája (és olykor a keze) elkalandozik... Erkély, leghátsó sor a „Belvárosi"-ban. A fa! jótékonyan hűsít, miközben a vetítőgép éket vág a feketeségbe. A kékes, vibráló fény gomolyogni látszik, mintha füstből születnék. Majd mire a vászonhoz ér, átalakul tájjá, mozgássá, csókká, emberré. Csak pumpa, illatos permet nincs. És mindjárt a legelején fel kell tenni a szemüveget. PAPP ZOLTÁN PETRŐCZI ÉVA Egy kagylóvágás... Egy kagyló vágás nyoma a bal láb középső ujján (percekig sózni kellett, hogy a vérzés elálljon végre!) — csak ennyi maradt abból, ami első húsz éve menedéke volt. A vizibabából telekkönyvi bejegyzés híján nem lett e honban tavi költő, de amikor akarja, hullám — rajzolta, finom homok — sornuntát érez a talpa, vagy a kukacvirágos kis állomás alattomos kavicsait. Egyszóval: ott van. Ott, ahol sírása-nevetése kék lebegésbe oldódhatott. — Szokott álmodni? — Nem. — Soha? — A múltkor mintha álmodtam volna. Beszól valaki, Lajos, gyere ki! — így? — Gondoltam is, hogyan szólíthatja, ha tudja, hogy nincsen itthon. — Tehát magyarul álmodott? — Ezt magyarul. Ukrajnából jött ide, Nagyszéksósra Póla néni, még 1935-ben. Az első háború után kint maradt Kószó Lajos, és mivel éppen nősülési korban volt, meg is nősült. Született két lánya, az egyik meghalt, és meghalt felesége is. Póla néni állt mellé, és amikor erőt vett rajta a honvágy majdnem húsz év után, haza is jött vele. Az első lányát ott hagyhatták volna a nagynéninél, de Póla néni ragaszkodott hozzá. Ha a lány nem jöhet, ő se jön. Erősen érződik minden szaván, még most is, hogy nem itt született. Néhányon rajta hagyom az eredeti ízt. — Akkora szárazság volt huszonegyben, hogy semmi se kelt ki. Üres házak maradtak, mert elpusztultak az emberek. Másik évben minden kikelte, olyan termés lett, hogy csuda. Harmincöt körül megint kezdett látszani, hogy szárazság lesz, akkor kezdtünk utána járni, hogy jövünk haza. írt az anyjának egy levelet, hogy szeretne haza jönni. Ha dolgozni akarsz, akkor jöhetsz! Ott meg mindenki kérdezte: nem jó neked itt! Miért akarsz elmenni? Jó, de mégis. Rendőrök is, csendőrök is kérdezték, én miért akarok jönni? Mondtam, nekem egyfene, hogy jövök vagy maradok, de neki nem. Élek vagy halok, nekem mindegy, de neki honvágya van. Akkor eriggy, de ide vissza nem jössz. Hát akkor nem jövök! A föld alatt sok hely van, ott mindenki elfér. Látom, itthon a szülei nem nagy kedvvel fogadták. Az a baj, hogy a feleség orosz. Hát nem egykutya magyar vagy orosz? Egykutya. Ott kint főgépész volt, itthon paraszt lett. Kaptunk egy holdat, abból éltünk, meg feleset kapáltunk, és napszámba jártunk. Azóta ötvenegy év telt el. Egyszer volt csak otthon, hatvankettőben. — Hambárban tele búza, szép, nagy fehér búza. Jártam utána a Vjeruskörösztbe, útlevélért, és vonattal mentem. A Vöröskeresztet könnyű fölismerni. Meghalt az édesanyja, nem sokkal később az idősebb testvére is, nem maradt otthon. Ha jól értem szavait, Jeszeló mellett laktak, az állomás Lozovája, a falu neve pedig Jekatyerovszlavszkojjal kezdődik, és u vezdával végződik. Lozováját megtalálom később a térképen, Ukrajna legkeletibb csücskétől legföljebb háromnegyed- magyarországnyira van. Vonalzóval húzhatta meg ott is a teremtő az alföldet, olyan laposnak látszik. Jönnek hozzánk katonatisztek arról a földről is, feleségeik mindig mondják, gyere, Mama, haza. Képeslapokat is küldözgetnek később: gyere, Mama, haza. A múlt héten temette el férjét, mégse megy. Nincs már neki otthon senkije. — Itt sincsen már. — Akkor se mehetek senki nyakába. Ha dolgozni tudnék, az más lenne. Beiratkoztam a, nem tudom, jól Póla néni mondom-e, a szegényházba, megvárom még a szüretet, és bemegyek. A szőlő fele azé lesz, aki megkapálta, a másik fele az enyém, eladom, és bemegyek. Visszafelé ugrunk, hiszen erről a pontról előre nem lehet. Nem tudja, milyen lesz a szociális otthon, amit ő csak szegényháznak mond, mert amikor magyarul tanulgatott, még mindenki igy mondta. A háborúhoz ugrálunk vissza, mert most is belereszket, mennyit szenvedett az'orosz a háborúban. Egy nemzet se annyit. Megérett a búza, nem volt, aki learassa. Csak a nagyon öregek és a nagyon gyerekek. — Jött az orosz, mondom a Lajosnak, menj be Szegedre, megélsz belőle. Nem ment sehová, csak maradt parasztnak. Pedig ha főgépészként kapta volna a nyugdíjat, de másként lett volna a sorsunk. Olyan bolondságokat beszélt, hogy kizavarják az oroszt, meglátod. Mondom neki, nem tudod te. Az orosz nem jött megnézni bennünket. Ha eljött, itt is lesz. Ha élünk, ha halunk. Még nagyobbat ugrunk, és megint visszafelé. — Megérkeztünk Pestre, be a rendőrségre. Kérdezi a Kovács rendőr, hogy mertél elindulni? Mondom neki, itt se eszik egymást az emberek, miért ne mertem volna. Később is jártak hozzánk, mindig avval kezdték, hogy esküdjünk meg. Nekem mindegy, esküdjünk meg. Templom otthon is van, itt is van, esküdjünk meg. Az, hogy nálunk a keresztet másként vetik? Egy mozdulat csak a különbség. Amikor közeledett a nap, pap jött hozzánk most is, meggyónt a Lajos, meggyóntam én is. Kereszt is van a nyakamban, nincsen abban semmi különbség. Hogy én oroszul szivesebben imádkozom? Az se különbség. Se a szerb, se a magyar, se az orosz, se akármilyen között semmi különbség nincsen. A Kovács rendőr mondta még akkor, menjek el egyszer hozzájuk, mert a felesége szeretne orosz asszonyt látni. Mondd meg neki, szárnyam is van, szarvam is van. Nevetett borzasztón. Amikor a lánykori nevét és a szülőfaluját akartam leírni, és sehogy se tudtam a sok furcsaságot megérteni, elkértem a személyi igazolványát. Látom, a fénykép alatt, ahol aláírásnak kellene lennie, csak két kereszt áll. A szomszédja viszont, aki a szőlőt kapálja, azt mondta, ő is szokott Szegedről orosz újságokat hozni neki. Hogyan olvashat az, aki analfabéta? — Csak oroszul tudok olvasni, magyarul nem. Persze, persze. Neki olyan ákombákom lehet a magyar ábécé, mint a nagyszéksósi szomszédnak a cirill betű. De ötvenegy év így is nagy idő, megtanulhatott volna. Ennyire ennyi idő után szavakban se lenne szabad törnie a magyart. Időbe telik, mire megvilágosodik előttem minden. Gyerekük nem volt, tőle el nem tanulhatta. Ráadásul Lajos bácsi mindenáron meg akarta őrizni orosz (ukrán!) tudását, ha magukban voltak, inkább az asszony nyelvén beszéltek. Tanyán laktak mindig, messze a szomszédtól, ki csodálkozhat rajta, hogy nem az ábécét akarta eltanulni tőlük. így lett az írástudóból magyarul analfabéta. Ha a nyugdijat hozza a postás, most is két kerrtztett vet oda, és a szomszéd írja alá, igazolván, hogy az ő két keresztje áll ott. Soha semmi baj nem történt még belőle. Jó, de Lajos bácsi honvágya a magyar ételek utáni vágyakozást is magában foglalhatta. Főzni is meg kellett tanulnia magyarul. — Aki jót főz, annak mindegy, milyen nyelven főzi. A borscs, a káposztaleves itt is nagyon finom, otthon is. Otthon is van, ami lába mosni se lenne jó, azt itt se főztem. Lajos bácsi szájában biztosan összefutna a nyál, ha még élne: a krumplistarhonya? — Van nálunk is, csa nem olyan. Megfigyeltem, és úgy csnáltam, mint a fene. Nem érdemes nekünk a kosztban se különbséget keresnünk. Egyformák vagyunk, tisztára egyformák. Miért válogatunk mi, hogy ez az enyém, az meg a tied? Élje, ki hogyan blri! Élejétől fogva figyelem, mennyire ütött be magyarságába a szegedi tájszólás. Most hallom az elsőt. Biri a birja helyett. Egy kicsit később akari az akarja helyett. Az özés nagyon halovány csak. — Rossz most akárkinek is? Munka van, miért lenne rossz? És munka nálkül nincs nép, ez biztos. Lehet szerb, lehet orosz, lehet magyar. Megint vissza. — Amikor érkeztünk, volt a kicsi ház, rongyosan, volt hét deci bögre zsír, tíz kiló liszt, semmi más. Se kanál, se tányér. Mert orosz feleséget hozott a Lajos! A szomszédasszony adott kanalat is, tányért is. Oda jártam hozzá dolgozni. Hét deci bögre zsíron, tíz kiló liszten sokáig el lehet élni. Lajos bácsi kilencvenegy éves volt, amikor meghalt, Póla néni most nyolcvanhárom. A Tóth Illés sírja mellé csináltatták a maguk sirját, amikor még előre lehetett, mert a Tóth Illés kicsi korától cimbora volt. A mi sírunkról beszél, pedig föltehetően soká lesz még, amikor ő is oda kerül. Ha valami más baj addig nem lesz. Mert ha fordulnak a dolgok a másik oldalukra, akkor akármi lehet. Olyan ősi bölcsesség lehet ez a fönntartás, ami otthon is így van, meg itthon is. Ha közbe nem jön valami! És addig, amig be nem megy a szegényházba? Addig segíti a szomszéd, segíti a tanácsi asszony, aki minden pénteken kijár, és segíti a tanár bácsi, mindenben. Most is bent voltak Szegeden ő vitte-hozta, és az ó lakásán beszélgetünk. — Fél a szociális otthontól? Idétlenül buta a kérdés, persze hogy fél. Én is félnék. Senki nem röpköd az örömtől, ha oda kerül. Legföljebb később, amikor megtapasztalja már, belenyugszik. — Csak attól, hogy nem szívesen beszélnek majd velem. Mert orosz vagyok. Aki Lajos bácsit egy életre meg tudta tanítani a maga nyelvére, megtaníthatja a bentieket is. Biztatásnak, viccnek ez is jó, nagyobb vígasztalásra meg nincsen szüksége. És talán háború se lesz, ami a másik oldalára fordithatná-a világot. HORVÁTH DEZSŐ