Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

MAGAZIN Szombat, 10S6. június 14. 46 Tartalékaink Kamaszodó lányom az R-GO-érl lelkesedik. Szikora képek a füzeteiben, R-GO plakát a szobájában, ráadásul a lemezjátszónk is őket zengi reggel is, este is. Már a könyökömön jön ki a „ballagó katona^', a „szeretlek is, meg nem is" melódiája, nem beszélve a többi darabról. De hát mit tehet az ember? Radikálisan zárjam el a készüléket? Netán kiselőadást rögtönözzek a divatok múlandóságáról? A csudát. Annak idején mi is igy rajongtunk Elvisért, majd a Beatles együttesért. Vagy lépten-nyomon korholjam a lányomat fura öltözködéséért? Hogy széles, lelógó derékövet használ, sőt a haját is minduntalan összeborzolja? Nem teszem. Nekünk a vastagtalpú cipő és a spanyolöves naci volt a mániánk. Ahogy ezt a huszonéveseken láttuk. Meri ők voltak a mértékadók, a példák. Öltözködésben, gondolkodásban, viselkedésben. S ma sincs ez másképpen. Tényleg: a huszonéveseknek valami különös hatalmuk van. Nemcsak a kamaszok-, ám némileg a harmincas évjáratúak is hozzájuk hasonulnak. Jóllehet itt már belekalkuláljuk az önálló lakást, a családot, a kisebb-nagyobb munkahelyi pozíciót, de mindez csak az élet keményebb, materiálisabb oldalát jelöli. Pedig a lelki, nemzedéki hovatarto zás sem elhanyagolható dolog. Egy szerűen: a fiatalság momentuma. Egy harminc körüli személyiség előtt még nemigen ismeretesek a lezárt sorompók. Ha úgy adódik: lakhelyet, állást és feleséget cserélhet, ahogy egyéni helyzete megkívánja. E szellemi, cselekvési szabadság voltaképpen elválaszthatatlan az életkor diktálta öntudattól. Más kérdés, hogy van ebben egy adag önbecsapás is. Azzal áltatjuk magunkat: még életerősek, még fiatalok vagyunk, s jobbára csak a mögöttünk járókkal azonosulunk. Kihez hasonuljunk azonban a negyedik x után? Lehet: banálisan hangzik e kérdés. Főként az idősebbek fülének. A mi generációnk ellenben valahogy érzékenyebb lett az időre. Miért tagadnám például, kisebbfajta mellbevágásnak éreztem, amikor túlléptem a negyvenen. Arra gondoltam: atyaúristen, ez már az öregedés kapuja. Mint ahogy tényleg az. Igaz, innen még egész közelinek tűnnek a fiatalság bástyái, ennek ellenére már csínján kell bánnunk a generációs analógiákkal. Másrészt a nézőpontunkon is módosítani kellene. Nemcsak hátra: előre is fegyelni. Elvégre a negyvenedik után az ötvenedik és a többi esztendő következik. Ha következik. De akárhogy is: az öregedés gondolatával célszerű megbarátkoznunk. Annál inkább, mivel e nélkül is előbb-utóbb tudtunkra adja jelenlétét. Németh László különben ezen a szálon is gondolati gyújtópontot kínál a moralistáknak. Azt írja egy helyen, „a megöregedéshez tőke kell: lelki tartalékok ". Persze máris paradox helyzet keletkezett. Az öregedés tájait, lehetőségeit akarom fürkészni, ami önmagában majdhogynem értelmetlen vállalkozás. Mert mit lehet tenni a ránk leselkedő testi- és szellemi nyavalyák ellen? Ezek amúgy is jönnek, igy-úgy elviseljük őket, aztán egyszer s mindenkorra vége szakad a játéknak. Menet közben természetesen nem árt, ha egészségesebb, mérsékletesebb, kiegyensúlyozottabb életformával próbálkozunk. Ennyi az egész. Úgy néz ki tehát: elölnézetből vizsgálódva túlságosan szimpla és lehangoló az idős kor. Nem véletlen igy, hogy Németh László a múltra, a „lelki tartalékokra" hivatkozik. Ami valamiképpen azt jelenti: az öregedés jelensége szorosan összefügg a fiatalság alternatíváival. Vagyis egy folyamattal állunk szemben, amelyben az idősíkok minduntalan átjátszanak egymásba. Marika néniben például nem nehéz meglátnom a valamikori szépasszonyt. Ráncokkal tarkított finom arcvonások; mértéktartó, üde pasztelles megjelenés. Csak be nem áll a szája. Mintegy húszan üldögélnek a reumatológiai rendelő várójában, s többnyire csak őrá kell figyelnünk Hogy milyen rettenetes az élet: a lábában is, a nyakában is érzi a meszesedést. Pedig micsoda fiatalsága volt! Valósággal körberajongták az emberek. Mást se lehetett hallani egykori munkahelyén, a hangulatos kis vendéglőben, minthogy „Marika, kedves így... — Marika, kedves, úgy...". Mi tagadás: egy idő után beleuntunk az önsajnáltató nyavalygásba. De oda se neki, Marika néni tovább folytatta. Most egy harminc körüli, paralízises nőnek kellett végighallgatnia az előbbi történeteket, mivel ő később érkezett, s pontosan a szóvivő mellé telepedett le. Mindenesetre megdöbbentő volt a reakciója. — Nézze, asszonyom, engem soha nem fognak körberajongani sem a férfiak, sem az emberek, de azért nem kell ám annyira nekikeseredni. Nekem mindössze egy kocsim van, itt áll az épület előtt. Gyakran beleülök, utazgatok erre, arra: közben élvezem a világot. Különösen így tavasszal, nyáron. Látta már maga a zöldbe öltözött somogyi- vagy tolnai dombvidéket? Igen, Marika néni látta, hogyne látta volna. Mégsem érti egészen szomszédja kérdését, érzelmi felhangolódását. Neki mást jelent a tavasz, a szépség és a külvilág: ő majd mindig önmagával volt elfoglalva. Megszokta, hogy ő valaki, őrá odafigyel a környezet, ám megfeledkezett a kölcsönösség elvéről. Hogy rajta kívül is létezhetnek fontos, érdekes emberek; szépséges, kellemes jelenségek. Persze ne ítéljük el túlságosan a fecsegő Marika nénit: némileg mi is hasonlítunk hozzá. Fiatalabb éveinkben egyfajta önigazoló, népszerűségi mítoszt kreálunk magunk köré, amelyben a küllemek és az okosságnak éppúgy szerepe lehet, mint a jópofaságnak, a leleményességnek. Ha meggondoljuk: az apró gyerekkor valóságosabb vagy illuzórikusabb meghosszabbítása ez, amikor is tényleges varázserőnk volt a családban, a rokonságban. Hisz úgyszólván minden értünk történt. Csakhogy az öregedéssel együtt egyre inkább mellékszereplőkké válunk, s ezúttal már nekünk kellene visszaadni valamit a világ eddigi figyelmességéből. Aki viszont nem tud lemondani fiatalkori pozícióiról: előbbutóbb házsártos, zsarnokoskodó vagy önző figurává válik. .Azért szánom én a mai embert — irja Weöres Sándor —, mert a szíve nem bír öregedni." Pedig Németh László pontosan megfogalmazta: „Bölcs emberek mindig tudták, hogy megöregedni nem szomorúbb, mini felnőni vagy megszületni". Hogy hol itt a bökkenő? Valami baj lenne egyéni és kollektív bölcsességünkkel? Minden bizonnyal. Társadalmi közgondolkodásunk ugyanis mindmáig előbbrevalónak tekinti a fizikai erőt, a testi frissességet, mint a szellemi, tapasztalati és kulturális értékeket. Igaz, az egyik oldalon úgy tűnik: nálunk a humanisztikus gondolkodásnak erőteljes bázisai vannak. Elvégre újabb és újabb szociális otthonokat építünk, sőt a mozgássérültek életére is kiterjed figyelmünk. És mégis: nem ritkán a sajtónak, a tévének kell közbelépni, hogy a fiatalodó munkahelyek ne semmizzék ki teljességgel az idősebb, tapasztaltabb kollegákat. Ahogyan a tévéreklám visszatérő szlogenjei is ebbe az irányba mutatnak. Akarja, hogy fiatal és rugalmas maradjon a bőre? Használja ezt és amazt. Mintha azt mondanák ezzel: honfitársunk, óvakodj a megöregedéstől. Józsi bátyám inkább a törpéktől óvakodik. Lakása valóságos kincsesbánya: tele szebbnél szebb, értékesnél értékesebb festményekkel. Holott csak egy tisztes, nyugdíjas tanáremberrel van dolgunk, aki valahogy a képekre tette fel az életét. Ezekről diskuráltunk mostanában is, miközben a langyos tavaszi estében sétálgattunk. Megtudtam: Józsi bátyám hiába óvakodik a törpéktől, azok ilyenformán is megtalálják fullánkjaikkal. Mert egyesek bogarasnak, dilinkósnak tekintik a sok-sok műtárgy miatt. Szerencsére őt nem lehet lefegyverezni. Azt kérdi tőlem: mondd, mit tudnak ezek a létezés öröméről. Nekem nem telik el napom, hogy legalább egy fél órát ne tudnék gyönyörködni valamelyik képemben. A művészet azonban nem pótolhatja az ellentmondásos, sokszínű valóságot — ellenkezhetne valaki. S nem is egészen alaptalanul. Ámde miféle eszközünk lehet a hétköznapi, testipartikuláris élet meghaladására? Pusztán a kultúrára, a művészetek széles tartományaira gondolhatunk. Vagy Franz Kafka intelmére: „Aki megőrzi azt a képességét, hogy érzékeny legyen a szépre, nem öregszik ". Illetve így is, úgy is megvénülünk, de nem mindegy, hogy milyen lelki diszpozíciókkal. Kocsis Zoltán arról beszélt egyszer a televízióban: súlyos gondokat lát zenei művelődésünkben. A fiatalabb korosztályok jobbára csak a könnyű műfajokba kapaszkodnak, ami bizonyos mértékig természetes is. Másrészt viszont tragikus kimenetelű. Hiszen e korosztályok úgy érkeznek majd el az idősebb, érettebb időszakba, hogy közben nem marad semmijük. Bár itt is lesz bennük zenei éhség: csak éppen a megfelelő „táplálék" fog hiányozni. Mi más ez, mint egyféle érzelmi kiüresedés. Ismerek azonban másféle veszélyeket is. Ezek távolabb esnek ugyan az előbb emiitett művészeti, szellemi érdeklődéstől, ám annál inkább belevágnak lehangoló társadalmi közállapotaink kellős közepébe. És most az erkölcsi fedezet nélküli-, felelőtlenül ítélkező emberek sokaságára gondolok. Fiatalokra és öregekre, akik valamiképpen megszokták: nekik joguk van bíráskodni isten és ember, élő és holt fölött. Mert mindenfelé gondokkal, visszaélésekkel lehet találkozni. Ám úgy alakították sorsukat, hogy egyetlen „falat" sem próbáltak megdöngetni, egyetlen komolyabb közösségi konfliktust sem vállaltak. Németh László félti a férfikort a megerőltető életformától, mivel ez öregségünket nyomorítja meg. Magam viszont kétkedve fordulok a simulékony modorú, könnyűéletű idősebbek felé. Kiváltképp, amikor a jellemről, a demokratizmusról és a társadalmi haladásról papolnak. Azt hallom ugyanis a politológus kutatótól: nálunk a generációs váltás külsődleges módon zajlik. Nem a fiatalság termeli ki a vezetőket legjobb önmagából, hanem egyfajta kiválasztás érvényesül. Hogy minek alapján? Aki harmincéves kora ellenére is ötvennek tud látszani. Legalábbis ami a konfliktusbeli toleranciákat és az alkalmazkodást illeti. Bóklászunk a kutyámmal. Én fogom a pórázt, igazában mégis hozzá igazodom. Haladunk jobbra és balra, előre és hátra, mintha semmi értelme sem lenne jámbor csavargásunknak. Pedig ez nem igaz. Hédiké orrcsutkája minduntalan a földet, a füvet pásztázza, s alkalmanként hosszabban is megállunk. Nyilván az állatszagok miatt. Minek köntörfalazzak: irigykedni kezdek a kutyámra. Neki minden részlet fontos, de azért csalhatatlan biztonsággal megérzi a számára lényeges gócpontokat. Nem így a magamfajta gyarló moralista. Holott világosan tudom: az öregedés ereje is valamiképpen a részletek és a fontosabb összefüggések együttlátásában rejlik. Míg a kamasz csak előre néz, a fiatal pedig a jelenidőt élvezi, addig érettebb korunkban valósággal feldúsulnak az idősíkok. A múltra, a jelenre, sőt a jövőre is aspirálunk. Még akkor is, ha ott már érdektelenek leszünk. Mivel idősebb fejjel már többé-kevésbé félretehetjük a kölcsönösség elvét. Nem önzésből, inkább ellenkezőleg. Aki megtanul szülővárosban, népben és emberiségben gondolkodni, s mindemellett biztató támpontokat is talál a világban: az már megengedheti magának, hogy elismerés, sőt megbecsülés nélkül is tegye a dolgát. SZÚROM! PÁL FODOR ANDRAS Mindvégig Ha már csak ilyen szabadságot jussolhatok magamnak, mint a rab, számolok minden percei, órát, — ha már a boldogság se több, mint megoldott feladat, azért még el ne hagyjatok, még bízzatok a mozdulatban, melyből a szép-önkéntelen, az egymásért viselt hiány gyűrött sziromként fénybe pattan. Fogyatkozik a szó, tudom, részenként veszni, bukni kell, de amíg lélegzik a bőr, testem a tested halfény-illatát nem tévesztheti el. S ha többé nem kel föl a nap, karom a vaksötétbe ejtem, szerelmünk élő parazsat szorítom össze akkor is halandó tenyeremben. Színek és helyek A „BAROSS" Írhatnék jószerével föreált is, hisz utóbb abból korszerűsödött ki a későbbi „Magyar kir. állami Baross Gábor gyakorlógimnázium". Szép, két utcára szóló épület, afféle sajátszerű V-bctü. Egyik szára a Horváth Mihály, másik a Deák Ferenc utca része. (Most építőipari szakközépiskola.) A „piar"-ba járók diáksapkáját (jól emlékszem vajon?) lila paszpól keretezte. A „klauzálisták"-ét piros. A miénket meg zöld. Csak közbevetem: és különbözött egymástól természetesen a három intézet sapkajelvénye is. A formalizmussal együtt gyakran a formáknak is búcsút intő korunkban kissé korszerűtlennek hathat az ilyen jellegű nosztalgia, mégis ideidézem: nekünk nagyon sokat jelentett az egyensapka, oldalán az ezüst vagy arany sávokkal. Az akkori nyóleosztályos rendszerben az ezüst jelentette az alsó, az arany pedig a felső tagozatot, a stráfok pedig az osztályszámot. Néha álmomban négy arany sáv diszlett sapkaoldalamon. Reggel kialudtam, boldogan ébredtem. Ahogy múlnak felettem az évek, mind többet gondolkodom egykori iskolámon, melynek nyolc esztendőn át koptattam lépcséjét. Az emlékek utóbb jobbára megszépülnek, még a rút kiszögelléseket is porcukrozott csokoládédisszé kerekíti a retrospektív hála. Tulajdonképpen csak évtizedek múltán döbbentem rá, milyen szoros szálakkal is kapcsolódtunk mi a tizenkilencedik századhoz. A természetrajzi, vegytani szertárak anyagát még a milleniumi időkben válogatták össze. A diákkönyvtár köteteinek jórésze is ebben az időben hagyta el a sajtót. Természetrajz-tanárunk, a városszerte hírneves Czógler Kálmán (például) 1884-ben született, ugyanebben az iskolában érettségizett. Osztálytársa volt — felsős korában — Balázs Bélának: ugyanitt. Ha akkor tudom, bizonyára még nagyobb áhítattal lapozgatom az ifjúsági könyvtár köteteit, hisz sokba — így Ferenczi Zoltán utóbb tulajdonomba került Csokonai-életrajzába — még Babits Mihály jegyezte be saját kezűleg a leltári számot, a beszerzés évét, a vásárlási összeget. Ő is a múlt század gyermeke volt. Akárcsak az adai illetőségű R. M., aki 1910-ben maturált a főreálban, igen jó eredménnyel. Én még láttam a főkönyvet — a fóliáns szerű iskolai „anyakönyvet" —, melybe annakidején R. M. érettségi érdemjegyeit is gondosan bejegyezték. (A könyv később, néhány egyéb dokumentummal egyetemben, nyomtalanul eltűnt.) „Zerkovitz Béláról se feledkezz meg" mondta a minap Apró Feri barátom, „hiszen ő is itt, a főreálban ..." Istenem! — tűnődtem. Micsoda névsor! Balázs Béla, Babits, R. M., Zerkovitz! Halálesztétika... Jónás könyve... Aranytojást tojó tyúk... Lehoznám néked a csillagokat... A sorsnak minő rendező elve és változékonysága !... Nap mint nap itt járok el — a Horváth Mihály utcán —, s mindig föltekintek az ablakokra. Az egykori diákok a szélrózsa irányába szerteszóródtak, tanáraink legtöbbje már szellemalak. Firbás igazgató úr valamelyik égi reálgimnáziumban emeli égnek karjait, skandálja — katolikus létére — prédikátori hévvel a pedagógiai textust. A nevelő színészi alakban öltött benne testet. Néholi túlzásaiban, aránytévesztéseiben is. Madácsy Laci bácsi lépte (és bajsza) kackiás. Hámori tanár úr félkézzel is rettegett bajnokává nő a mathézisnek. Falábú Jenőt „Fatalpú"-nak becézi a diákhumor, híre azonban kevésbé félelmetes... S kettő azok közül, akik még köztünk vannak: Visy tanár úr, aki (tudása-szigora nyomán) diákjaitól nem véletlenül érdemelte ki a „kapitány" névbővítményt. S Vajtai Pista bácsi, immár túl a kilencvenen, egy katolikus hitre tért isten az Olümposzról, aki mindegyre Vörösmartyhoz kanyarodik vissza. Egy ízben Niklai (anár úr dolgozatot íratott az osztály bagósaival: „Miért legkedvesebb tartózkodási helyem szünetben a WC?" címmel. Majd az opuszokat (a tanáriban), a tantestület harsogó kacagása közepette, sorra ismertették. Kisvártatva („visszavágásul") elhíreszteltük, hogy a tanárok összeverekedtek a félévi osztályozó értekezleten. (Persze egy szó sem volt igaz az egészből.) Hetekig beszélte az egész város (tout Szeged) a kiszivárogtatott „részleteket": levegőben röpködő kalamárisok, könyvek, füzetek, léniák egymás fején csattanása... Et eetera, et cetera. (Nagy hecc volt!) Harmincöt esztendős érettségi találkozónkat ültük tavaly a régi osztályteremben, melynek ablakai a Vörös Csillag mozi épületére, a Széchenyi téri platánokra néznek. Ki-ki elmondta saját, külön bejáratú rezüméjét. Annakidején azt vésettük tablónkra: „Előre tanítónk, intézeiünk volt tanítványa, R. \1. után" Sokáig úgy emlékeztem, hogy „űiján"-t Írattunk. De nem. Mindenesetre akkor, ezerkilencszázötvenben, elindultunk. Eleinte azt hittük, hogy... Aztán meg: valamerre. De többé-kevésbé, nagyjából azért mindig jobbára: előre. Föltettem a szemüvegem. De a városháza órája igy is csak elmosódó, szürkés folt volt, mintha valaki egyetlen mozdulattal letörölte volna róla a számokat és a mutatókat. PAPP ZOLTÁN