Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-19 / 116. szám

0< VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! DELMAGYARORSZAG 76. évfolyam, 116. szám 1986. május 19., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPART SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Rejtett üzenetek N ézzük a Petrocellit, a Derricket, a Colombót, és rág­juk a körmünket, ordítva intjük csendre a gyere­ket. Legyen már végre egy kis nyugi, legalább ezt a nyomorult krimit lehessen végigizgulni. Mert az ember átadja magát a feszültségnek, és közben óhatatlanul álmo­dozik. Mit tennék az ő helyében, ha mondjuk, ilyen pa­zar lakásom lenne, ahol csupa virág, meg nagy ablakok és lépcsők, és olyan autóm, mint ennek a buggyant pasi­nak, aki nem is tudja, milyen csodaszép micsodában te­kergeti a volánt. Vagy például itt ez a discó. Mindenféle gyanús alakok mászkálnak, de olyan lányok is, meg szí­nes félhomályok, szóval akár józanul is olyan az egész, mint amikor már jó mák a dolgozó. . Szóval csak így mélázik az egyed, és közben észre sem veszi, már régen irigykedik, elhervadt az önbizalma. Még jámbor törvénytisztelő polgárként sem tudom igazán sajnálni az áldozatot, mert felölünk nézve gyakran csak jódolgában nem tudott mit kezdeni magával. Sőt, a tettes is hasonló sorsú, de nem fért a bőrében, rossz természete volt, züllött életet élt, és csak a szükség vitte bűnbe. Rá­adásul mindenki megy, azaz autózik a maga útján, nem igényli az én érzelmeimet. Legfeljebb a csodálatomat vív­ják ki, hogy a Lajtán túl még a rosszat is szépen tudják csomagolni, mi meg elkábulunk már az aranypapír zize­gésétöl, akar a gyermekek. Ülök egy országos értekezle­ten, mint afféle fontos dolgozó, és feszengek, mert szerelé­sem kirí a sorból, eltér az uniformistól. Tudorok és leendő beérkezettek a résztvevők, zömmel mostani harmincasok, tehát innen rajtunk, illeszkedő negyveneseken, és túl a lá­zadó húszasokon. Egyenruhásán feszít a gárda, farmer­nadrág és pulóver-farmerlajbi ötvözetben dagadnak a po­cik, tornacsukában tapostak a piskóták. Öltönyben a fő­nökök, mert ott már ez dukál, meg sajna, mi egynéhá­nyan — vidéki túlöltözöttek. Előadónk szavai szárnyalók, megnyugtatók, nincs itt semmi baj, gyerekek, ha mégis — nem én csináltam. Hallgatóság a lelkesültséget nyugtázza, szónok örömét nem osztja, vidám jóslatai a farmerekről lepörögnek. Előadó, a hadállást átlátva, nyíltan felénk fordul, és — mi öltönyösök, tartsunk össze alapon — ne­künk beszél. Helyzetünk több mint ciki. „Hátulról is meg lehet mászni a hegyet, édesapa" — győzköd a haver a kocsmában, már ha komolyabb ellen­állást fejtenék ki, de nyeritünk a felismeréstől. Olvastam címlapot váltott képeslapunkban az állami díjas akadé­mikus minősítését és óvását, s megerősítve látom az iménti bölcselmet. „Amikor a közel analfabéta a Mercedeséből vagy sok milliós villájából nézi le az értelmiséget, sőt az iszonyúan nehéz gondokkal küzdő vezetőket is, a munka­morál javítását célzó intézkedésekre fittyet hány, akkor övön alul üt. Az a társadalom, amelyik ezt sokáig tűri, az előbb vagy utóbb olyan kaotikus állapotba jut, amelynek végső kimenetele kiszámíthatatlan." Akkor — ha lehet — gyorsan gondólkodni és sürgősen cselekedni kellene, mint­egy újra rendezve a viszonyokat? Bizonyosan, noha a sta­bilitás érvei sem lebecsülendők, s főként nyomósak Evezzünk arrébb, lehetőleg lelkesítő távlatok felé. Hallgatom a fentről jött ember tájékoztatóját. Bonta­kozik a kép arról, mi hír Pesten, és felkapom a fejem, mert megüti a fülem egy kifejezés: engedetlen állampol­gár. Nem a bűnözőt nevezte így, nem is az ilyen-olyan nézeteket valló, másként látó világjobbítókat, hanem olyan dolgos-átlagos közülieket, akik munkájukkal fenn­tartják az országot. Már persze nem mindenkit hívott így, ne tessék rémüldözni, csak sokat közülünk is. Olyanok ök, hogy elképzelik róluk: ekkor meg ekkor így és így tesz­nek — és nem úgy szavaznak például. Elvárják tőlük, hogy ha már egyszer mi itt fönn kigondoltuk, leírtuk és el­mondtuk, akkor ti ott lenn értsetek egyet vele, sőt, örül­jetek neki. Lásd teho című műszavunkat, vagy a legutóbbi parlamenti ülést, ahol — hallj csudát — leszavazták a mi­nisztert. És most: merre tovább? De főként is: hogyan? Mert ahogy elgondolom, ez az irányzat folytatódni látszik, mondhatni visszavonhatatlanul. Megint csak visszajutot­tunk az elhagyni kívánt vizekhez, a gondolkodás és a cse­lekvés sürgetéséhez. Gondolkodni, nem csak nézni és mé­lán révedezni, mert olyan dolgokkal is táplálnak — tévé­ben, sajtóban, kép és hang formájában —, amit nem fo­gadnánk el, ha nem lenne ügyesen csomagolva. Mert is­merik a gyengéinket, és irgalom nélkül kihasználják, kü­lönösen a fiatal nemzedékek tapasztalattól nem táplált, könyvízű, vágyaikat valóságnak hívő délibábjait. Ám egy gondolkodó népben bízva, a fent levők cselekvését, érde­keket és lehetőségeket mérlegelő programjait is reméljük, mert csak közösen vezet út előre. S hogy az idő sürget egymást megérteni, azt ma már talán senkinek nem kell magyarázni. Az értelmes cselekvés programja valamiként hasonlatos ama hídhoz, mely a rohanó víz fölött feszül, mindig kísértve a mélységet, de folyvást ellenállva csábí­tásának. F iatal emberek beszélgetésének voltam részese a mi­nap, ahol politikáról, közérzetről, az előttük járók örökségének hordozásáról, terheikről és lehetőségeik­ről folyt a beszéd. Eleinte félő volt, hogy mindez hallga­tásba, közönybe fullad, ám később úgy belelendültek, mintha gát szakadt volna át. Később értettem meg, mi volt a kitárulkozás oka: észrevették a feléjük irányuló figyelmet. Igaz, ez még önmagában távolról sem ad meg­oldást, csupán segítséget az együttes cselekvéshez. Az if­júság országos tanácskozásainak idején társadalmi példá­zatok lehetnek e fórumok — közös ügyeink kezelésére. Tráser László Paprikavörös utakról álmodik Salétromfoltok Szeged kapuján Hárman próbáljuk meg­fejteni a talányt: vajon Sze­ged melyik terét ábrázolja a megsárgult fotó? De válasz sehol. Aztán szakértő jő, mint felmentő sereg, s már csaphatunk is a homlokunk­ra — hát persze, hogy az Indóház tér, a nagyállomás környéke, vagyis Szeged kapuja. A tér, amely évtize­dek óta nem változott, leg­feljebb pusztult. S hogy mi­ért nem ismertük fel? Azt hiszem, épp ezért. Ahol százezer ember költözött új lakásba, nehéz elhinni, hogy egy téren megállt az idő. Pesszimista ismerősöm így egészítette ki a gondolatot: nemcsak az Indóház tér al­szik, álmodik egész Alsóvá­ros. Hogy miről? * Mielőtt választ keresnénk az újabb 'kérdésre, tanul­junk egy kis Alsóváros­történetet. Fogadjuk el ta­nárként Bálint Sándort, aki ,,A szögedi nemzet" cimü művében így ír erről a vá­rosrészről : „A török hódoltság idején Szeged magyar központja volt, mivel a törökök, a be­vándorolt délszlávok a Vár­ban és a Palánkban éltek. A hatalmas kőfallal védett templom és kolostor gyak­ran nyújtott menedéket a rászorulóknak. Az akkori egymásrautaltsággal magya­rázható. hogy az alsóvárosi nép még a XX. század ele­jén is ragaszkodott hagyo­mányaihoz. parasztpolgári életmódjához, vallásos kul­túrájához, zárt világához." Pedig erre a századra igencsak átalakult az alsó­városi világ. A templomkör­nyéki vizes területet — a Csöpörkét — feltöltötték, s a nagy árvizet követően házhelyeket alakítottak ki. Ez a terület lett a híres szegedi paprikakultúra fő fészke, nem csoda hát, hogy Paprikaváros névvel illették a palánkbeliek. De a ker­tészkedés egyéb ágaiban is mesterekké váltak, az alsó­városiak. Már a múlt szá­zadban itt telepítik Szeged faiskoláit, virágkertészeteit. A városrészt ősi kertsáv övezte. Néhány, ma már el­feledett név zárja a rövid krónikát: Bánomkertek, To­polya. Feneketlen, Ballagitó, Hattyas. . Helyükön ma há­zak, laktanya, gyár. * S most vissza az álmok­hoz, pontosabban a város­hoz, amely annyit alakult két évtized alatt, mint más­kor soha, de aki a Kossuth Lajos sugárút tengelyétől délre került, mintha kívül­rekedne a fejlődésből. Ez a gondolat bántott Móraváros utcáit járva, s ez jut eszem­be a Mátyás tér környékén is. Bár az egyik sarkon épü­lő modern tömb, mintha ... — Jól látta,. Alsóváros méra igazi peremkerület lett. és városszéliek a gond­jaink is — beszélt néhány nappal később a Petőfi Sán­dor sugárút. Bécsi körút és a Tisza közé szorított világ­ról Emödi Istvánné, Alsó­város Il-es körzetének nép­fronttitkára. — A lakosság sajnos elöregedett, s ez lát­szik házainkon is. De leg­inkább az utak állapota bántja az ittenieket. Ezek javításáért nyújtottunk be pályázatot a városi tanács­hoz, s ha sikerül némi tá­mogatáshoz jutnunk, a la­kosság, a honvédség, a ma­lomipar segítségével végre szilárd burkolatot kapna a Pásztor utca, a Szabadsajtó utca, jutna kohósalak a Kántor utcába, nem kellene esős időben három sarkot gyalogolni, hogy átjussunk a túloldalra. Ahogy szinesedik az Alsó­városról rajzolt vázlat, kide­rül: csatorna is kellene, meg jobb kereskedelmi ellátás. Emődiné dicséri a lakók szorgalmát, hiszen önerőből vezették be a gázt több mint húsz utcába, társadal­mi munka eredményeként lett több utcában cementla­pos a járda, de mindent azért a lakók sem képesek átalakítani. Kimerültek az erőforrások — bizonyította ezt a teho is. A célt, hogy építsünk új utakat — ugyan mindenki elfogadta, de a takarékosságra nevelő nyug­díj bizony sokakat „nem" szavazatra kényszerített. Ak­kor hát... — Marad a város. A ta­nács, ahonnan . az elmúlt években több megértést, s több támogatást is kaptunk. Tanácstagjaink kérésére kezdődött a Szabadság téri ABC-áruhaz építése, s a VII. ötéves terv előzetesé­ben azt olvashattuk, csator­nát kap a Tisza Lajos és a Paprika utca. Mivel erre sok kisebb utca csatlakoz­hat majd, számos család Végii vágya teljesülhet^ S talán még több fiatal köl­tözik majd hozzánk, mert szerencsére ilyen népvándor­lás is elindult. * Persze, persze a ház, a Földműves utca sarkán. Va­kolatlan homlokzatán is lát­szik, nemcsak pénzt, hanem ötletet is ölnek a falakba leendő gazdái. Épp ezért döbbent meg újra és újra a nagyallamás előtti tér, a kátyúkból eszkábált út, ia salétromos vakolatuktól menekülő faiak. Szolnok jut eszembe és Debrecen (foly­tathatnám persze a sort) ahol az első pillanatban kel­lemes látvány fogadja a vá­rosba érkezőt. Távol áll tő­lem ¿kirakatépítészetire" biztatni városlervezöket,­de egy kapu dísze a ház­nak. Hát még ha a város egyik kapuja... Persze ez ügyben sem én találtam föl ama bizonyos spanyolviaszt. Emődi Ist­vánné elmondta: a tanácsta­gi beszámolókon évről év­re visszatérő téma az In­dóház tér. A város igyeke­zetét pedig tervek, maket­tek, fényképek bizonyítják, S hogy mikor épül a makett nagyított mása? Hát erre várják a választ Alsóváro­son, ahol ma is szentül hi­szik — az „Alsó" jelző vá­rosrészünk nevében nem „Mellékes"-t jelent új év­ezredre készülő városunkban sem. Bátyi Zoltán Nagy László montázsl i

Next

/
Thumbnails
Contents