Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

Érzelmek iskolája A

z elmúlt egy-két esztendő elegendő meglepetéssel szolgált nekem ahhoz, hogy kibeszéljem néhány fájdalmamat. Emberekre gondolok, akik hosszú éveken át megelégedésre és eredményesen dolgoztak valamely szakmában, a közéletben, úgy tűnt, hogy minden rendben van körülöttük — s egyszer csak leütötte őket a demokrácia villáma. Megbecsült, kitüntetett vezetők voltak, a közösség is elfogadta őket, amelynek élére állították, hanem a demokratikus megméretésen elgáncsolta többüket a szavazás. Pedig elég magabiztosan néztek a dolgok elé. Környezetük korábban általában nem éreztette velük sem ellenszenvét, sem bizalmatlanságát. Nem is bukdácsolt irányításuk alatt a vállalat, az intézmény. Újrajelölésük maga volt a legtermészetesebb evidencia... Nem, dehogy is akarom én megtámadni azt a lehetőséget és jogot, hogy mind több közösség megkapta intézményesen vezetőjének megválasztási alkalmát. Bizonyosan ez lesz a jövő általános gyakorlata, mert rettenetesen fontos, hogy a legtermészetesebb bizalom ölelje a vezetőt. Az én kétségeim a megméretés komolysága körül támadtak. S minthogy volt alkalmam faggatózni néhány tanulságos eset körül, meggyőződéssel merem mondani: érzelmi zavarok vannak nálunk nem egyszer a demokratikus jogok gyakorlásában. Történetesen amikor valami ránk van bízva, könnyen kimondjuk jóra is a nemet. Mintha így akarnánk demonstrálni, hogy tudunk a jogainkról. Mintha a demokrácia mit sem érne „nem" nélkül. Sőt: mintha a „nem" lenne a legfontosabb az egészben. Sejtem, hogy ez a jelenség szoros összefüggésben van azzal: valamikor, s még ma is sok helyen és sokszor, előre eldöntött kérdésekre kérünk közösségi áment. Jóra éppúgy, mint bizonytalan kimenetelűre. Legtöbbször azt szeretnénk, hogy amit politikai, közéleti műhelyekben kigondoltunk, azt közfelkiáltással fogadják el. Legtanulságosabb példája ennek a területfejlesztési hozzájárulás és a körülötte támadt zavar. Mondjuk így: lakóközösségekre bízta a politika, hogy akarják — nem akarják. S midőn néhány helyen nem volt elég erős a meggyőződés, azt mondták: köszönjük, nem kérjük. Ekkor aztán zavarba jöttünk... Nem értem, miért tekintették néhány helyen „politikai vereségnek", hogy valamely közösség nemmel szavazott a rábízott és teljes felelősséggel rábízott kérdésben. Ha teljes biztonsággal és egyetemességgel akarta volna érvényesíteni az állam ezt a formációt, rendeletet is hozhatott volna rá. Miért nem tette? Mert ténylegesen és egyedül polgáraira akarta hagyni. Ezzel együtt szentül hiszem, hogy a ránk, döntéseinkre bizott ügyekhez gyakran nem értelmi, hanem egyedül érzelmi alapon közelítünk. Nem vitatom az érzelem jogát, hiszen tisztességgel megfér a szocialista demokratizmus képletében és intézményrendszerében az is, de engem zavarna, ha az válna dominánssá. Személyi döntésekben pedig eléggé gyakran ezt tapasztalja az ember. Vegyünk személytelen esetet. Valaki tíz éven át vezetett egy intézményt. Kinevezték oda. Újbóli megválasztásának lehetőségével minden jogosult fórum egyetértett — beleszámítva a helyi pártszervezetet, szakszervezetet, miegymást. S a szavazatszámlálásnál kiderült, hogy... Kiderült, mert talán túlontúl tapintatosak voltunk mindeddig. Nem elemeztük, nem kérdőjeleztük meg, hanem a lefüggönyözött fülkében kontráztuk meg mindazt, amihez addig statisztáltunk. Mert ott, a fülkében eszünkbe jutott, hogy ez az ember tiz éven át elnyomott bennünket... Nekem kevesebb prémiumot adott, mint érdemeltem volna...; Kókait indokolatlanul futtatta...; megbüntetett egy kis italozásért...; nem fogadta el az újításomat..; kizárt a részesedésből...; nem vette föl az unokaöcsémet...; nem..., nem..., nem... Hanem Kovalcsik meghízott mellette...; Petrái, az a tehetségtelen alak a liblingje volt...; Kovácsot bevette a buliba, énrám meg legyintett... Lehet, hogy jó igazgató, lehetséges, de én most kihúzom a nevét... irgalmatlanul kihúzom, mert elég volt belőle!... Érzelmileg úgy jártam el, ahogy tőlem elvárható. Senkinek sem tartozom magyarázattal vagy felelősséggel. Egyszerűen elég volt belőle. De ha valaki még rá is szervez erre! A jelölt nem Ígérhet, nem korteskedhet, nem szervezkedhet. Mindénki más (ellenjelöltek és önjelöltek) biztosíthatja környezetét arról, hogy bezzeg, ha ő... Ő nem tűrné, nem szívlelné, nem engedné, ellenben bátoritaná, pártfogolná, elismerné... Aki keveset tesz, tett — sokkal kevesebbet hibázik, hibázott. Aki mindenféle politikai, társadalmi, gazdasági küzdelmekbe ártotta magát, az ügyek végső kimenetelével sem igazolhat, mert az ügyek — legalábbis nálunk és utólag! — mindig „kétes kimenetelűek". Én a mai napig nem tudtam kiheverni, hogy a mi demokráciánkban elveszíthettek „személyi csatát" olyan emberek, akiknek évtizedes, komoly érdemeik vannak és ügyek képviseletére ma is maximálisan, tapasztalatokkal megáldva lennének messzemenően alkalmasak. Valamiféle érzelmi reakció, kifordult és minden bizonnyal „dafke" póz lehetséges kiélésének vágya dolgozott számos polgártársamban, amikor a ceruzáját kezelte. Azt talán végig sem gondolták sokan, hogy ügyeik képviseletére igazán melyik lenne alkalmasabb? Ismét a vállalati szférából hozom a példát: egy jeles, nagy szakmai tekintélyt szerzett nyomdaigazgatót hogy megjárattak a szomszéd megyében! Világhírre vitt egy nyomdát, vagy megtartott azon a szinten — de környezete „megelégelte". S mit tesz a mi demokráciánk: pályázathirdetés útján végül mégis őt választották a jelöltek közül. De hasonló példákért nem kell a szomszédba menni. E

zekből az esetekből én azt olvasom ki, hogy a ránk bízott dolgok megítélésében valóban inkább érzelemből és divatból, semmint szakmai, emberj, politikai mérlegelésből indulunk ki, érzelmeink pedig elég gyakran felszínesek. S ezzel ismételten nem az érzelmek jogát akarom kérdésessé tenni, csupán észrevételezni szeretném, hogy a követelő, szigorú, következetes, igazságos, kemény, nyílt, környezetével szemben kritikus vezető típusával még mindig nem valami szívesen „flörtölünk". Pedig nem kell túl messzi belátás ahhoz, hogy a társadalom, a gazdaság és a politika előmenetele, s benne a személyes érdekek is éppen ilyenfajta vezetőket föltételeznek és követelnek. Hallottam olyan szöveget is: rosszkor kezdtük el a gazdasági élet ilyenforma demokratizálását. A vezetők „kiszolgáltatottsága" nem kedvez a lendületesebb és szigorúbb gazdaságszervezésnek. Ez azonban így egyszerűen nem igaz. Nagyon kell az a vezető típus, aki magával tudja ragadni az alkotó erőket. Aki a közösség bizalmából állhat az élre, bizonyosan jobban átérzi majd a közösségért való felelősséget is. A remény indokolt. Az a fajta érzelmi abszolutizmus azonban, amely néhány helyen a szocialista demokrácia köpönyege alatt érvényesülhet, nem erre a malomra hajtja a vizet. A tárgyszerűség legalább olyan fontos, mint az érzelmek szabad érvényesülése. SZ. SIMON ISTVÁN Állítsátok meg a szelet..." Az aluljáróban egy lány énekel. Mellette egy fiú, unottan bámul hol a járókelőkre, hol a lány előtt kiterített vászonzacskóra, a guruló fémpénzekre. A lány ujjai kicsit remegve pengetik a gitárt, hangja tiszta, egyszerű. „Mit játszak még?" „Mindegy." A fiú cigarettára gyújt, egy szippantásra a lány szájába dugja. Újabb akkord. A dal sok hasonló nótából ismerős: „Állítsátok meg a szelet, hagyjatok dalolni, így nem tudok élni"... Mégis, hangulata van. A tömegből két férfi lép közelebb a lányhoz. Suttogó hangjuk szikrázik: „ne tarts ekkora szüneteket, kisanyám, mi a fenéből élünk." És a lány énekel, a fiú bámul, egy kétforintos csörren a többi közé. Megkísérlem a lehetetlent. Azok ketten ellenségesen figyelnek. — Sziasztok. Tetszik a zenéd. Saját? — Igen. A versek közösek, Gáborral. De játszom néha mást is. — Mindig aluljárókban? — Hol máshol? A pénzre szükségünk van. Nem jegyeznek engem sehol. így is folyton rettegek, nehogy meglásson valamelyik tanárom. Azt hiszem, röpülnék. — Hova jársz? — A Zeneakadémiára. De ne terjeszd. Időnként hátrapillantok a két férfira. Már nagyon idegesek. — Hányan éltek a „keresményedből"? — Mi ketten. — És ez a két úr? — Nem ismerem őket. — Ne verj át, túl régen állok itt. — Láttad? — Persze. — Akkor várj egy kicsit, muszáj játszanom valamit. Ráérsz? Dal a szabadságról. Néhány frázis, egy-két egyéni szó, megszokott zenei fordulatok. Valamitől mégis tetszik. A két férfi megnyugodni látszik, de a fiút csak odaintik. „Ki volt ez?" Valami műkedvelő. Tetszik neki a „klimpir". „Akart valamit?" „Semmi különöset." „Azért mondom. Szólj ennek a libának, nincs lazsálás. Elmegyünk, bedobunk egy sört." — Szóval? — Az egyik a nővérem férje, a másik a haverja. A nővéreméknél lakunk. Ezek nem sűrűn dolgoznak, az ösztöndíjamról lehetnek sejtéseid, Gabié se több. Én ezt tudom csinálni, Gabi újságot hord, meg ami jön... Hát így. — Nincs valami jó modoruk. — Mitől lenne? Pontosan tudják, hogy ha kitesznek, abba kell hagynunk a sulit. — Kolesz? — Viccelsz? Hova teszem a gyereket? — Eddig nem beszéltél róla... — Nem, mert rögtön elbőgöm magam... De egyszer vége lesz a sulinak, leköltözünk vidékre a kicsivel. Akárhová, csak aluljárót ne lássak többet. — Hol van ilyenkor? — A nővéremmel, otthon. Ő gyesen van, vigyáz az enyémre is. Már csak miattuk is muszáj — a lányának és a fiamnak enniük kell. Egy liter tejért is érdemes... Ettől a vadállattól sokat nem várhatunk. A biztos csak a gyes, a családi pótlék. Hatan vagyunk rá. — Mióta? — Két éve? Akkor haltak meg a szüleim. Olyan volt, mint amikor belerúgsz egy hatalmas tükörbe. Sok pici részlet és sehol nincs semmi, ami egész. A srác meglök. „Húzzál, mert jönnek." A lány felkapja a gitárt és énekel. Egy gyerekről, aki a jövő, és akiért minden ember megszelídül. Csörrennek az érmék. Nemcsak egyszerűen odadobják a járókelők. Közelebb lépnek és lehajolnak. Kint zuhog az eső, a lépcsőn két marcona férfi lépdel lefelé. Az aluljáróban egy lány énekel. Mellette egy fiú bámul a járókelőkre. És a kiterített vászonzacskóra. REGŐS ÉVA { SZABÓ ANDRÁS RAJZA MEZEY KATALIN A legfőbb krimi Ha az ifjúság mosolyát nem vetted filmre — elveszett. Máris magadra oszthatod az idősebb szerepeket. Lehetsz peckes és kackiás, az, aki sose vénül, lehetsz esendő, beteges, aki a múltba révül. Lehetsz bátor is, gyáva is, mindenképp egy a vége: ezt nem úszód meg élve. Szeged műemlékei 34. NAPSUGARAS HÁZ A Nyíl utca 43. szám alatti ház „ városképi jelentőségű népi épület, napsugaras oromdísszel. Épült 1903-ban." A telek bal oldalán álló földszintes, eredetileg kétablakos, deszka oromzatos lakóház. Oromzatának csúcsa lecsapott, a háromszög nagy részét a napsugár motívum tölti ki, sugarai apró négyzetből indulnak. Az alatta lévő sávot, zsalugútcrt öt oszlop négy — közepén élére állított négyzet ű — téglalapra osztja a deszkázás különböző irányával változatossá téve. (A hasonlóan egyszerű oromzat Szegeden a XIX. század közepétől már kimutatható,) Az épület mostani harmadik ablaka helyén utcai ajtó nyílt a faoszlopos ereszaljára, későbbi nevén gangra. Innen középütt a szabadkéményes konyha, ebből az utca felé a nagyszoba, másik oldalra a kisszobavagy a kamraajtó nyílt. A házat máig a Rácz család lakja, az építtető nagyapa Rácz József régi „házbírtokát" felsorolják a nagyárvízben elpusztult házak között, őt magát a károsultak listáján. Rácz József földműves háromosztatú háza 1880-ban épült fel a víz után elsőnek az utcában. Később az ereszalja utcai részét szobává alakították. Özvegye 1903ban a már alakított házhoz istállót és kocsiszínt építtetett.