Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-12 / 86. szám

Mit tehet a szerkesztő? ról", a szocialista erkölcsről vagy a nemzeti kérdésről folytak. Huszonöt evvel ezelőtt az újonnan alakított irodalmi folyóirat szerkesztőségében egy sötéthajú, mosolygós, megfontolt, de lelkesedni mindig kész fiatalemberrel találkozhattunk. A folyóirat: az Új írás, a fiatalember: Farkas László versrovat vezető (ma olvasószerkesztő). Huszonöt év: egy emberöltő. Meghatározó idő az ember életében épp úgy, mint egy folyóirat tevékenységében. Farkas László haja ugyancsak őszbe vegyül, de kópés mosolya megmaradt. A huszonöt éves Új írásról faggatom egykori kollégámat. — Huszonöt év házasságnak is hosszú, nemcsak munkaviszonynak. Miért tartottál ki ennyi ideig a folyóirat mellett? — Ha már ennél a hasonlatnál tartunk, viszonyom az Új írással valóban olyan, mint egy házasság, egy jó házasság: ki-kisandít az ember, hogy mi van rajta kivül, mégis hű marad. Engem teljesen elfoglalt a szerkesztés, „lenyelt" az Új írás, minden más szerelem elmaradt. Például a „lelassult" kritikusi, irodalomtörténészi ambíciókért is a szerkesztés kárpótol. — Megérte? — Igen. Egy jelentéktelen irodalomtörténészi pályánál többet ér számomra az örömmel végzett szerkesztői munka; tanúja, illetve részese lenni az élő irodalom alakulásának, formálódásának. — Hogyan kezdődött a „szerelem"? — Falusi.tanár voltam. Pándi Pál az egyetemi vizsga után kritika írással bízott meg. Aztán egyszer hivattak a minisztériumba, s a lapalapító triumvirátus másik két tagja. Illés Lajos és Váci Mihály fogadott, s megkérdezték, akarok-e az új folyóirat munkatársa lenni. Ilyen egyszerű volt. — Mint a népmesékben (ma már legalábbis mesébe illőnek érzi az ember). Beszélgessünk a lap ma már szintén legendásnak tűnő indulásáról. — A lapalapítók más-más karakterű és temperamentumú szerkesztők voltak, egyben azonban megegyeztek: mindhárman szenvedéllyel vállalták a beleszólást a társadalom kérdéseibe. A dermedtségben, amiben az irodalom élt, az első feladatunk a konszolidáció elősegítése volt: azoknak az Íróknak a megszólaltatása, akik depressziós hallgatásba burkolóztak (Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László), vagy akik a börtönből éppen kijöttek (Déry Tibor, Örkény István, Zelk Zoltán). Felvállaltuk az 56 előtt indult legjobb Írókat (Sánta Ferenc, Szabó István, Galambos Lajos, Moldova György, stb.), s az úgynevezett Tüztáncnemzedék legtehetségesebbjeit (Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály), s kaput nyitottunk az új tehetségeknek. — Az Új írás a fiatalok lapjaként indult? — Inkább ugy fogalmaznék, szellemében fiatal lapot akartunk. Ebbe éppúgy beletartozott Lengyel József fiatalos szelleme, mint Illyés Gyula történelmi bölcsessége, vagy Veres Péter mindig eleven, friss kíváncsisága, érdeklődése. Irodalmunk új virágzásának fogadását és felmutatását tekintettük feladatunknak. — Gyakran robbantak ki viták egy-egy lapszám korul. — Mint említettem, vállaltuk a beleszólást, a beleszólás jogát és felelősségét a társadalmi kérdésekbe. Az Új írás tudatosan politizált, nemcsak az irodalmi müvekkel, a művekben feltáruló új esztétikummal és társadalmi izgalmakkal, hanem az elsődlegesen nem irodalmi műfajokkal is: publicisztikával, körkérdésekkel és vitacikkekkel. A 60-as esek eleji forrongás, erjedés idején segítettük az új magatartás és szemléletmód keresését, például olyan vitákkal, mint amelyek a „fridzsider szocializmus — Ezek az izgalmak hiányoznak a mai Új írásból, úgy tűnik, esztétizálóbb lett a folyóirat — Lehetséges. De ennek több oka van. Nehéz eldönteni, hogy ebben a folyamatban mennyi szerepük van a társadalmi változásoknak, az irodalmi szerep-váltásának, vagy az egyes főszerkesztők személyiségének. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy elveszített a folyóirat bizonyos társadalmi megbízatásokat, de úgy is, hogy mentesült alóluk. Egykor felvállalt olyan feladatokat is, amelyek a társadalomtudományok vagy a politika hatáskörébe tartoznak. Aztán változott a lapok közötti szereposztás is: az Új írás nagy valóságfeltáró, társadalmi gondokat kimondó korszaka után jöttek más lapok, például a Valóság vagy az Élet és Irodalom korszaka, és manapság a Heti Világgazdaságban találjuk a legtöbb izgalmat. S azt se felejtsük el, hogy ma kétszer annyi irodalmi folyóirat van, mint húsz évvel ezelőtt volt. — Igen, és megerősödtek a régebbi vidéki folyóiratok is, szerintem pontosan azzal, hogy mernek vállalni egy körülhatárolható programot, a társadalmi tudat és a valóság egy-egy szűkebb területéi, amelyben mélyebbre ásnak, a vitától sem riadva vissza, s ez határozottabb karaktert ad arculatuknak. — Az Új írás olyan arculatot szeretne — gyakran beszélgettünk erről Juhász Ferenc főszerkesztővel —, amilyen irodalmunk arca. Minden igazi értékre áhítozik. Ettől talán kevésbé karakterisztikus, nehezebb egy-egy jelzővel meghatározni a programját, de nem válik jellegtelenné. Amelyik számban Juhász Gyula igazi izgalmakat keltő történelmi tanulmányát közöljük, akkor az, ha Szentkuthy Miklós regényfolyamát, akkor ez határozza meg a karakterét. Amikor írók, történészek válaszait közöljük körkérdésünkre a nemzeti identitásról, akkor pedig izgatottan politizáló a lap. De valljuk meg őszintén, hogy sok esetleges, kisebb értékű, jellegtelen írás is megjelenik folyóiratunkban, amelyek nem határoznak meg semmit. De hát nem lehet havonta 128 oldalt remekmüvekkel megtölteni. A munkánkat az minősiti, hogy megtaláltuk-e évente azt az egy remekmüvet, havonta azt a majdnem-remeket, vagy elszalasztottuk, és a többi fiúsz lap egyikében jelenik meg. — Mégis hogyan fogalmaznád meg a mai Új írás szerkesztői elveit? — Mint az előzőekből is kitűnik, legfőbb szándékunk az értékek összegzése, főleg mai irodalmunkban, de régi irodalmunk értékeinek felragyogtatása is, éppúgy, mint a külföldi irodalmakkal való rokonságkeresés, a világirodalommal való természetes együttélés — Tehát az értékőrzés. Nem érzem viszont az értékrend alakításának, formálásának a szándékát — sem a mai irodalom, sem az olvasóközönség szempontjából — Talán lehetne jobban szolgálni az irodalmat is, az olvasóközönséget is. Jobban inspirálni alkotásra is, jelenségföltárásra is íróinkat. De azért hadd említsem meg a Pályám emlékezete cimü rovatunkat, amelyben öt éven keresztül biztattuk Íróinkat önéletírásra, s ezek között nem egy remekmű született. Vagy hivatkozhatok legfrissebb, áprilisi számunkra, amelyben körkérdésünkre — mi a véleménye az elkötelezettségről ma? — adott válaszokat közöljük. Ebben a kérdésben inspiráció is van, így szeretne a folyóirat alkotó partnere lenni az Íróknak. — Korábban, ha nem is a fiatalok lapja volt az Új írás, felvállalta az újabb generációk legtehetségesebb csoportjait (például Ágh István, Ratkó József, Bella István, Raffai Sarolta, vagy Utassy József, Kiss Benedek, Győri László, Kiss Anna stb.). Ez a felfedező láz mintha megcsappant volna. — Szerkesztőségünkben senki sem tagadja meg az új vagy szokatlan értékek vállalását, ma is találni a lapban egy-egy izgalmas jelentkezést. Hiszen nálunk jelentek meg a nemrég elhunyt Hajnóczy Péter remekművei, vagy többek között Esterházy Péter, Temesi Ferenc egy-egy friss szemléletű írása. Már több mint tíz esztendeje Juhász Ferenc személyisége formálja a lap arculatát, amelyre a friss és a hagyományokhoz jobban kötődő, klasszicizáltabb stílus, forma egyaránt jellemző. — Térjünk vissza személyesebb kérdésekre. Huszonöt év alatt több korszaka volt a folyóiratnak. Te melyik Új írást szereted? — Természetesen a fiatal Új írást — hiszen ez a korszak az én ifjúságom is. Az az érdeklődés, szellemi pezsgés, ami a 60-as években kisérte az irodalmat, mára elcsendesült. de hát szeretheti-e az ember jobban vagy kevésbé az újszülött, a kamaszodó, vagy a felnőtt gyerekét? — Irodalmunk még van — irodalmi közvéleményünk egyre kevésbé. S ennek az ellentmondásnak a feloldására egyre kevesebbet tesz a folyóirat. Mit tehet a szerkesztő? Te, aki a szerkesztésre tetted fel az életed, nem érzed-e „felesleges embernek" magadat? — Talán csak csökkent szerepűnek. Olyan embernek, akinek kisebb lett a szerepe, de nem kisebb a felelőssége. ANGYAL JÁNOS FODOR ANDRÁS Amikor szembefordulsz... A mikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét Lábak ingáin duzzadó harangos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vízen át, a csípőkből szökellő testek forró virága az időnek feszíti két bársony-paizsát A mikor szembefordulsz a sodródó jelekkel, egy percre megbocsátod hogy nem rólad beszélnek, hagyod a névtelent a megszámolhatallant, hadd töltse be esendő törvényeit a térnek Ha tudnál nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergő kísértetét a szónak; jön a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik zöld ár fölött egy eleven csónak. SIPOS ISTVÁN KÉPRIPORTJA Stéhlik János műtermében a 96 Szombat, 1!)86. április 12.