Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

Dr. Kmaty Medárd, a dalos kedvű, ám agyonhasznált hangszálú tanár egyáltalán nem örüli a rokkantnyugdijának. Se kutyája, se macskája, s most már: iskolája sincs. Mit kezdjen a rengeteg szabad idejével? Három nap keserves pihenés ulán úgy érezie, nem olyan rosszak ezek az ő hangszálai, hogy vissza ne mehetne a katedrára. F.gy hétig lesie a postást, hátha mégis visszahívja Kcsjár, az új diri. Már a napközit is elfogadta volna. De bizony fütyüllek rá. Még a szakszervezetis Brigitta se látogatta meg. Végül is Kmaiy tanár úrból más irányban próbált kitörni a tetterő. Átnézett egy csomó újságot. Régi- • eket is. Fölfigyelt rá. mennyi derekas tettet, jóságot, életmentő bátorságot is megörökítenek a krónikák. Szűkszavúan, persze. A tanár úr eltűnődött : milyen emberek lehetnek ezek a hősök? Érdemes lenne megismerkedni velük alaposabban, közelebb-, ről. Példának állítani őket, a nagyszivűeket, az emberszeretet e bajnokait az érzelmileg satnyúltak; az elidegenedettek, az egocentrikusak, cinikusok elé. Ez ám a szép feladat! Mindjárt munkához is látott. Elsőnek Forró Fridolin fűtésszerelő tanulóhoz kopogtatott be. A fiú otthonában nagy volt a rendetlenség. Dr. Kmatynak ebből csak az szúrt szemet, hogy Fridolin nem a piszkos zoknikat, haneru az Ezeregy szerelmes vers legújabb, féláron vesztegetett kiadását söpörte le az asztalról a szerszámosládába. — Naná, hogy kihoztam a tűzből azt az önkéntes tűzoltót — mondta a srác. Rágyújtott. A gyufát az akváriumba- hajította, s nézte, hogyan hárap rá egy csikós zebradánió. — Mi az, hogy jól ismertem?! Mint a rossz pénzt? Nem, nem barátom. Mégcsak haver se... Ugyan, apuskám, hol él maga? Adósom az ipse. Két kemény ezressel... Csak nem hagyhattam odaveszni? Hogy meglátogattam-e a kórházban? Hát meg, A nyughatatlan Kmaty tanár úr ha tudni akarja. Rajta tartottam a szemem, naná! Nehogy az orvosnak vagy egy nővérnek találja dugni, amisei nekem sáros... Hogy mondja, tata? Nem értem... mikor én ilyen rekedi voltam, nem nyaggattam kérdezősködéssel az embereket, hanem gargarizáltam. Nna! Magának is ezt ajánlom. A tanár úr lehorgasztott fejjel távozott. Ám hamarosan fölkereste Kapuczni Pongrác parkolóőrt, aki egy lányt élete kockáztatásával hozott ki az örvénylő folyóból. —'Csak nehogy azt higgye, hogy én egy spinéért vizbeugrok! — közölte mindjárt elöljáróban a szőkeszakállas ifjú. — Körül is röhögném magam! Hogy-hogy akkor hát miért? Miért, miért?! Hát nehogy azt higgyék, hogy egy ilyen parkolóőr úszni se tud. Fogadásom volt a vízbeugrásra, ha tudni akarja, nagyokos! Bedobtam magam az örvénybe, csak úgy, oszt épp szerencséje lett a kiscsajnak, belémcsimpaszkodott, le se lehetett volna vakarni, hát kiúsztam vele. — Nem azért tette, mert szereti azt a... hogyishívják — csak... bizonyos Evitát? — Tudja mit? Hagyjuk e vitát! És különben is, uram: mi az, hogy szeretni? Az ember kit szeret? Önmagát, szerencsés esetben. — Tehát egy csöppet se vonzódott hozzá? — nyomozott, egyre kétségbeesettebben, Kmaty tanár úr. — De őszintén: csöppet se? — No... szóval. Birni bírom, ez tény. Pláne ugye, hogy a vízben a belemártott test annyit vészit a súlyából... szóval hát... ennyire bírom. — Na, ezt legalább sikerült kiszorítani belőled — gondolta a tanár. Ám ekkor Kapuczni Pongrác hangja hirtelen fortissinióba csapott át: — Maga meg mit kémkedik itt, vén trotyli? Mi köze hozzá? He? Hogy-hogy meg akarja írni? Álljon meg a menet, öregem, ha meg meri írni ezt a... ha azt meri írni rólam, hogy szeretem Evitát... vagy Edinát, vagy hogy is mondta... szóval, ha kiröhögtet a.haverokkal, édesapám," én olyan sajtópert nyakasztok az akába, de olyat... ! Hát ehhez tartsa magát... Fejcsóválva ment tovább Kmaty tanár úr. Karakán Zivadar egy sörözőben fogadta. — Gratulálok! — mondta Kmaty. — Egészségére! Valóságos hőskölteményt mesélnek magáról, Karakán úr. Ahogy azt a szegény kis öregasszonyt, Smith Matildkát megvédte egy huligánbanda kötözködésétől, szélcsapva köztük, mint egy oroszlán... — Hogy' mondja, dzsindzsikém? Öregasszony volt? Volt ott egy öregasszony is? Én csak valami rongybabát láttam, ide-oda lökdösték a kört álló szivarok, viszont nem énekelték a körbcn-áll-egy-kislánykát, ahogy az ilyenkor dukál. Mert dukál, ugye dzsindzsikém? No, mondom, úgyis" kihagytam két karateedzést a héten, most itt a pótolási alkalom, megtanítom ezeket kesztyűbe dudorászni. Na de hogy valami Klotild is... — Egy nyolcvanéves néni, Smith Matild... — Akár Klotild, akár Mathild, ha tudom, hogy nem egy rongybaba, oda se megyek, az biztos. Hát mi vagyok én? Népjóléti intézmény? Szociális otthon? Ne is dühítsen ilyesmikkel, dzsindzsikém, mert még magát is edzőpartnernek nézem. A tanár úr villamosra szállt. Már ment a kocsi, amikor Karakán is felküzhdötte magát a peronra. Dr. Kmatynak valami azt súgta, figyelje, és kövesse észrevétlenül. És mi történt? Karakán Zivadar egyenest Smith néni lakására ment a sörözőből. A lépcsőházba érve, körülnézett. Kmaty egy kuka mögé lapulva jól látta, hogy virágcsokrot húz elő a tarisznyájából, majd széles vigyorral az arcán megindul fölfelé. — Jaj, maga az, Zivikém! Kerüljön beljebb! — csicseregte egy női hang odafönn. — Ezt magának hoztam, Matild néni — hallatszott Karakán dörmögése. Na tessék. Nem is olyan fekete az ördög, mint amilyenre fösti magát — dünnyögte Kmaty tanár úr. Elhatározta: most már elmegy a többi megmentetthez is. A tűzoltó épp kifelé jött a kórházból. Egy volt tanítványát ismerte föl benne, Zénagyot. — Van valami anyagi kötelezettséged Forró Fridolinnal szemben, kedves fiam? — Nekem? Á, nincs. Ő lóg egy ezresemmel, illetve lógott, mert közben behozta a kórházba, hogy... szóval, tudja hogy van az ilyenkor. Kel a zsozsó. De mért kérdi, tanár úr? ' Választ azonban nem várt, mert meglátta Forró kocsiját a lépcső elé kanyarodni. — Viszlát, tan^r úr! Fridi hazafuvaroz! Evitát telefonon hívta. — Sajnos, ma nem érek rá! — közölte a lány. — Randim van. Hogy Pongráccal-e? Ördögé van. Eltalálta. De majd másk;or keressen, jó, most sietek? Viszhall! Kimerülten, ám diadalmasan rogyott ágyába este a tanár úr. — Engem akartok félrevezetni, lekvárkáim? Kmaty Medárdot, a sasszeműt? Rosszabbnak akartok látszani, takonypócok? Merő divatból! Mikor növitek már ki ezt a gye... ezt a gye\... ezt a gyerekes... Álomba merült. És Kmaty Medárd, a nemzet dalos kedvű, ám hangszálnyugdíjas napszámosa ismét katedrára álmodta magát. Épp az magyarázta a zöldfülű felnőtt- és kamaszseregnek, hogy he szégyelljék az érzelmeiket, ne akarják rejtegetni, ami szép bennünk, emberekben, mikor az ablakon — a, sajnos, nyitvafeledett ablakon — feketén besuttyant az ördög. Vagyis egy fekete álarcos rabló. — No né, már te is kezded — szólt föl reá az ágyból Kmaty Medárd. — Ez már aztán mindennek a teteje. Egy őrangyal ne maszkírozza magát ördögnek, mert az olyan snassz. És mi a franc ez a kezedben, he? Meg volt győződve róla, hogy az a jóságos őrangyalkája hülyéskedik vele, lévén hogy már az odaföntiek is kezdik röstellni az ő nagy jóságukat. — Hát már nálatok is terjed ez a járv...Az -ányt már nem tudta kimondani. Az álarcos ütött a kurta bottal. Sötétségbe zuhant Kmaty tanár úr. — Őrangyal vagy? Te igazi őrangyal vagy? — kérdi másnap a szakszervezetis Brigittától, mikor leteszi szekrényére a virágcsokrot. A szoba mint egy csatatér még mindig, látszik, hogy a betörő kétségbeesetten kereste azt a valamit, ami itt nincs. — Medárd bácsi, drága Medárd bácsi! — A szép szőke asszonyka nem tud mást mondani. Kicsit fél is a gézturbános, zavarosszemű kollégától. — Mert ha az'vagy, Brigikéin, viseld a szárnyaidat! A kutyafáját, viselni kell! Ez az azonosítási kód, kérlek! — Jaj, Medárd bácsi, ez a nagy megrázkódtatás... — Agymegrázkódtatás — szólt a dalos lelkű fejbevert. Aztán fölcsillanó szemmel hozzátette: — Sebaj, Brigi, akkor is- három egy a javunkra. — Kiknek a javára? — értetlenkedett a vendég. — A mi javunkra, angyalkám. Úgyhogy: szárnyakat fel! És dr. Kmaty Medárd, mikör röptében a nyitott ablakhoz ért, visszakacsintott Brigittára. SIMÁI MIHÁLY Pásztorok, favágók, földművelők SCHMIDT ANDREA KÉPEI 1