Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

Történelmi metszetek A TÖRTÉNELEM FOLYAMAT. EGYMÁSRA ÉPÜLŐ. EGYMÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ ESEMÉNYEK LÁNCOLATA. TERMÉSZETESEN VANNAK KIEMELKEDŐ PONTJAI. PIROSBETŰS ÜNNEPEI. TRAGIKUS DÁTUMAI, AMELYEK MEGTÖRIK AZ EGYENLETES MOZGÁST. A FOLYAMATBAN EZEK AZ ÁLLOMÁSOK FONTOSAK, MEGHATÁROZÓ ÉRTÉKŰEK. EZEKEN AZ. OLDALAKON TÖRTÉNELMI METSZETEK SZEMBESÜLNEK EGYMÁSSAL: 1944—45 IDŐSZAKÁNAK ESEMÉNYEI ÉS A MA TÖRTÉNÉSEI FÖLRAJZOLHATJÁK AZ ELMÚLT NEGYVEN ESZTENDŐ ÍVÉT IS. EGY VÁROSRÉSZ, EGY ÜZEM, EGY KOLLEKTÍVA, EGY EMBI R ÉLETÉNEK KÉT DÁTUMA NÉZ FARKASSZEMET TÖRTÉNELEMBEN, HOGY ÉRZÉKELTESSE NEGYVEN ÉV FEJLŐDÉSÉT A VÁROSKÉP ALAKULÁSÁBAN, A TERMELÉS GYARAPODÁSÁBAN, AZ ÉLETMÓD VÁLTÁSÁBAN, AZ EGYÉN ÉLETÉNEK FOLYTONOSSÁGÁBAN. ÖSSZEÁLLÍTÁSUNK METSZETEI — REMÉNYEINK SZERINT — AZT A BIZONYOS TÖRTÉNELMI FOLYAMATOT ERŐSÍTIK. A „kukorica-polgár" panelba ment „ Tudod, Bolond Miska arról volt híres, hogy teljesen bolond volt. Fuvarozással kereste kenyerét, de leginkább hasonszőrű barátaival ivott a Szatymazi utcai bolt előtt. Ilyenkor aztán röpködtek a tömör, de annál trágárabb félmondatok, s elcsattant néhány pofon is. Bolond Miska leggyakrabban állítólagos testvérét fenyítette meg, mert hogy ilyen is volt neki. No, ezt a legényt naponta többször, leginkább étkezés után pofozta, mintha a verés kanalas orvosság lenne..." A történetnek persze itt még nincs vége, s én akár órákig is hallgatnám öreg rókusi barátom legendáit a gázgyár környéki, letűnt vagányokról, a Hunyadi tér híres bunyóiról, a Villa Negra billiárd háborúiról, de... De most valami más érdekel. Például az, vajon mennyi a mese és mennyi lehet a valóság létünk idők kocsmaasztalnál felemlegetett történeteiből, s az, milyen vidéket hagyott itt a Kossuth Lajos sugárút környékén a háború, amikor nagy zajjal elvonult a front Pest felé. * Félmondatok sorakoznak a tenyérnyi noteszben. Kevés hivatalos, annál több félhivatalos tudomány. Amit szakértők is bátran elfogadhatnak: Rókus lakossága egykor Felsőváros, a Palánk, Alsóváros szerény népéből, az ágrólszakadt bevándorlók közül került ki. Aztán lassan híressé vált ez a terület, hisz a Mars téren országos vásárokon cserélt gazdát az áru, fogadók, vendéglők, csárdák nyíltak, s levetkőzve szokásaikat, ide jártak mulatni a város tisztes-módos polgárai is. Közben az itt lakó disznóhízlalók, juhvágók, kukoricatermelők ennivalóval szolgálták meg a „szögedi polgár" jogot, keveset adva arra, hogy a Palánk-beli nép kukorica-polgárnak csúfolta a rókusiakat. Rókusi őstörténelem — Bálint Sándor kutatásai alapján. S, hogy miért ős ez a történelem? Mert egybehangzó és önérzetes rókusi vélemények szerint '45-ben már más volt. „Na, hallod, — háborog az egyik hang — Még. hogy a legszegényebb nincstelenek. Ez kérlek akkor már ipari központ volt, gyárakkal. A dohánygyár, a gázgyár, a konzervgyár közülük a legnagyobbak. És a kórház? És a villamosvasút? És a börtön? Volt itt akkor is minden, ami csak fontos. Meg aztán emeletes házakat (szép házakat!) emeltek errefelé a régi rendszerben is. Hogy a kocsmák ? Hát az is akadt. A Francia utcai bolt helyén volt a ..." Ott félbeszakítom a mesét, hisz tudom, néhány mondat múlva újabb legendák következnek... Talán épp Bolond Miskáról. * A konzervgyár, egyik a kenyeret adó üzemek közül. Talán a legnagyobb. 1945-ös élete sejteti Rókus hétköznapjait is, ezért lapozzunk bele a gyár történetét feldolgozó könyvbe. „A felszabadulás után a kis számú gyári őrség szovjet katonákkal mt, erősítve vigyázta a rendet. Annak ellenére, hogy a gyár nem szenvedett háborús károkat, a termelést mégsem tudták beindítani nyersanyaghiány miatt. Akadályozta az újra kezdést az energia hiánya is. Egyébként a gyár dolgozói kevés kivételtől eltekintve nem is vették fel a munkát, hiszen semmi garancia nem volt arra, hogy munkájukért bért is kaphassanak. Az újrakezdéskor pedig a gyár vezetői pénz hiányában természetbeni juttatásokkal igyekeztek honorálni a munkát. A megmaradt kevés késztermék mellett cukrot, sót osztott az üzemi bizottság... 1945 április végén került ki az első új termék, a vegyesíz, mivel sikerült Mezőhegyesről cukrot kapni a gyártáshoz. ••" Ugye senki nem hiszi, hogy a most leírtak a Konzervgyár (akkor bizony még Weiss Manfréd gyár) belső ügye volt. Hiszen a kerítésen belül leginkább rókusiak dolgoztak, mig az energia, az áruhiány nemcsak a kerítésen belül okozott gondot. De a gyári háborús károk nélkül vészelte át a frontot, és háborús károk nélkül kezdhette az új életet Rókus is. * „Azt mondom dohánygyár, te azt mondod: ??? Azt mondom Weiss Manfréd, te azt mondod: ??? És ha így szólok — Ilona utca? Ne válaszolj, mert rosszra gondolsz. Az az Ilona utca bizony nem az igazi. " Ez a mélyenszántónak nem nevezhető beszélgetés bizony nem történelmi. Legfeljebb, egy héttel ezelőtti állapotot tükröz Akkor magyaráztam ugyanis panellakó, újrókusi sorstársamnak, hogy a mai Ruhagyár — most tudtam meg — '45-ben még dohánygyár volt, és hogy a konzervgyárat ugyanaz igazgatta, aki Csepelt, meg hogy az Ilona utca, ami most Rókusi körút, szóval... Néhány másodperces döbbenet, s már dobták is vissza a labdát: azt mondod dohánygyár? Hát én meg azt, hogy Rókus l-es ütem. Hogy zöld panel, meg rózsaszín panel, meg szürke panel, meg panel-panel. Nézz már körül, öregem, hisz már rég ez a lényeg. Több, mint ezer összkomfortos lakás és az út túloldalán (értsd: Rókusi körút) úgy nyomják föl az emeleteket, hogy... Azt mondod, bontják a Francia utcai boltot, ahol akkor... Ugyan már! Én meg azt 'ondom, hogy végre van már új óC. Hogy nyárra négysávos lesz a körút. És arról hallottál-e, hogy milyen menő sörözőt nyitnak a fradipanel aljában? És hogy a víztoronynál lesz a...? Nem tudtam félbeszakítani. Lenyeltem az ítéletet — rosszabb, mint a legendák! — aközben be kellett látnom, milyen nagyszerű húzás volt a 2-es busz, ami tehermentesít, együtt sajnálkoztunk a soha fel nem épülő bisztró miatt, halászcsárdát terveztünk magunknak a Vértó partjára. „És a gyümölcsíz?" — ugrottam egy váratlan kérdéssel két mondat közé. „Tudod-e, hogy azzal kezdődött itt '45-ben az ipar?" Mág alig bántott, inkább rámhagyta. Kicsit aggódva bámult a képembe, elsütött egy bárgyú poént a szellemieket károsító influenza járványról, és elrohant, mert ugyebár a tehermentesítő 2-es busz nem vár. Már a megállóból kiabálta vissza: „Egyébként a konzervgyár nem is Rókuson van, te nagyokos, hanem Móravároson. Vagy nem is hallottál az új közigazgatási rendről?" Hát persze, ahol ABC, ott közigazgatási rend. De hogy a Rókusi feketeföldek Móravároson? Kikerültem egy fásításra figyelmeztető gödröt, s hirtelen Bolond Miska jutott eszembe. Vajon mit szólna ehhez a híres vagány, aki büszkén hangoztatta: ő méri a legkeményebb pofonokat Rókuson. Alighanem semmit. Hisz, ahol Modern Talking lemezt, meg videomagnót követel az Adidasba bújtatott kiskölyök, már egy jóízűt pofozkodni sem lehet. BÁTYI ZOLTÁN Vágánypárhuzamok Energiahiány volt. Emiatt már napokkal a szovjet csapatok bevonulása előtt szünetelt Szegeden a villamosforgalom. A hálózat egyébként kisebb károktól eltekintve épségben maradt. Megvoltak a kocsik is — noha október 8-án vasúti szerelvényt állítottak össze belőlük, hogy a Dunántúlra vigyék. De erre már nem maradt idő. S nyolc nappal 1944. október Il-e után két kocsi csörömpölése jelezte az utcán járóknak: a fővonal feléledt. (Ifjabb olvasóink kedvéért: az egyes vonal.) Nagy dolog lehetett ez: a szó szoros értelmében a normális kerékvágásba zökkentek lassanként az emberek. Az a mondás járta akkoriban: ha villamost lát az ember, akkor nincs baj! * Egy hónap'múlva így írt a Délmagyarország: „A villamos ma már csaknem valamennyi vonalon közlekedik. Már az is megnyugtató volt a város lakosságára nézve, amikor először a Takaréktár utca és a rókusi állomás között megindult a forgalom. Ma már szabályszerűen közlekedik a két pályaudvar között; ezen kívül a Széchenyi tértől a Fodortelepig és az Annavíz-forrástól Somogyitelepig jár a villamos. Napközben is, de különösen a sötétedést megelőző órákban zsúfolt kocsik közlekednek mindenfelé s a jegyárakban sem történt semmi változás. A Vágóhíd felé egyelőre nem állítják be a villamoskocsikat, úgyszintén a Belvárosi temető felé sem. Valószínű azonban, hogy egy későbbi időpontban erre is sor kerül." Újabb egy hónap múlva: „Róna Béla tanácsnok előterjesztésére a tanács elvileg kimondotta a Szegedi Közúti Vaspálya R T. üzemnek városi kezelésbe való vételét, a vonatkozó határozattervezet elkészítésével az előadó-tanácsnokot és a tiszti főügyészt bízta meg." * A részvénytársaság mai jogutódjánál, az SZKV-nál dolgozik egy fiatalember. Nála többet valószínűleg az sem tudhat a villamosközlekedés háború utáni történetéről, aki felnőtt fejjel élte át az eseményeket. Adjuk hát át a szót Terhes Sándornak. — Százhatvanhét embert foglalkoztatott 1945-ben a részvénytársaság, amely kinevezett vezető nélkül kezdett hozzá a személyszállítás, s ami legalább olyan fontos volt: a teherforgalom, a „zebrák" megindításához. Az 1945 januárjától kormánybiztosi ellenőrzéssel működő társaság — a váltópénzhiány átmeneti megoldására — tiz- és húszfilléres bonokat adott ki. Ám 1946 tavaszára a közlekedési tarifák már hetente, a nyárra naponként, olykor óránként változtak. Nem is volt érdemes eligazodni a millió-milliárd pengős viteldijak között — állomástól, állomásig egy doboz gyufa vagy egy tojás is megtette... Az augusztus elsején bevezetett forint aztán véget vetett a spekulációnak és lehetővé tette a hálózat Heiman Pál főmérnök nevével fémjelzett bővítését is. Először az újjáépített hidon át Újszegedre, aztán a yízműtől az állomásig, 1950-ben Dorozsmára... S hogy a „végére" ugorjak: 1953-ban volt a leghosszabb, mintegy 30 kilométeres a hálózat. * Szivünk szerint hosszan idéznénk még a vállalat történetének leírását, de megállj-t parancsol a belátás: az ötvenes évekbeli, hetven filléres átszállójegyre, a „központira" (ó, ifjúkorunk randevúhelye!), a nyári nyitott villamoskocsira, a régi alsó rakpart klinikák előtti vágányaira már mi, mai negyvenesek is emlékezhetünk. Nekünk még nem a jegynélküli utazást jelentette a „lógás", hanem hogy a lépcsőn nyomakodtunk volna fölfelé a peronra, de már csak a külső kapaszkodó maradt támasztékul. Még felidézhetjük a vastagbundás, mégis fagyoskodó kocsivezetőket a nyitott peronok vezetőállásaiban, a kalauzokat, akik mindig a földről indították a kocsit — de így bizony az összevetést a mai viszonyokkal aligha szolgálnánk. Tallózzunk hát inkább négy évtizednyi különbséggel a jellemző adatok között. Az 1945-ös 18,5 kilométer hosszú pálya 16 kilométeres pályahosszra (ebből 7,4 kilométer két vágányú) csökkent tavalyig. Igaz, ehhez most már a troli és autóbuszvonalak hosszát is hozzá kell adni; s úgy már 141 lesz a kilométerszám! A negyvenes évek közepén 41 kocsi, ma 195 teljesít szolgálatot a város tömegközlekedésében. Egy 1945-ös statisztika szerint a villamosok közel 7 és fél millió utast szállítottak — a négy évtizeddel későbbi párhuzamos adat (trolit, buszt is ideértve:) közel 175 millió! De ha csak a villamost nézzük is: 52,5 millió... Azaz minden napra csaknem 144 ezer villamos-utas! Hát csoda, ha az 1945-ös mondás jogosságát érezzük ma is? (Képeinken az Indóháztér a 40-es években és ma.) PÁLFY KATALIN 0