Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

Szombat, 10S6. június 14. 47 MAGAZIN Elkötelezettség — társadalmi haladás V

olt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor divattá vált elkötelezettnek lenni. A szófordulatnak önmagában akkoriban pozitív csengése volt, s ebből következett, hogy aki adott magára valamit, feltétlenül elkötelezettségét hangsúlyozta. Azután — mint az lenni szokott —, a kifejezés vcs/iteit vonzerejéből, s az elkötelezetlenség lett a „sikk". S hogy itt két végletről van szó, azt hiszem, mindenki számára világos. Változnak az idők, és mi is változunk benne — ez az elkötelezettség fogalmára is vonatkozik. A mai értelmezés szerint ugyanis az elkötelezett szó inkább az egyoldalúság, a beszűkülés szinonimájává vált, míg az elkötelezetlen a nyitottságé, a szabadságé, a fejlődőképesé. Könnyű lenne a kérdést elintézni azzal, hogy egy fogalom devalválódásának voltunk, vagyunk tanúi, s ezt tudomásul kell vennünk. Azt hiszem azonban, s ezt bizonyítják a különböző megnyilatkozások az elkötelezettség kérdésében, hogy amennyire jelenségszinten ez igaz, mégsem ilyen egyszerű a dolog. Amennyire helyes az a törekvés, hogy az elkötelezettség ne lebegjen valahol az éterben, és ne csupán csodálni való jelenség legyen, hanem átmenjen a gyakorlatba, ennek a törekvésnek eltorzítása, eltúlzása viszont már teljességgel helytelen volt. Történelmileg szükséges és fontos dolog minden tanulságot lefordítani a konkrét gyakorlat nyelvére, ugyanakkor értelmetlen minden tanulságot közvetlenül és áttételek nélkül gyakorlatinak tekinteni. Szinte abszurdnak ható példát idézek e szemlélet tévességének bizonyítására. Kétségtelen, hogy mindenki számára érdemes Michelangelo Teremtés cimü közismert festményét tanulmányozni. De ha valaki mint a végtagsebészei elkötelezettje akarja megvizsgálni és a kéz helyzetéből, mozdulatából anatómiai következtetést óhajt levonni — nevetségessé válik, nemcsak ő maga, hanem az elkötelezettség is. Nos, valami ehhez hasonló dolog történt az elkötelezettség szférájával is. Az általános fogalom konkrét, közvetlen gyakorlati átültetésével elveszítette eredetileg pozitiv tartalmát. Ha a gyakorlat minden mozzanatában, ha a műalkotás minden egyes sorában, ecsetvonásában, minden zenei akkordban fel akarjuk fedezni az elkötelezettség jelen valóságát, akkor ezt csak olyan erőszaktétel árán tehetjük meg, mely az egész értelmét megkérdőjelezi. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az elkötelezettségnek nincs gyakorlati érvénye. Csupán azt, hogy nem szabad minden egyes jelenségben, az ember akármely gyakorlati megnyilvánulásában keresni az elkötelezettség mozzanatát. Ha ugyanis az elkötelezettség ilyenformán nyilvánul meg, akkor valójában nem elkötelezettségről, hanem a gondolkodás gúzsbakötéséről van szó, amely egész előítéletrendszert hord magában. Márpedig a helyes értelemben vett elkötelezettség antagonisztikus ellentétben áll az előítéletekkel. Azt hiszem, nincs olyan ember, aki materialistának vallaná magát, és ugyanakkor hinne a csodákban. Mégis tanulságos Lessingnek az a megállapítása, mely szerint a művészetben minden csoda lehetséges, szellemek, boszorkányok, óriások országa stb., kivéve egyetlenegyet: a jellemek pszichikai csodáját. Vagyis azt, ha egy műalkotásban az egyes szereplők nem jellemüknek megfelelően cselekednek, hanem attól merőben eltérő módon. Márpedig az elöitéletekkel rendelkező elkötelezeti ember ilyen csoda volna. Az elkötelezettség véleményem szerint a történelmi fejlődés eredménye, mely immár az egyes ember jellemének, személyiségének lényegévé vált. így van ez akkor is, ha hirdeti elkötelezettségét, s akkor is, ha nem. Ebből a szempontból optimista vagyok, mert azt hiszem, az emberek többsége igenis elkötelezett, még akkor is, ha nem tudatosítja magában minden pillanatban. Könnyű dolog volna azt állítani, hogy az elkötelezettség egyenlő volna a társadalmi, történelmi haladás szolgálatával. Ez azonban márcsak azért sem volna helyes, mert az elkötelezettséget ily módon parttalanná tennénk, s a tudatosság mozzanatát teljesen kikapcsolnánk. Ha az előbb arról szóltunk, hogy az elkötelezettség tényét nem feltétlenül szükséges hangoztatni mindig és minden vonatkozásban, ez nem jelenti azt, hogy valamiféle ösztönösség jellemezné az elkötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az elkötelezett ember valójában akkor az, ha minden új dologra nyitott, de az új jelenségeket egész addigi tudásával, tapasztalatával, ismeretével szembesíti. S teszi ezt akkor is, ha kényelmesebb lenne számára az új elutasítása. A

z elkötelezettség tehát állandó szellemi és fizikai készenléti állapotot jelent. Éppen ezért nem élhet az előítéletek adta sémákkal, hanem mindig a konkrét elemzési kell alkalmaznia. Az újra való nyitottság nem az új mechanikus elfogadását jelenti. Arról van szó, amit Engels igy fejezett ki: a marxizmusnak minden új tudományos felfedezés kapcsán meg kell újulnia, tehát a világ bármely pontján, az élet bármely szférájában bekövetkező változás figyelembevételére, átgondolására van szükség. S. Lukács György egykori, művészetre, illetőleg a művészekre vonatkozó partizán-elnélete, úgy vélem, a legszélesebb értelemben vált igazzá. Az elkötelezettség feltételezi a járt út elhagyását, akkor, ha bebizonyosodik — s éppen a konkrét elemzés során —, hogy a járt út nem vezet tovább. Az utak bejárása, a különböző utakon való kalandozás az el nem kötelezettség lehetősége. Sokáig lehet csatangolni, át lehet térni egyik útról a másikra, körbe lehet járni, csak éppen nem lehet továbblépni. A továbblépés, az új utak nyitása csakis az elkötelezett emberek feladata és lehetősége volt és lesz, s ezért az elkötelezettek a társadalmi haladás letéteményesei. HERMANN ISTVÁN Algyő hite Az ókor nagy hatalmasainak és a művelődési házak mai igazgatóinak adatott csak meg a lehetőség, hogy maguktól számítsák az időt. Algyőn azelőtt is volt mindenféle csoport, énekeltek, táncoltak, citeráztak, színdarabokat játszottak kicsik és nagyok, a mostani időszámítás mégis 1966-tal indul. Akkor érkezett a faluba Eke József Szilvásváradról, és akkor érkezett egy új népművelési áramlat is: szervezzünk népi együtteseket. Kiejtésében most is őrzi a szülőföld ízeit, otthon talán észre se veszik, hogy időközben alföldi ember lett, munkássága azonban ide gyökereztette a Tisza mellé. A több csoportból összesodort együttes most ünnepelte fönnállásának huszadik évfordulóját. Mindig az örökös riválishoz, Tápéhoz méri magát ez a falu. Föltehetően a honfoglalás óta már, de az is lehet, hogy ezt tette akkor is, amikor a magyaroknak még híre se volt — ha egyáltalán valami településféle létezett már. Tóth József peckes öreglegény azt állítja, előbb alakult itt a gyöngyösbokréta, mint a szomszédban. A tanító szervezte meg, de még egy év múlva átment Tápéra, és ott folytatta tovább. Igaz, nem igaz, döntse el más, aki jobban ért hozzá, és kutatni is, bizonyítani is szeret. Ha innen mérnénk, ötvenharmadik évfordulót kellene ünnepelni, bár a Fölvidék, Erdély és a Délvidék visszafoglalása, meg az egész háború szépen széttördelte ezt a hosszú időt. Fogadjuk el inkább az új időszámítást, mert ez módosításra biztosan nem szorul, de álljunk meg a kis kiállítás egyik képe előtt: azon is van egy nagy húszas, és mezítláb énekel alatta valaki. Már 1969-ben is húszéves lett volna? Ilyeri, ugye, nincsen. Augusztus 20. lenne? Lehet, sőt halljuk is, hogy az volt, mert minden évben ünneplik itt is, de a szám nem látszik tartozni semmihez. Ja, megvan! Hajdani kollégám segít ki a gondolattal: akkor volt húszéves az alkotmány, és azt természetesen augusztus 20-án köszöntötték. Jó, jó, de mit keres ott a menyecske, mezítláb? A régi kódisszegénységre emlékeztetne? Dehogy! Cigánylányt alakit. Ennek az együttesnek sokáig voltak „cigányos" beütései. (A menyecske azóta már nagymama is lehet.) A nyolcvanhat esztendős Magyar mama is azt hozza elő legelőször, hogy sok éven át ő volt a cigányasszony, és az együttes mindenes komédiása. „Ha én beléptem a színpadra, oltári taps volt mindig. Az egyik gyerekem feketevérúségben szenvedett, a másik fehérvérúségben — egyik se értendő orvosi kifejezésként! —, és hozta a tíz fillért a gazda. Ugye, most jó a tíz fillér, de amikor a szénába becsaltál?" Ahogy most előadja, most is nevet a mellette ülők köre, pedig ezerszer hallhatták már. Élete nagy alakítása, hogyne emlegetné szívesen. A másik nagy cselekedete az volt, hogy alig egy hónap alatt beszédképes formában megtanult oroszul. Hadifogságból jött haza a férje, ő tanította meg. Visszatérve az együttesre: — Bár tudnék most is menni! A fej a régi, de a láb nem bírja már. Megint következik egy elhihetetlenúl nagy szám: kétszázötven tagot számlál az együttes. Kisdobosoktól az öregekig, és természetesen különkülön próbákkal. Akárhonnan nézzük is, ha netán csak a fele lenne igaz, akkor is sok lenne, mert ennek a falunak évek óta életveszélyes a művelődési háza. Művészet lehet megszervezni, hogy minden kisebb csoportjának helye legyen egyáltalán. Nagyon bizakodnak, a területfejlesztési hozzájárulás címén fizetendő pénzek talán fordítanak majd a sorsán. Az idősek még mindig arról beszélnek, hányfelé voltak az országban. Aggteleken például, a cseppkőbarlang „hangversenytermében", és Domicára is átmentek. És Kiskőrösön is, ahol szép, nagy színpad volt. Oklevelekből kazlat lehetne rakni. A szép, nagy színpad azért szerepelhet emlékeikben — Szegedet is ők tanították meg egyszer, hogyan kell magyarul táncolni, a színházban természetesen —, mert itt akkora jut csak nekik, hogy állni lehet rajta, de mozogni nem. Évek óta nagy szó a búcsú (Anna napján), egyetlen pótkocsin sokkal többen szorongnak, mint amikor valamelyik szegedi fölvonuláson ugyancsak pótkocsiból szerkesztett emelvényről integetnék a fölvonulóknak. Ráadásul a citerát nem lehet összehajtogatni, a muzsika szolgáltatóinak külön asztalok kellenek, és azoknak is fönt a helyük. Hogyan is nézne ki, ha a pótkocsi tövében vernék a citerát? Videoműsor és filmfölvétel őrzi a búcsúk évenkénti eseményeit, arról jut eszünkbe most is. Az életveszélyes művelődési ház és a még életképes toldalék udvarbéli szögletében dolgoznak a citerások hangszedős szerszámaikkal. Torzít egy kicsit az elektromos szerkezet, bele-belerecseg, ezért inkább kikapcsolják, pedig a legnagyobb, hogy nekik ilyen is van. Bajusz Lajos látszik vezetőjüknek. Kicsi kis ember, a tenyere is kicsi, de ugyanúgy ujjaival igazítja a kottát a citerán, mint az alföldi körzetekben bárhol. Otthon tanulta még a zenét, Kövegyen, gyerekkorában. Ötven évvel ezelőtt költözött át Algyőre, vasutas lett, és mint sokan a vasutasok közül, ő is citerázik. — Otthon nekem is az asztalon van mindig a saját citerám, mint akármelyikünknek az itteniek közül, és veregetem, ha kedvem van rá. Most nagy a kedvük, mert szépen veregetik. Köréjük gyűl a kórus is, rövid időre otthagyja a bográcsot a Tóth Józsi bácsi is, kötényestül áll be közéjük, hogy a férfi-hang se hiányozzék, és talpraesett kis műsort rögtönöznek. Kinek? Leginkább saját maguknak, meg a városból kiszivárgó néhány szakmabelinek. Algyőn is lehet annyi magában élő öreg, mint akárhol máshol, de itt nem jelent annyira árvaságot, mint máshol. Itt az együttes, ide jönni lehet. Ha valakit mégis elszólít a temető, legtöbbször a sírnál is énekelnek neki búcsúzót. Kimennek a citerások is, és elmuzsikálják Dankó Pista dalát: Most van a nap lemenőben. Hogy az nem citerásoknak íródott? Nem baj, igy is jó. Magány ellen is jó orvosság az együttes.' Be-benéznek most olyanok is, akik valamikor jártak, de időközben elmaradtak. Bába Ferenc és felesége itt ismerték meg egymást, most gyerekeikkel jöttek, emlékezni. Nagy szó az, ha innen származik a szerelem is. Verses köszöntőben az is elhangzik, az előző emlékezés sokkal jobb volt, mert akkor még jó volt a művelődési ház, és talán a következő is jobb lesz, ha.megint lesz tető a fejük fölött. Nagy hit lakik egy ekkora együttesben. HORVÁTH DEZSŐ Tájak—Korok—Múzeumok Hajlamosak vagyunk mostanában megfeledkezni arról, hogy az ember nemcsak „bölcs" (azaz sapiens, ahogyan az élővilágba besorolták), hanem „ludens" is vagyis játékos. Anyagias korunkban szinte hihetetlennek látszik, hogy akadnak emberek — méghozzá szép számmal — akik minden nyereségvágy nélkül vágnak bele hosszantartó játékokba, s ki is tartanak mellette, nemritkán tornyosuló akadályok legyőzése árán is. Azazhogy: hasznuk van a játékból. Számosan akadnak köztük, akik a játékkal — természetesen munka melletti játékkal — töltött évek során valóságos tudósai lettek egy-egy szűkebb szakterületnek. Ez a maga nemében egyedülállóan érdekes és változatos játék — a Tájak—Korok—Múzeumok országosan egyre népszerűbb mozgalma. Csupán az állandó részvevők száma is harmincezren felül van, de többszázezerre becsülhető az egész „TKM-tábor" létszáma, beleértve azokat, akik évente csak néhány alkalommal keresnek fel múzeumokat, műemlékeket, tájvédelmi körzeteket vagy egyéb természeti értékeket. Forgatják a TKM- kiskönyvtár köteteit, amelyekből már a 240-ik lát napvilágot, össz-példányszámuk pedig meghaladta a 3 és fél milliót. Ritka azonban az olyan játék, amely ne szorulna időnként megújulásra, különösen akkor, ha sokan játsszák. A Tájak—Korok—Múzeumok nemrég szervezeti formájában is megújult, múlt év júniusában egyesületté alakult. A játék változatlanul ment ugyan tovább, de a résztvevők módot és lehetőséget kaptak arra, hogy személyesen is beleszóljanak további alakulásába. S mivel a TKM-Egyesület demokratikusan működik, az elnökség azzal a javaslattal állt a választmány elé, hogy legyen valamilyen új formája az ország természeti és kulturális értékeit megismertető játéknak. Az egyesületben csaknem valamennyi korosztály megtalálható, a tapasztalatok szerint azonban mindeddig külön-külön járták az országot, a „pecsételő helyekel" a fiatalok, a középkorúak, a nyugdijasok, és (többnyire az utóbbiakkal mint unokák) a gyerekek. Talán ez szülte a gondolatot: az új játékformában együtt vegyenek részt a családtagok. Sőt csatlakozzanak hozzájuk a közeli-távolabbi rokonok, barátok, ismerősök is. Alakítsanak kis csapatokat, amelyek együtt keresik fel a TKM „célpontjait". Összeköthetik igy a kellemest a hasznossal, nem kell külön találgatni, vitatni, hogy hová menjenek kirándulni. Adottak a helyek, ahol megszerezhetik a szükséges ismereteket. De ha úgy tetszik nekik, a személyesen tapasztaltakhoz kiegészíthetik ismereteiket a TKM-Kiskönyvtár köteteiből. Úgy illenék, hogy most ideírjuk az új játékforma nevét. Csakhogy — ez is rejtvény. A TKM-Egyesület a reménybeli játékosoknak küldött felhívásban mindjárt 22 kérdést tett fel, amelyek helyes megfejtése adja az új játék nevét. Ehhez még egy nevet kell kitalálniuk: azt, amelyen a továbbiak során versenyezni, illetve játszani akarnak. Hadd legyen már az indulás is minél játékosabb. Az újfajta verseny elsősorban a szűkebb pátria felderítésére szorítkozik, hogy ne kelljen messzire utazni, nagyobb költségekbe verni magukat. (Bár legújabban ígéretet kaptak a MÁV-tól, hogy a TKM-mozgalom résztvevői a természetbarátokéhoz hasonló utazási kedvezményt fognak kapni.) Nyáron alkalmas lesz az idő a csapatok megszervezésére. A TKM-Egyesület vezetősége azt szeretné, ha minden csapatban 5—10 játékos lenne, egy-egy csapaton belül iskolások, szülők és nagyszülők vagy barátok, ismerősök ugyancsak különböző korosztályokból. Nevezhetnek természetesen már kialakult baráti körök, klubok, egyesületek, TKM-csoportok is, továbbá úttörő őrsök vagy rajok szülői munkaközösségekkel, vagy munkahelyi közösségekkel, patronáló főiskolásokkal, egyetemistákkal, tehát a változatok lehetősége szinte végtelen. Mint ahogyan minden igazi nemes játékban és vetélkedőben, dijak ugyan itt is vannak. A három szakaszból álló játéksorozat végén, a jövő nyáron országos TKM-találkozót tartanak, ahol a három legjobb csapat 30, 20 és 10 ezer forintos jutalomban részesül, továbbiak pedig utazáson vehetnek részt a TKM költségére. Külön díjazzák — már a játék közben — azokat, akik „szomszédolnak", azaz felveszik a kapcsolatot más városok, megyék területén pontokat gyűjtögető játékostársakkal. Mindez azonban — csak eszköz. A cél: minél jobb szórakozás közben, minél változatosabb programokkal, kérdésekkel, feladatokkal gyarapítani a „kiművelt emberfők" számát. Vagyis a „homo ludens"-t igazán „homo sapiens"-szé képezni, a maga örömére és hasznára. VÁRKONYIENDRE