Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

2 Csütörtök, 1986. július 5. MAGAZIN Hol van már a hatvanas évek elevenebb szellemi, művészeti közélete? Amikor valóságos ünnepnek számított egy-egy érdekes színházi bemutató. izgalmas kiállítás? Volt, nincs — mondhatnánk cinikusan. Elvégre a nyolcvanas esztendőkben az üzleti szellemé, egyszersmind a nosztalgikus, befeléforduló magatartásé a vezető szerep. Vajon miMűtermekben ért? sokféle válasz létezik. Elég megkérdezni a szegedi művészeket is. Olyanokat, akik még pályájuk közepe táján tartanak, netán a pálya széléről vagy a startoló alkotók szemszögéből vizsgálják önmagukat és környezetüket. A most induló riportok mindenesetre egyféle művészeti, szociológiai oknyomozásra vállalkoznak. S nem titkolt reményük, hogy a személyes nézőpontok sokszínűségéből talán hiteles támpontokat kaphatunk Szeged képzőművészeti közéletének alakulásáról, milyenségéről. Félbemaradt históriák LÁTOGATÓBAN NÓVÁK ANDRÁS FESTŐMŰVÉSZNÉL — Bármerre nézek műtermedben: mindenféle akt képeket, csendéleteket látok. Pedig pályád elején majd mindig tragikus, szorongásos, aktuális és közösségi témákkal foglalkoztál. A háborít borzalmával, majd a kiszolgáltatottság, a magány képzeteivel. Mintha fordított úton járnál. Mások az egyszerűbb, intimebb képletekből haladnak az általánosabb érvényű tartalmak felé, Te viszont az ellenkezőjét csinálod. Miért? — Nekem még fiatal festő fejjel is frissek voltak a gyerekkori élmények. Családunk felbomlása, majd a háború borzalma. És úgy tűnt: nemigen változik a világ. Az erőszaknak. az agresszivitásnak félelmetes ereje van. A magam módján tehát tiltakozni akartam. Nekifogtam a háborús témájú képeknek. Csakhogy a gyilkosok, a vandálok nem járnak ápi kiállításokra. Pedig nekik kellene nézni ezeket a munkákat. De mást mondok: néha a szakmabeliek is értetlenkedtek különös témáimon. Később arra is rájöttem: én nem tudok a filmekkel versenyre kelni. Azok olyan elementáris erővel közvetíthetik a borzalmakat, hogy hozzájuk képest csak szelíd galamb vagyok. Be kellett látnom: az irodalommal, a festészettel nem lehet befolyásolni a világ lényegi erőit. Egyszerűen belefáradtam az erőlködésbe, az érdektelenségbe. Tény viszont, hogy az utóbbi időben többnyire csak aktokat és csendéleteket festek. Hogy ez meghátrálás, visszavonulás? Lehet. De újrakezdésnek is felfogható. Az embereknek szükségük van a szépre, a harmonikus, intim látványokra. Különösen most: ebben a zaklatott, anarchikus korban. Ugyanakkor egzisztenciális, családi gondjaim is vannak, nem is egyszerűek. A csendélet- és aktfestést egyébként nem kellett most újra kitalálnom. Benne volt az útravalómban. Főiskolai mesterem, Domanovszky Endre mondta egyszer: virágcsokor is megfogalmazható a képzőművészeti dramaturgia szabályai szerint. — Domanovszkyra hivatkozol most is, mint számtalan esetben. Mondd: hogyan sáfárkodták eddig mestered örökségével? Tudtál-e hozzátenni valamit a saját egyéniségedből? — Domát meghaladni, hozzátenni valamit? Őt nem kell meghaladni. Együtt kell élni a szellemével. Különben is: a főiskolán mindenki felvette Doma stílusát. Ezt Kokas ugyanúgy megmondhatja, mint bárki. Festészetileg ő egy olyan dolgot produkált, ami azért hosszabb távra is meghatározta a tanítványok sorsát. Ezzel nem azt mondom, hogy ránk telepedett. Egyszerűen nagy egyéniség volt. — Ne haragudj: a kérdés ilyenformán is kérdés marad! — Más dolog, hogy ezt én pontosan nem tudom megítélni. Mindenesetre Dománál a szin volt az alapkérdés. Ebből csak két, három fajtát lehetett a palettára tenni, aztán igy kellett képet csinálni. Hogy úgy mondjam: szabad színkezeléssel. Vagyis nála a formákhoz való igazodás mellékes szempont volt. Neki fenntartásai voltak a német expresszionizmussal szemben, de valójában Vasarely op-artját és Mondriánt is utálta. Egyáltalán, a mértanias elvű, konstruktívabb felfogást. Én azonban elég hamar felfedeztem magamban egy konstruáló igényt. A konstrukció a kép dramaturgiája. Ez volt az alapelvem már akkor is, amikor a Naponta háromszor témájú munkákat csináltam, ám ma sincs ez másképpen. így érem el, hogy a részleteket elhanyagolhatom. Talán nem tartozom Domanovszky szimpla utánzói közé. — Szerkezetességről, festői nagyvonalúságról beszélsz, ami valóban a leginkább jellemzi előadásodat. De hogy fér ez össze az intim, érzékletes témákkal: a csendéletek, az aktok világával? — Többféle érzékenység létezik. Ha Modigliani képeire gondolunk, akkor sem a vitális, buja érzékiség jut eszünkbe. Inkább valami szomorkás, rezignált hangulatot érzünk. Voltaképpen én is igy élem át az intim témákat. Különben igaz is: a korábbi aktképeimen valami homályos, izgató, fénykezeléssel operáltam. Szerette is a közönség ezeket a munkáimat. Mostanában viszont szinte baltával festem a témákat — ahogy megjegyezte egyszer valaki. Pedig nem festek brutálisan: csak sűritményeket akarok készíteni. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy minden újrakezdésben van egy csomó bizonytalanság. Őszülő fejjel nyugodtan elmondhatom: nekem a fakturális játék és érzékiség már nem jelent akkora örömet, mint fiatalabb éveimben. — Tényleg: tizenhat éve, hogy Szegeden élsz. Voltál művészeti főelőadó, tanácstag, főiskolai tanár és mindmáig ott vagy a szabadtéri díszletfestők között. Közben festettél, kiállítottál, köztéri feladatokat készítettél. Van tehát rálátásod Szeged képzőművészeti közéletére. Milyennek látod ezt, s benne a magad helyzetét? — Amikor idekerültem, akkor is észrevettem, hogy itt nagyon behatároltak a lehetőségek. Csinálod a képeket, beadod a nyári tárlatra, a területire meg a többire. És ezzel kész vagyunk. Holott ez nekem kevés. Én a főiskolán murális technikákat tanultam, murális feladatokra készültem. Ezután néhány évig Pesten maradtam, ahol évente mintegy két, három köztéri pályázaton vettem részt. Volt, amit meg is nyertem. De az a fontos: számi- • tottak rám. Azóta viszont úgyszólván lógok a levegőben. Igaz, tizenhat év alatt két nagyobb falképet megcsinálhattam, amelyek egyike a szegedi pártbizottságon, a másik a domaszéki házasságkötő teremben van. Elégedettnek kellene tehát lennem. De, ha meggondolom, hogy ezekkel a feladatokkal legfeljebb egy-egy évig foglalkozhattam, akkor másképp áll a helyzet. Jó lenne, ha legalább ötévenként csinálhatnék egy-egy muráliát. Ám van itt más is, ha már a művészeti közéletről beszélünk. És most a képdömpingre gondolok. Egymást érik a kiállítások, a képcsarnoki akciók. Az utóbbi intézményre egyébként én nem mondhatok semmi rosszat: inkább sok mindent köszönhetek neki. Anyagi, erkölcsi vonatkozásban is. Persze még nem tartok ott, hogy a megélhetést összekeverjem az igazibb művészi fegyvertényekkel. Csakhogy egyre kisebb a harci zaj a képzőművészet frontjain. A közönséget alig lehet látni a kiállításokon. Úgy látszik: mindenki géemkázik, tévézik vagy a csuda tudja, mit csinál. Mert olvasni nem olvasunk, a komolyabb zenét se kultiváljuk túlságosan. Úgyhogy tényleg szürke és lapos a láthatár. Még szerencse, hogy van ez a szerződésünk az SZKSZV-vel. Itt kimondottan jól érzem magam. Jókat viccelődünk az ottaniakkal, közben azért tesszük a dolgunkat. Képeket festek nekik, kiállításokat kommentálok, előadásokat tartok. Ez egészséges, hangulatos kapcsolatnak nevezhető. Mi sem bizonyítja hitelesebben, minthogy a negyedik igazgatónkat túléltük. — Ha már az időnél tartunk: idén vagy ötven éves. Ősszel lesz a jubileumi kiállításod a Horváth Mihály utcai Képtárban. Most még csak készülődsz, gyűjtögeted a képeidet innen is, onnan is: mintha valami elszámolásra mennél. Van ilyen érzés benned? — Hogyne. Mindenkinek el kell számolni magával. Csak az a kérdés: mennyire tudjuk ezt őszintén megcsinálni. Nekem mindenesetre sok-sok akarás, bukfenc és kísérlet feszül az életemben. Rengeteg félbemaradt história. Ott vannak a mozaik terveim, a lakótelepi festészetről kialakított elképzeléseim, de nekem kevés a terem. Aztán ott vannak a fiaim, akiknek pénzt kell adni a diszkóra és másra is. Néha úgy érzem: máról holnapra élek, pedig állandóan a Nagy Műre készülök. Amit csak muráliában tudok elképzelni. Hogy ötven éves vagyok? Hogy már a feleúton lennék? A francba is? én legalább 120évre terveztem az életem. SZUROMI PÁL ENDRÓDI SZABÓ ERNŐ Lámpauccahuszonnégy, Pesterzsébet-külső (levelet vártam ma is) levelet vártam ma is de csak az eső érkezett az gső fekete nagykabátja ég alatt föld felett szomorú tó a kert és álmomban anyám is szomorú tó (halála a korosparti úton) fekete tó tükrére levelet nincs kinek pedig kellene írnom, hogy itt ez az eső hogy megérkezett és most alattomban csurog és csurog és csepeg és hogy vártam és míg vártam az eső láthatatlan életrajzát láttam — hogy az ég alvadt kék küllőit érdes fekete víz ellepi és mint rothadó húsú püffeteg bálna alámerül lassan a fény döglött anyaországa sötétülő őszben a nyálkás időben elpörögnek széjjelcsúsznak az egymásba-csapólt percek a napok és mint vetélő nő lába közül a legdrágább sejtek az embrióvá duzzadt magok zuhognak rám a halott időből fulladt pillanatok és elsüllyedt életek közt életemben serceg kialszik üszkösül egy fáklya és nem idézi már semmi semmi milyen volt szerelmem elveszett magyarországa — levelet vártam ma is de csak az eső érkezett a szuszogó kis bársonyharmonikák és a részeg lepkezaj helyett süllyedő ernőtörténetben szikkadt külvárosban hámló utcák és fosztó tűzfalak felett lassan elő vitorlázó vak madarak szemében láthatatlan életrajzot láttam a vasúti szárnyvonal lesántult sorsába láttam külváros-októberben feketedő vágyban már csak úgy akár egy üres szobába lépő üres szoba vagy mint az egymásból nyíló helyben és tova az innen-ezt túl de már nem is oda állok térdig szomorú tóban külváros-októberben fekeledő-vágyban — kicsit igy kicsit úgy — és esőcsepp nagykabátban Infláció ERKÖLCSI ERTEKEINK VALTOZASAI A

z infláció érdekes dolog: szó szerint felíújódást jelent, és igen sokatmondó az alapszó, csakhogy pontosan senki sem tudja, mitől fúvódcnak fel az árak, mitől csökkenek az értékek napról napra. Vagyis: csökkennek az értékek és nőnek az árak. Minden közgazdasági magyarázat ellenére van a szóban valami misztikus: hát még a szellemi értékek inflációjában! Mert a zöldségárak növekedését még csak lehet magyarázni éghajlati, piaci okokkal, ám egy-egy szellemi, erkölcsi „árucikk" értékcsökkenését, árzuhanását aligha lehet pusztán a vásárlóerőre, kereslet-kinálat arányainak alakulására visszavezetni. És mégis... Az utóbbi években egyre ritkábban hallottam értékmérő jelzőként elhangzani a „tisztességes, becsületes" rokonértelmü fogalmait. Mintha a hétköznapi, állampolgári értékítéletek is elveszítették volna aranyalapjukat, erkölcsi etalonjukat. Igaz, továbbra is dicsérjük az újat, kezdeményezőt, de ritkán minősítjük erkölcsi értelemben, mintha a sajtó nyelvéből is kikoptak volna e hagyományos fogalmak: csak a változó törvények és rendeletek pislákoló irányfényeit látjuk, melyek a tegnapi visszaélést holnapra követendő példaként állítják elénk, s a holnapi innováció esetleg ma még törvénybe ütköző, gyanús, esetleg büntetendő cselekmény. Ember legyen a talpán, aki elmélet és gyakorlat között eligazodik, azon a senkiföldjén, ahol csak „ügyesség" és „ügyeskedés" létezik, ahol a korrupció a gazdasági létezés eszköze, nevezzük akár hálapénznek, borravalónak, csúszópénznek vagy megvesztegetésnek, akár hatalommal való visszaélésnek, bizonyíthatatlan zsarolásnak, álközéletiségnek és áldemokráciának. Mintha a nemzeti egységet úgy értelmeznénk, hogy abba a korruptak, véleménynélküliek, tolvajok, sikkasztok is beletartoznának. Az infláció rejtélyes folyamat a közgazdaságban is, hát még a közéletben, az erkölcsben! Hol kezdődik a durvaság, agresszivitás, ami még eltűrhető egyre lazuló mindennapi normáink szerint? Milyen közterületen elkövetett garázdaságon háborodhatunk fel, melyen közéleti visszásság éleszthető fel jogos haragunkat? Mintha egyre bizonytalanabb lenne az összkép. Kis és nagy dolgok összemosódnak, az állampolgár ingerülten legyint, mereven maga elé bámul, nem akar beleavatkozni, nem akar bajt. Hallgat a gyűléseken, ahol csak fizikai jelenlétét jegyzik, ahol csak igenlő szavazatát veszik tudomásul, hallgat a félreütött pénztárgép, a megcsúszott számla előtt, hallgat a buszon, ha a lábára lépnek, félrelökik, hallgat az üvegvisszaváltónál, ha göngyöleg hiányában hazaküldik, mert már morogni sincs kedve. A kis dolgok felfúvódnak, dagadnak, a jogos tiltakozás okvetetlenkedéssé torzul, a durvaság és ügyeskedés pedig önkifejezéssé. A végeredmény: lesznek hivatalból mindent lelkesen helyeslők, lesznek mogorva legyintők, s középen a sűrű, kétségbeejtő tömeg: a tompán tűrök, az értelmetlen sorállók, a felheccelhetek és leinthetek, az erkölcsi íntláció legnagyobb vesztesei. Az erkölcsi infláció: erkölcsi kopás. A semmire sent kötelező utca erkolcsc. A szabad helyre autók állnak be, az elvesztett tárgyak új gazdára találnak, ne tartsuk fel a forgalmat, haladjunk, emberek. Ki kérdezné nteg, hogy miért és merre? Csak a véres balesetek keltenek némi figyelmet, összegyűlnek a bámészkodók, ám nem segítő embermivoltukban, hanem nézőként. A hatóságok intézkednek, élvezzük a látványt. E

z az infláció nem közgazdasági természetű: a felnőttek műve. S a felnőttek néha csodálkoznak, hogy gyermekeik rájuk hasonlítanak. 1 Durvák és közönyösek. A megfelelő kötőszavakat már megtanulták az élethez. Fizikai erejük is nő: nemsokára ők is félre tudnak lökni valakit az utcán. Az autódudát már most is meg tudják nyomni. Uramisten, miféle fantasztikus filmet álmodom? Csak nem épülö-szépülő hazánkban játszódik, kiművelt emberfők, nagy közös célok, remek vezércikkek és kitűnő orvosi tanácsok földjén? SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER 1 I