Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

51 Szombat, 198G, május 31. SZEGEDRŐL INDULTAK Ifjúsági Kamaraszínház, anno 1945 Tárgyak A

mikor a Hosszú utca darabvégben elkészült Ilonka húgomék háza, áthívták Nátor Mari nénit a szomszédból; nézze meg. Húgoméknak * maguknak tetszett a házuk, de ez a végső birtokbavételhez kevés, szükség van szomszédasszonyi jóváhagyásra. Mari néni végignézett mindent, aztán várták, hogy mit mond. Ezt mondta: — Szép ház ez, kívül is, belül is. Lakjátok egészséggel. A két utcai szoba nagyon üres még, de hát nem megy minden egyszerre. Majd berendeznek. Apránként. Hangjából sajnálkozás érződött, de húgomék csak nyeltek, nem szóltak. A két utcai szoba ugyanis korántsem volt üres. Heverők, könyvespolcok, könnyű fotelok, középen semmi, csak szőnyeg a padlón. Mari néni szobaideálja szerint a következők hiányoztak még: mennyezetig érő nagy ruhásszekrények, asztalok, székekkel, dupla családi ágyak, díszpárnák, csipkék, olajnyomatok. Mari néni úgy tudta: ha egy szoba nincs dugig tele, akkor üres. Mindez pedig húsz évvel ezelőtt történt. Egy időben azzal a telepüiéstörténelmi pillanattal, amikor egy hatalmas szellemkéz éppen letörölte a régi falut. És támasztott helyettük sátortetős kockaházakat, tarkára festve, műkő lábazattal. Téglakerítéseket. Meg cifra kapukat és ajtókat. Civilizációs forradalom volt ez, ám a település-szakértők egyáltalán nem lelkesedtek érte: a régi falu civilizációs szégyen, de legalább bája volt; az új falu civilizációs előrelépés, de bája nincs, mert uniformizáló pallérízlés hivalkodik rajta. A település-szakértők kívülről nézték a házakat. Hátha még belülről is látják? Új falak közt régi ízlés. Teleháló. Kombinált szoba. Világítós rekamié. Régi ízlés, mert kastélytermek és nagypolgári szalonok képzeletszegény, nagyipari utánzata; nemes diófabútor — préselt forgácslemezből. Magyarországon nem volt, és most sincs még színvonalas nagyipari tárgykultúra. Nincs miből választanunk, nincs honnan mintát kapnunk — abban alszunk, abban ülünk, abba rakodunk, ami kapható. Mit kapunk még most is? Ülőgarnitúrákat, amelyek otrombák és silány huzatúak. Szekrénysorokat, amelyek álmosítóan egyformák; az ember beleborzad: úristen, ezt a fénylő lakk-unalmat kell nézhem egy életen át? Vagy kapunk úgynevezett iparművészeti tárgyakat, drága bazárárut: fotelt vászon hevederrel, dohányzóasztalt rideg fém-üvegből, kovácsolt vascsillárt, figurális rézdomborítást, faliórát disztányérba applikálva. De nem kapunk „bontott" garnitúradarabot, hogy legalább a garnitúrauralom unalmától mentesülhetnénk. Kislakáshoz, testhez, kézhez álló egyedi darabokat, melyek nem úgy egyediek, hogy kevés van belőlük, hanem úgy, hogy magukért is helytállnak, s én döntöm el, választékuk sokaságából melyikükhöz van kedvem. És nem kapunk meg semmit — öreg panasz ez már —, szinte semmit, amivel ipari vásáron, mintakollekció-bemutatón felcsigázták az ízlésünket. M

indezt tapasztalásból tudjuk. Hogy mindez miért van így, annak próbált utánajárni a műkritikus Vadas József. Nyomozásának eredménye a Nem mindennapi tárgyaink című könyvben olvasható, s már a cím is arra utal, hogy aminek mindennapinak kéne lennie, miért nem tud mindennapivá lenni. A könyv gazdagon dokumentál, én csak summázatot közölhetek: nem az a baj, hogy nincs magyar iparművészet. Képzés is van, képzettek is vannak. Ipari formatervezők, fával, fémmel, üveggel, bőrrel, textillel bánni tudók. De valami fátum ül rajtunk. Nem kellenek a nagyiparnak. Ritka kivétel az Ikarus vagy a Május 1. Ruhagyár; a nagyipari vezetők azt mondják: mi termékeket gyártunk, nincs időnk müvészkedni. Mintha a termék formájának, színének, csínjának jó izlésű megtervezése luxus volna, és nem tartozna szervesen a gyártási folyamathoz. A könyv szerzője nem győzi hangsúlyozni: a kézműipar valamikori remekeihez képest nem szükségszerű a nagyipar termékeinek silánysága. A nagyipar is gyárthat remeket. Sőt fejlett technikája révén, először a történelemben: olcsó remeket. Csak ne tekintse a tárgytervezést „művészkedésnek", luxus-ráadásnak. Tekintse a technológiai folyamat részének. Az a hatalmas szellemkéz, amely letörölte a régi falut a hatvanas években, újra mozdulóban van. A sátortetős kockaház helyett a két- vagy háromszintes téglalap vagy sokszög alaprajzú épület vált divatossá: hófehér fal, festett cserép, sötétbarna faelemek, loggia a manzárdos homlokzaton. Valami sosem volt magyar parasztstilus keveredik a mindig is volt alpesivel. Idegenül ágaskodnak még ezek a házak, különösen az Alföld sima tenyerén; talán újabb országos stílusvétség monumentumai lesznek, talán megszokjuk, megszeretjük őket. Nagy még a bizonytalanság. De ez még hagyján. Mi lesz benn, a házban? Milyen tárgyakkal vesszük korul magunkat? Kapunk-e segítséget hozzá? FARAGÓ VILMOS Ismét a hírügynökségek stílusában: a Szegediek Baráti Köre folytatja a Szegedről indultak című sorozatát. E vállalkozás második rendezvényén a hajdan volt Szegedi Ifjúsági Kamaraszínház történetét elevenítették föl az alapítók és a közreműködők a MEDOSZ-szálló Jókai utcai klubtermében, igen nagyszámú érdeklődő élénk részvételével. Nyitány Ha már a téma teátrumi, nyitány is kell, s ennek elvezényelésére ugyan ki lehetne alkalmasabb, mint Lőkös Zoltán, a Délmagyarország egykori főszerkesztője, aki amióta Szegedről a fővárosba származott, nem egy és nem is két redakciót dirigált, amig a Vasárnapi Hírek elére került, de aki — s ezt sok-sok barátja, ismerőse bizonyíthatja — mégis megmaradt ősszegedinek. Míg azt a képzeletbeli irányítópálcát a kezébe veszi, idefut, oda lép; emitt a vendégek idősebb korosztályával cserél eszmét egy tervezett Tisza-parti kirándulás lehetőségeiről, amott meg azt tisztázza, hogy kinek milyen az éppen esedékes közérzete, igy-úgy alakuló élete. Aztán az összejövetel elnökévé lép elő, és szinte hangsúlyról hansúlyra, gesztusról gesztusra ugyanazzal a diákos izgalommal köszönti az egybegyűlteket, mint amikor még odahaza láthattuk, hallhattuk efféle szerepkörökben. Sem egy kimondásra érdemes név, sem pedig egy picit is fontosabb esemény nem marad ki a mondókájából: ahogyan itt elő- és felvezet, az valóságos mesterműve a jelenlevésnek. Mig a köszöntő és beharangozó szavak elhangzanak, villog, szikrázik a jelenlévők szeme: ki azt lesi, hogy nem felejtett-e el megszervuszolni valakit, ki arra figyel, hogy saját személye megkapta-e az elvárt biccentéseket; a legtöbb tekintet azonban a tágas helyiség egyik oldalfalára tapad. Ott ugyanis régi-régi plakátok sorakoznak. Mégpedig azok az öles hirdetmények, amelyek az 1945. február 17-én, szombaton délután 3 órakor megalakított Szegedi Ifjúsági Kamaraszínház rövid, de annál pezsgőbb működésére emlé-, keztetnek, s amely teátrum ennek a baráti találkozónak is témájául szolgál. Pirandello IV. Henrikjét harsogja az egyik ív, Radnóthy Éva és Lehotay Árpád nevét a másik; itt a Dandin György darabcím utal egy Moliére-bemutatóra, amott A humor klasszikusai felirat jelzi, hogy az a hajdani trupp sorozatokkal is kirukkolt... Forgács István Amikor Lőkös Zoltán befejezi a maga előrejelzését, Forgács István, a Nemzeti Színház —mármint az ország első színházának nevezett Nemzeti — volt dramaturgja, drámák, hangjátékok és televíziós látnivalók jeles szerzője veszi át a szót. S teszi ezt azért, mert ez a tanítóképző intézeti rajztanár, szökött katonaként sikerrel bujkáló festőművész volt az egyik szellemi atyja a szóban forgó szegedi kamaratársulatnak. Mint a Madisz frissen élre lépett vezetője, ő hirdette meg az együttalapítás gondolatát, s vette maga mellé Horvai Istvánt, a későbbi jeles rendezőt és színidirektort, valamint a rövid életében is a halhatatlanság csúcsáig felhágó kiváló színészt. Rozsos Istvánt. Ők hárman fogtak hozzá előbb a szükséges engedélyek megszerzéséhez, majd az állandó otthon felkutatásához — végül is a Zene konzervatórium előadótermében leltek játszóhelyre —, s mindezzel egy időben a társulat összetoborzásához. Forgács István, ez a patyolat fehér hajú, sem hadviseltségét, sem tanári mivoltát el nem tagadható, szálfa-, egyenes tartású, már a hetvenegyedik életévét taposó örökifjú azzal zárja mondókáját, hogy abban a. még léiig háborús, de Szegeden már békés világban az a fiatal társaság valami nagyon szép és fontos dolgot hajtott végre: életre hívta a felszabaduló ország első komoly színházát. Horvai István Az alapítók doayenjétől a triumvirátus másik élő tagja, a Vígszínház nyugalmazott, ám ezt a státuszát minden mosolyával, kacajával, nyughatatlan gesztusával megcáfoló direktora, Horvai István veszi át a szót. S hogy ne csupán lebarnult testével jelezze, mennyire távol áll tőle a panzionáltság állapota, tüstént le is szögezi: nem az ő kenyere az emlékezés. Hiába szolgált végig különböző társulatoknál több mint egy évtizedet, sem cikkgyűjteménnyel nem dicsekedhet, sem plakáttárt nem tart otthon. Ami emléke mégis megmaradt, azt a szülei rakosgatták el. Ebből az anyai, apai gondossággal megóvott papírhalomból kerültek elő azok a dokumentumok is, amelyek a Szegedi Ifjúsági Kamaraszínház létére, játékrendjére vonatkoznak. Egyebek között az, hogy azt a bizonyos IV. Henriket tizenegyszer, a Dandin Györgyöt tízszer játszották, s hogy a társulat jelen lévő igen tisztelt művészét, Gera Zoltánt már a kezdet kezdetén kesernyés stílusúnak mondta a helybéli kritika. Szász Ferenc írása. S ha már elhangzott egy művésznév, megállíthatatlanul sorjáznak utána a többi titulusok. Sorjáznak? Sziporkáznak, ragyognak, hiszen ilyen közreműködőket, szerződéskötőket hallani, mint a fali plakátról is tiszteletet parancsoló Lehotay Árpád, az idős korára országos népszerűségnek örvendő Sarlai Imre, a gyakorlati rendezésnek és a dirigálás elméletének nemzetközi hírű tudóra. Pártos Géza, a még kamasz és szinpadjárásra teljességgel alkalmatlannak mutatkozó' Márkus László stb. stb. Elhangzik, mert nem hagyható említetlenül. Beregi Oszkár neve is! Ez a monumentális tehetségű és termetű komédiás szintén hajlott az odaszerződésre, s nem csupán azért, mert abban a zűrzavaros, 1945 eleji időben Szegeden jót is lehetett lakni, hanem azért, mert a kedvderítő tiglitaglik helyett valóban komoly darabokat, vettek elő, egy jól átgondolt műsorterv szellemi oszlopait sorolta egymás után ezek a még félig kamasz ifjak. (Ez a tervezet ma is megállná a helyét — jegyzi meg két anekdota között Horvai. — Annál is inkább, mert ezek a szinművek egymást egészítik ki, összefüggenek, egy szellemi folyamat csomópontjait alkotják. Egy ilyen kínálatot pedig keresve is alig találni manapság...) Nyilván éppen ez az igényesség szúrt szemet, s biztatta ellenkezésre a konkurenciát. Mármint Szeged „igazi" színházát, az akkoriban már szintén játszó — főképpen is operettekkel kirukkoló, a búfelejtés szolgáló — városi teátrumot, meg a szintén a kacagtatásra összpontosító kabarét. Ez a két intézmény aztán mind nagyobb dobra verte, hogy tulajdonképpen dilettánsok, nem szak; mabeliek a Lehotayt is játszató Horvaiék, s'mint ilyenek, tűnjenek el Szeged művészeti életéből. És lassacskán el is tűntek. Hiába hozták színre Madách máig megértetlen, igazi sikerrel sosem berobbanó darabját, a Civilizátort, Háy Gyula merész mondandójú művét, a Németeket, elfogyott körülöttük a levegő, és nem is olyan lassan szétszéledtek. Maga Horvai például ügyelőnek szerződött, s hamarosan Pesten kezdte meg karrierjét a leghivatásosabbak között. V árnai Vilmos, Gera Zoltán Hogy az Ifjúsági Kamara volt tagjait hova, merre röpítette el a szél, azt igen jól mutatja az egyik ős-tag, Váró (Várnai) Vilmos példája. Ez a buffó küllemű férfiú, aki valóban a komikus szerepekben tűnt ki, és akit nem más, mint Alfonzó igyekezett partneréül csábítani, nos, Vili bácsi végül is elsodródott a jelmezek, díszletek világától.-Játszott, játszogatott még egy ideig, de aztán polgári foglalkozás után nézett, és most úgy tekint vissza szinészönmagára, mint egy olyan valakire, akinek révén élete végéig játékosnak mondhatja szerény személyét. Meghatott szavaiból az tetszik ki, hogy szép kaland volt, jó kaland volt az a kamarázás; egy olyan ifjúkori emlék, amely kitörölhetetlenül zeng-bong a szivében. Mig ellenben a végezetül szólásra — vagyis hogy felolvasásra, igazi szereplésre — emelkedő Gera Zoltán, a kesernyés stílusnak eme nagyszerű képviselője köztudomásúan vezető színészeink közé emelkedett. Saját'szavaival mondva: az 1944-es éhenkórista előbb valóságos kóristává avanzsált, majd a színiakadémia elvégzése után a budapesti színpadok — a film-, a rádió- és a televízióstúdiók — egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze lett. S hogy ez lehetett, abban igen nagy része van annak az 1945 januárjától az év nyaráig tartó remek iskolának, a Rozsos István partnereként, Horvai István tanítványaként eltöltött néhány szép hónapnak. No még Pártos Géza olyan instrukcióinak, hogy „ess lassabban", vagyis egy bizonyos szituációban mondjon nemet a gravitáció örök törvényének. És Gera ezt a feleselés! is megtanulta, illúziókelt&en akkor is, azután is sokszor eljátszotta. És még egy nagy erényt mondhat magáénak Szeged ritka rokonszenves komédiás fia: sziporkázó szellemmel, nyomdakészen fogalmaz! Elannyira, hogy Iszlai Zoltán, a Film Színház Muzsika szintén szegedi származású és szintén jelenlévő főSzerkesztője azonnyomban el is kérte tapssal jutalmazott ön-referátumát, hogy hetilapjában közre adja. Ez sem akármilyen dicsőség... Finálé A Gera-féle traktátussal ért véget a Szegediek Baráti Körének soros foglalkozása. Azazhogy dehogyis ért véget! A finálé a tapsok elültével még hosszan folytatódott, s olyasmik kerültek szóba ebben a zárás utáni zárószákaszban, amik éppen kicsiségükkel kedvesek, apró mivoltuk miatt feledhetetlen emlékek, Hogy például mi volt a neve annak a szo vjet városparan csnok-h elyet lesnek, aki — lévén Odesszában táncoskomikus — igencsak gondjukat viselte a szegedi színészeknek. — Kartyenov! — adatolt tüsténk a mindentudó Lőkös Zoltán, akiről viszont azt a kedves bókot mondta el félhangosan valaki, hogyha Péter Lászlót szokás Szeged vőlegényének nevezni, akkor Zoli bátyánk bátran lehetne ebben a nászmenetben az első koszorúslegény. Hát igy s ilyen modorban-mederben folyt még hosszan a szó, szép jeleként annak, hogy valóban milven nagy lángon lobog Pest-Budán az a bizonyos szegediség. Mert azon lobog! Tanú rá ez a kamaraszínházidézés, és szinten tanú lesz rá az a leruccanás, amely június végén esedékes, több napon át, igen gazdag programmal... AKÁCZ LÁSZLÓ BELANYI GYÖRGY József Attila• / • r vanacio nyugodj hiszen csak este lesz és lassan így Ián kitelelsz és minden minden úgy marad ahogy talán nem is szabad — de ki tudná most hogy mit tehet ki hinné hogy ez is csak lehet talán már jobb is hogy semmi ez nyugodj hiszen csuk este lesz