Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

33 Péntek, 1986. április 4. Nyomdanyitogató Gyalupad és direktori szék — Negyennégyben? Vidám, a gyalul fütyölve huzigáló asztaloslegény voltam, nem törődtem én a világgal. Augusztus 19-én, mint besorozott kato­nának be köllött volna hagy vonuljak a szegedi egyik lakianyába. Féltem a háborútól — ilyen szempontból nem bátori születésű vagyok, hanem futaki. Attól is félt a szögényembör, hogy ha katonaszökevény lösz, két órán belül elfogják és viszik a bíróság elé. Reményöm nem volt, hogy mögmenekülök, az a sors várt rám, mint akkor 100—150 ezör hasonló korú magyar fiatalra. Volt egy nevelőapám. Cseh Imrének hívtak, a Pacsirta utcai szociális otthon­nak volt a gondnoka. Náluk laktam. Ő egy észnél lévő embör volt, amikor a postás kivitte a lakásra a behivót, az öreg kijött hozzám a Tisza malomhoz — ott dolgozgattam, mint asztalos, állítottuk át hadimalomnak —, hogy ne mönjek haza, ők nem vöhetik át a behivót. Egyébként a háború ügy állt, hogy nem tudom hanyadszorra bombázták a gyerökklinikát, a vasúti hidat szétcsapkodták. Szeged iskolái csupa hadikórházak voltak már, összezsúfol­va a sérült embörök. Szóval jött a Cseh bácsi, hogy fiam akarsz-é bevonulni? A frászkarika se akar, mit csináljunk Cseh bácsi, statárium van, két órán be­lül sörétös puskával farkcsóván lűnek. Azt mondja, tud egy jó búvóhelyet. KÖszó Jenő, Honvéderdő, őneki egy távoli rokona, balogfülű erdész. Egy Dombiratosról idevetődött velem egykorú cimborámmal egyszörre kaptuk a behívót. Fölpakoltuk a biciklire a szerszámainkat és még azon a napon mög­indultunk kifelé. Minket a kutya mög nem ugatott. Őrülefösen menekültek a Bánátból, Bácskából, ahogy a front közelödött, mi csak az árok partján tud­tunk közleködni. Amikor kiértünk, mögcsináltuk a házon a tetőt, az ablako­kat és az istálló padlásán aludtunk. Nagy kalamajkák voltak akkor, mert ka­tonaruhába jártak fosztogatni a tanyákra mindönféle népek. Partizánnak is kimaszkírozták magukat, nem voltak pedig még a tájékon se. Ettől féltünk, nem tudtuk, ki kire lövöldözik. Október 8-a körül láttuk az első fölszabadító katonát. Aztán egész nap nem történt sémmi. Azt mondta a komám, nyu­godtan hazamöhetünk Szegedre, mert hazaérünk. A zákányszéki iskolánál hallottam először orosz szót. Ahogy jöttünk, az országúton mindenütt halot­tak, fölborult tankok. Ahogy hazaértem a Hétvezér utca 32-be, Cseh bácsié­kat bezárkózva találtam, egyébként is mindig zárták a kaput, mert az öreg re­fös embör volt. Nagyon mög voltak ijedve. Kérdözik, hogy gyüttetök, mög miért. Hát gyüttünk a Rúzsa járásból, ahol dolgoztunk. Mondják, dehát nincs vége a háborúnak. A németök nincsennek, a magyarok is elmöntfek. El­eszöltünk ezön úgy éjfél körűiig. Aztán csak le kölltött feküdni. Vezetékös vizünk nem volt, möntem az Orgona utca sarkára vizért. Az útkereszteződés­ben egy hosszú szuronyos katona állt. Visszaérök, mondom a Cseh bácsinak, itt vannak az oroszok. Az öreg mög volt győződve, hogy az oroszok szeretik a mákos csíkot. Bedurrantottak, készültek rá, hogy három üstre való mákos csíkot csinálnak. Nagy volt az örömük, mert ugye ők már tizenkilencben is várták őket. Möntek ők is a városházára, valamilyen riadólánccal értesítették egymást, összegyüleköztek, hogy a röndöt fönntartsák. Gumibotokat oszto­gattak széjjel, az öreg is nagy büszkén mutatta. Mi mög csak mászkáltunk, kölykök voltunk nekik, nem segíthettünk. Másnap aztán nagy vörös plaká­tok jelentek mög az utcákon, hogy induljanak a gyárak, nyíljanak mög a , templomok, nyissanak ki az üzletök. Az embörök jelöntközzenek munkára. Én elkerültem a vasúti hidhoz, fából csináltuk. Cudar tél volt, mi mög meleg műhelyhöz voltunk szokva. Fáztunk nagyon. Egyször azt hirdették, hogy asztalosokat keresnek a 46-os laktanyába, hadikórház volt ez is. Vagy nyol­can jelentköztünk, egy Alimov nevű szibériai ács mögmondta, hogy emeletös ágyakat mög koporsókat köll csinálni. Szomorú munka volt ez. Katonagú­nyát kaptunk, a legújabbat, úgy néztünk ki mint ők. Tisztöltek is bennünket a városban. Valahol Cegléd és Pest közt volt a front, amikor ez a hadikórház mögszünt. Fölpakolták egy teherautóra, mi mög kaptunk a Vörös Hadsereg pénzéből vagy 1500 pengőt. Annyi pengőm énneköm még életömben nem volt, nem tudtam mennyit ér, mennyit nem ér. Aztán hazamöntem, pár napig civileknél dolgoztam, aztán mondta a nevelőanyám, eridjek el a Tüske szabó­úrhoz, öltözzek föl a pénzből. A szabótól vittek el a polgárőrök, félt ugyanis a Vörös Hadsereg pénzétől, s kihívta őket. Csak az mentött mög, hogy még a fatelepről ismertem Sztanykovszki Pált, az akkori rendőrkapitányt. Aztán később bejutottam a Wirth és Rengeihez, előkelő cég volt, bútorokat csinál­tunk. Negyvenhatban szólt a népi kollégiumok trombitája, a dolgozók esti gimnáziumába kerültem. Aki meg tudott birkózni az egyetemi szűrővizsgák­kal, az onnan egyetemre möhetött. Ötvenháromban végeztem. Ötvennyolc­ban kerültem a Somogyi Könyvtárba. (Tóth Béla most a város egyik legjelentősebb kulturális intézményének az igazgatója, felelős vezető, jelentős író.) — Ezt a rangsorolást mi nem tudjuk. Hiszen a madár se tudja, szép-e az éneke, de azért csak dalol. Elég bolond embör az, aki jobban táncol, mint ahogy tud'. Hogy alkotó tevékenység-e könyvtárat igazgatni? Bizonyos érte­lemben az, a nemlétezőt mögcsinálni. Kicsit közöm van hozzá, hogy az új szellemi malom mög is újúl. És szerencsés vagyok abban á tekintetben, hogy • ez az idő mögérlelte az új könyvtár fölépítését. Egyszörre nem szólal mög persze ez sem. Remélőm, úgy hagyom el, hogy már számítógépekkel fogjuk keresni a könyveket. A század végére talán már más könyvtárakba is átkala­pálhatunk. Ezt tartom még a hátralévő ötven évem feladatának és azt, hogy kivögyem a fizetési koldustarisznyát a munkatársaim kezéből. REGÖS ÉVA Grünn Orbán könyvnyomtató va­jon gondolt-e arra, amikor 1801 no­vemberében az első Szegedi Nyomda fundamentumát a város „nevezetesí­tésére" lerakatta, mekkorát fordul majd egykor a világ és benne a nyomdászok mestersége? Aligha lát­hatta előre. A szegedi nyomdászat eddig lepergett majd két évszázadá­nak históriáját hétmérföldes léptek­ke1 sem lehetne egyetlen újságoldal­ba szorítani, hát még néhány tenyér­nyi helyen elmondani. Korszakos fordulópontjaiból azonban mégis idefér most valami. Miként a magyar nép történeté­ben, úgy a szegedi nyomdászatban is az 1944-es esztendő mérföldkő. A felszabadulás és a nyomában bekö­vetkezett politikai, gazdasági, kultu­rális változások élesztették fel hábo­rús „csipkerózsika-álmából" a sze­gedi betűcsinálást. Kókai Gyula, a mai nyomda osz­tályvezetője, inasként a gépmestersé­get tanulta abban az időben itt. — Harmincan-negyvenen dolgoz­tunk a felszabadulás idején a Szegedi Városi Nyomdában. Ügyviteli nyomtatványok és az egyetemi „ac­ták" kerültek le a gépekről. 1944 vé­gén mi adtuk ki az első ma­gyar—orosz szótárt, de a szovjet vá­rosparancsnokság felhívásai, röplap­jai is itt készültek. Könyvek akkori­ban nemigen hagyták el a nyomdát, azokban a napokban nem is keresték még az emberek. Az élelmiszer, a ru­ha, a cipő beszerzése volt a legna­gyobb gondjuk akkor. Azt is megőrizte az emlékezet, hogy a forint bevezetése előtti hóna­pokban nem pénzzel fizették a nyomdászokat. Lisztet, paprikát, cukrot kértek a munkájukért, azt osztották szét maguk között. Kiss Istvánnak hívták, aki ezt kifundálta, üzemvezetője volt a felszabadulás utáni évek nyomdájának. Tizenhét nyomda működött a vá­rosban 1949-ig, de közülük kilenc pincehelyiségekben dolgozó aprócs­ka üzem volt, ahol puszta emberi erővel hajtották a masinákat. A fel­szabadulást követően 1950-től szá­míthatjuk a Szegedi Nyomda újko­rát. Ettől kezdve, az államosítás után Délmagyarországi Nyomda NV néven futott tovább 130 fővel és 3 vi­déki telephellyel. A mai üzem a nem­zeti vállalattá szervezett szegedi nyomdákat -a Szegedi Városi Nyomda- és Könyvkiadó Rt-t, a Hír­lapkiadó Kft. nyomdáját és a Kultú­ra Nyomdát vallhatja elődjének. Ez az egyesülés két évig állott fenn. Utá­na nyerte el mai nevét a Szegedi Nyomda. A felszabadulás előtti nyomdák más-más betűtípusokat, nyomtató­elemeket és díszítőket használtak. Ezzel is próbáltak a konkurencia el­len védekezni. A frissen alakult Sze­gedi Nyomda ezeket a sokfajta be­rendezéseket örökölte. Az elavult kézi berakásos nyomgépek, papírvá­gók kemény fizikai munkát követel­tek az akkor nyomdászoktól. 1950-ben került ide Budapestről az a „rotációs" masina is, amivel ma lapunkat készítik. Előtte a Világos­ságot nyomták az 1923-ban „épült" gépen. Több mint fél évszázada na­ponta használják a kétszer 16 oldalas. ikergépet. Néhány éve azonban kor­szerűsítették, új technológiával sze­relték fel. Az ólomlemezek helyett műanyag nyomóformát használnak ma már. Szebb lapot tudnak így elő­állítani. Nagyot kell lépnünk képzeletbeli ^hétmérföldes csizmánkkal, ha a mai nyomdát is be akarjuk mutatni, még nagyobbat, ha a jövő „fénnyel író", fehérköpenyes nyomdászait is szóba szeretnénk hozni. Fordulópont a mostani április is a nyomda életében. Néhány napja, amikor ez a riport még csak készült, Dobó József igaz­gatót kerestem meg. Mire. megjelenik az írás, már csak múlt időben írhat­nám a neve mellé, hogy ő vezette a Szegedi Nyomdát. Négy évtizedes nyomdász múltat hagyott közben maga mögött, amikor március 31-én nyugdíjba ment. Ebből harminc évet a Szegedi Nyomdában töltött: — A mai üzem fő feladata a mű­szaki és matematikai szakkönyvek előállítása, és a két napilap, valamint az üzemi újságok nyomtatása. Ta­valy 2000 tonna papirt használtunk el, felét a hírlapokra. A jövő újság­oldalait is bemutattuk már a szegedi olvasóknak. Néhány hónapja a szombati Magazin oldaláit fénysze­déssel készítjük. Úttörők vagyunk ezzel az országban a napilapok kö­zött. De hogy minden számot így ké­szíthessünk, ahhoz korszerűbb, nagyobb teljesítményű „fényíró" és nyomtató gépek kellenének. A rekonstrukció alapjait már le­rakták. Lassan a jövő század nyom­dájának tervei is körvonalazódnak. 1980-ban tették le a leendő nyomda alapkövét, de a beruházást a gazda­sági nehézségek miatt, bizonytalan ideig le kellett állítani. A nyomda sa­ját ereje 1986-ban is csak töredéke annak, amivel életre kelthetné az új üzemet. A fokozatos áttelepülés azonban az év elején már megkezdő­dött. Januárban a leendő nyomda­épület szomszédságában korszerű, új tanműhelyt avattak fel. A jövő nyomdájából még csak Íze­lítőt láthatunk. A mai nyomdász tanulók azonban már a legkorsze­rűbb fényszedő gépeken tanulják a mesterséget. Elnézem ahogyan dol­goznak... arra gondolok, vajon Grünn Orbán egykori könyvnyom­tató mit szólna, ha látná késői uno­káit tévéképernyőre szerkeszteni az újságot. Lehet, hogy ijedtében világ­(Emlékképp a régi es a mai, könyvkötészeti gá szaladna? időkből" gépsor) RAFAI GABOR

Next

/
Thumbnails
Contents