Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

m:DM 1ZES3SE N 50 Szombat, 198G, május 31. Szeged és Lotharingia PALÁSTI LÁSZLÓ KUTATÁSAI Érettségi bizonyítványomat, amely 1943. június 10-én kelt, szép kézírásával Palásti László töltötte ki. A Baross Gábor gyakorlógimnáziumban nem volt ugyan tanárom, de mint Firbás Oszkár igazgató jobbkeze, mint „Igazgatói irodai segéderő " (ahogy most a közös értesítőben olvasom) rá hárult ez a föladat. Később 1947/48-ban mint gyakorló tanárjelöltnek ó volt latinból a szakvezető tanárom. 1966 nyarán ő várt Párizsban az Invallcfusok terén, a repülőtérről érkező autóbusz végállomásán s ő irányította első útjainkat „az ámulások szent városában ". S bár közben átképezte magát orosz nyelvtanárrá, s e minőségéberi működött a tanárképző főiskolán, másik régi szakjához, a franciához sem lett hűtlen. A főiskola évkönyveiben, a Somogyi-könyvtári Műhelyben és különféle francia folyóiratokban rendre jelentette meg Szeged francia vonatkozásairól dolgozatait. Mivel városunk francia kapcsolatai főként Lotharingia felé mutatnak, elsősorban ottani folyóiratokban. De jelentek meg írásai a párizsi Larousse kiadó Vie el Langage (Élet és Nyelv) című havi folyóiratában is. Gyakran emlegeti, hogy Nizza (azaz Ntce) helyett Szegednek több joggal volna francia testvérvárosa Nancy, Lotharingia központja. Az ottani történelmi múzeumnak és a lotharingiai régészeti társulatnak negyedévenként megjelenő helytörténeti folyóiratában, amelynek címe Le Pays Lorrain (szó szerint Lotharingia Ország, azaz röviden: Lotharingia), az ugyanott kiadott Annales de l'Est című időszaki kiadványban már több tanulmánya jelent meg. Legutóbb a 66. évfolyamában járó Le Pays Lorrain 1985. évi 2. számában La Hongrie és La Lorrain címmel, Mille ans de rapports liungarolorrains 910—1900 alcímmel. Tehát Magyarország és Lotharingia; a magyarlotharingiai kapcsolatok ezer esztendeje. A kalandozásoktól a huszadik századig követi benne végig az érintkezések mozzanatait. A túrok ellen Szeged és Lotharingia kapcsolatai az idén különlegesen időszerűek: Szegednek a török alóli fölszabadulásával függenek össze. A várost fölszabadító császári csapatok egy része elzász-lotharingiai parancsnokok vezetése alatt állott. Január 2-án volt háromszáz esztendeje, hogy Báró Pierre Ernst de Mercy és Johann Donatus Hcissler tábornokok csapatai először tettek kísérletet a török kiűzésére. Ám hiába foglalták el a várost, a várai nem tudták bevenni Dühükben fölgyújtották a házakat, elhajtották a jószágokat. Április 24én hajnalban újabb kísérletet tettek, s bár nagy veszteségeket okoztak a török, tatár és az oldalukon harcoló kuruc csapatoknak, a vár fölmentése most sem sikerült. Végül is Buda fölszabadítása, szeptember 2-a után vált lehetővé a török kiűzése Szeged várából. A főparancsnok, Lotharingiai Károly herceg de la Vergne márkit bízta meg a föladattal, ő is, akár Mercy, lotharingiai volt. A szegedi szájhagyomány Mercynek és Heisslernek tulajdonította a város fölszabadítását. „Hercili és Mercili" nevét emlegették, holott az október 23-i fölszabadításban nekik már nem jutott szerep. De la Vergne altábornagy a vár ostromában sebet kapott, és pár nap múlva meghalt. Ő volt az első, akit az alsóvárosi templom kriptájába temettek el. Mercy már előbb, október 5-én belehalt a harcokban kapott sebeibe, de Bécsben, igy ő ott temették el. A varban Ettől kezdve szokássá vált a szegedi várparancsnokokat az alsóvárosi templomba temetni. Minthogy a szegedi vár helyőrségét a lotharingiai ezred (Régimén Lotharingianum) adta, a várparancsnokok közt is több lotharingiai születésű volt így Despilliers grófja, Théodore François, 1723-tól haláláig, 1728-ig. ő is a Havi Boldogasszony templomában nyugszik. Pierre Richard de Serriére báró 1752-ben halt meg itt, és temették a barátok templomába. Végül a leghíresebb várparancsnok Lotharingiai József herceg (17591812) volt, szintén az alsóvárosi kripta lakója, akiről Palásti László korábban külön tanulmányt írt (Le Pays Lorrain. 1963. 3. sz.). Bálint Sándor Szegedi szótár-a megőrizte a hercegnek a szegedi nép adta nevét : szuszogó princnek hívták a kövér altábornagyot, aki 1801-től haláláig volt a vár ura, s közben őszibaifackot termesztett a napos várkertben. A hagyomány szerint, melyet Reizner János örökített meg, ezt a tájunkat azóta oly jellemző gyümölcsöt ő honosította meg. Bizonyára sok lotharingiai volt a napóleoni háborúk francia foglyai közt, akiket a várban őriztek. Sokan meg is haltak közülük, olyannyian, hogy a szegedi szájhagyományban fönnmaradt a Francia temető emléke; Kováts István szerint az árvaház (a Londoni körút és a Tolbuhin sugárút sarkán levő gyermekotthon) helyén. De a várbeli francia tisztek közt is akadt lotharingiai. Egyikük, bizonyos Léopold de Sainte-Marie kapitány nyugdíjba vonulása után 1750-ben itt maradt a városban, polgárjogot kapott. Alighanem az ő utódai a Szemmáry család ma is köztünk élő tagjai. Lotharingiaiak Szegeden A francia eredetű szegedi vezetéknevek átvezetnek a kapcsolatoknak egy másik fajtájára: a 18. században a Temesközbe (a bécsi udvar adta nevén Bánátba, magyarítva Bánságba) telepitett elzász-lotharingiaiaknak ideköltözésére. Ez Palásti László kutatásainak másik, kiterjedt területe. Számos tanulmányban gyarapította az idevágó családnevek számát. Ma főként Romániához tartoznak azok a községek, amelyekben ezek a részben elnémetesedett lotharingiai, elzászi francia családok megtelepedtek. Lakóik régtől gazdasági és kulturális kapcsolatban állottak Szegeddel. A nagyőszi (tomnatici) plébános elmondta nekünk (éppen Palásti Lászlóval együtt látogattuk meg vagy évtizede), hogy az édesanyja 19 -ig hetipiacra bejárt vonattal Szegedre, hozta a vajat, tejfölt, túrót, tyúkot. A szegedi középiskolákban, konviktusokban sok ilyen temesközi diák tanult, lakott. E kapcsolatok természetes folyománya, a város vonzásának következménye volt, hogy ezekből a falukból is sokan beköltöztek Szegedre. Palásti László fáradhatatlan levéltári és könyvtári kutatások, levelezések és helyszíni tapasztalatok alapján bőséges adattárat gyűjtött össze a francia eredetű szegedi családokról. Ez a névanyag két évszázad alatt változott, sok kiveszett belőlük, de Palásti szerint még ma is több mint hatvan ilyen név él, s ezeket a neveket most is több Száz szegedi viseli. A nevek egy része őrzi az eredeti francia alakot, más részük már az idők folyamán a német és magyar környezet kiejtése nyomán eltorzult ilyenek' Andres (Andrez, Andrés) André Baslian Botwen (Baudouien) Bereng (Périn, Perrin) Berlron (Bertrand) Chambré (Chambre) Chappon Christoph (Christophe) Dippong (Dupont) Flatrès Fournier Frecot (Frécaut) Gajó (Caillot, Caillaud) Gallé (Gallet) Geoffroy Giijon, Giljum, Gion (Guillaume) Grandpierre Grenet Hallof (Aloffc) Haring (Hareng) Herdibu (Herbuvaux) Hunyár (Houniar, Housniard) Kahlesz (Gales, Kalis) Karnót (Carnot) Kolleth (Collet) Kokron (Cocron, Coqueron) Kortje (Cordier) Lafleur Lapping (Lapin) Leblanc, Leblang (Leblanc) Letang (Létang) Madlen (Madelaine) Maldet Marschal (Maréchal) Marthé (Martin, Marthet) Maszong (Masson) Michel Mison (Mlchon) Muschong (Mougeon) Noel (Noël) Oberting (Aubertin) Piar (Billard) Pierre Pikhart (Picard) Polen (Paulin) Potje (Potier) Puljer (Boulier) Renong(Renaud) Raenyé (Régnier) Rosiár (Rosière) Rouland Sapszon (?) Sáti (Chadey, Chady, Chadé, Chatin?) Schannen (Janin) Schíllong (Gilson) Schofró (Geoffroy) Sors (Georges) Stufle (Stophelé) Szimone (Simonét) Vitje (Vétier) Thiébaud Wanie (Vanier) Verlen (Werlein; német) Wottreng (Vautrin) Jó néhány magyarított név mögött is francia eredetű vezetéknév áll: Dús azelőtt Dippong volt; Koltai, korábban Kortje; Munkácsi lett a Muschongból, Pataki Potjéból, Simor Schannenből, Nagyőszi Vitjéből s így tovább. A Vie et Langage 1963. augusztusi számában Palásti László, között néhány érdekes cégtáblát francia vezetéknevű szegedi iparosok üzlete fölül. Ilyeneket: Schofrá Ferenc cipőfelsőrész-készítő, Szemmáry Andor rádió-, villanyszerelő-mester, Noel Antal esztergályos és modellasztalos, Stufle János úri és egyenruhaszabómester, Giljum Ferenc férfiszabó, Mussong Miklós cipészmester, Giljon Miklós cipész, Pierre György férfiszabó, Wottreng Péter szabómester. Azóta ezek a nevek is megfogyatkoztak. Palásti László kutatásai a népességtörténet, a nyelv- és társadalomtörténet számára gazdag tanulságokat tártak föl, a várostörténetet gazdagították, és a magyar—francia barát ság ápolásához is értékes örökséget tártak föl. Ha volna szegedi könyvkiadás, tanulmányai megérdemelnék, hogy kötetbe gyűjtve maradandóan termékenyítsék meg a szegedi kutatást és közművelődést. Színek és helyek TISZA-HID f * A régi szegedi közúti hid úgy él emlékezetemben, mintha a világítótest-oszlopokon szárnyukat kiterjesztő vasmadarak lebegtetnék a folyómeder fölött. A Rudolf (ma: Roosevelt) térről a múzeum felé menet mindig megálltunk az átjárórész boltíve alatt. Vártuk a villamost. A villamos néha késett. Ilyenkor futó pillantást vetettünk a kisvasút (a „madzag") indóházára, a hídláb körül fölhalmozott sárga- és görögdinnye-kupacokra. Az újszegedi villamos a főposta felől érkezett és a Temesvári (ma: Odesszai) körúton, a gyermekkórháznál volt a végállomása. Mikor a boltívfölé ért, zúgást hallottunk. A nagy súly megremegtette a boltivet, és a rezgések valósággal testünkbe hatoltak. Mágnesként vonzott bennünket Újszeged: a fakoronák mögül előkandikáló templomtorony, a vakok intézetének sárgás és a kísérleti intézet vörösesbarna tömbje. Az oldalsó csigalépcsőn (ma is megvan) kapaszkodtunk fel a hidra. Jobbára az úttesten lépkedtünk. Csak a legbátrabbak merészkedtek fel a gyalogjárdára. A régi hídnak sárgásbarnára festett vaskorlátja volt, részben tehát nyitott védővonal. A járdát deszkapallók fedték. Az illesztés nem volt — nem is lehetett — tökéletes. A réseken át a vízre láttunk, s a félelem keltette zsibbadtságban szinte úgy éreztük, közvetlenül alattunk kavarog a sárgásbarna, gyakran tajtékot vető víz, melynek tükrét kisebb-nagyobb örvények pöttyözték. A kocsiúton, ha nagy volt a meleg, igencsak kapkodtuk a lábunk: perzselte cipőtlen talpunk a bitumenborítás. Időnként izmos muraközik vontatta stráfkocsik gurultak el mellettünk. A hídra érve (és az emelkedőn túljutva) a kocsisok többnyire már nem hajszolták az állatokat; peckesen ültek a bakon, menet közben jobbra-balra tekintgettek. Akadt is itt látnivaló szépszerével. Újszeged felé menet balról a rakpart szelid íve, a Stefánia klorofilfoltja, túlnan pedig az eklektikus-szecessziós századvégi paloták sárga tömbjei, majd a Pick szalámigyár kéményei, érlelőtornya. Jobbról a sokpilléres vasúti hid szegte be a látványt. Ha szerencsénk volt, épp akkor pöfögött át rajta a vonat. A mozdony füstpamacsai szélcsendes időben még akkor is ott lebegtek a viz felett, amikor a szerelvény már a Nagyállomásra ért. A fuvaroskocsik platóján dugig rakott sörös-, szódásládák; másszor tégla-, cseréphalmok vagy épp cementeszsákok. Néha bort vagy ecetet szállítottak, ékekkel, kötelekkel rögzített hatalmas hordókban. A szag csóvaként követte a kocsit. Sok mással egyetemben a szép ivelésú régi közúti hídról is azt hittem, örökéletű. Hisz — vasúti társával ellentétben, amely megsérült a 44-es esztendő nyári szőnyegbombázásai során — épen vészelte át a repülőtámadásokat. Október elejének egyik délutánján — már alkonyodott — azonban beteljesedett a sorsa. Apámmal épp gödröt ástunk a fásszinben. Benkő úr (a házigazda) kért meg bennünket: az értékeit őrző ládát kívánta elrejteni. Már derékig ért a gödör, épp szorgalmasan lapátoltam ki belőle a földet, amikor hatalmas detonáció rázta meg a környéket. Apám — első háborút járt, tapasztalt katona — rögtön földre vetette magát. Aztán csend lett. D^ olyan, mintha üvegharangot borítottak volna ránk. „Oda a hid" mondta apám. Október közepén merészkedtünk csak el a Tiszáig. A part szélén mintha borotvával metszették volna el a hídtestet. A feljáró épen maradt, úgy a rakparti kőiv is. Azon túl viszont már a semmi kezdődőit. Téli jégzajláskor védeni kellett a facölöpökből épült ideiglenes vasúti hidat. A közúti hid roncsainál aknavetőket állítottak fel, onnan lőtték az egymást követő jégtáblákat. Fantasztikusan egyszerű volt. Az olajzöld zubbonyos orosz katona lövedéket suttyantott a csőbe, és a gránát már száguldott is felfelé, majd a magasban megtorpant, és meredeken aláhullott. A hídról néztük mindezt, mint valami páholyból. A megmaradt hídtest legszélére ültünk, mélybe lógattuk a lábunk. Most láttuk csak, hogy a hidút bitumenje alatt hatszögletű, kátrányba áztatott fenyőkockák rejtőztek. A robbanás hozta felszínre őket. Néhányat hazavittem. A kis kályhában úgy égtek, akár a benzin. Néha, mikor kályhatúz lángjaiba pillantok, a régi közúti,hid villan fel előttem. S szinte látom korlátjának arabeszkjeit, lámpatest-oszlopain a szárnyukat kiterjesztő vasmadarakat PAPP ZOLTÁN PÉTER LASZLO