Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

Gyorsuló idők (?) „A megújulási és átalakilási képesség hiánya eselén a nemzet és a rendszer egyaránt veszélyes helyzetbe kerül... Ezért a szocialista társadalom és gazdaság struktúráit és érdekviszonyait oly módon kell átformálni, hogy azok egy rendkívül dinamikus silág felgyorsult fejlődéséhez képest is mozgékonyak, innovatívak és cselekvőképesek legyenek. ... a merev, szük sávon mozgó és bürokratikus konzervativizmusban szenvedő ágazati cselekvési rendszert olyan információs — döntési és cselekvési — rendszerrel kell felváltani, amely komplexebb (kombinatívabb) értékelési rendszerénél fogva képes az új problémák megértésére és olyan mozgékony cselekvési rendszerek kialakítására, amelyek révén az átgondolt döntések (reagálások) gyorsan kialakíthatók... Nem engedhető meg az a „luxus", hogy a döntést hozó szerveket — az átfogó (fundamentális) összefüggések helyett — a végrehajtás technikájával összefüggő részkérdések foglalják le." (BOGNÁR JÓZSEF) Jó másfél évtizede lehetett, amikor egykori MADISZ-osokkal találkoztam. Pontosabban ők találkoztak egymással, visszaemlékezve valahai időkre, arra, ami a számukra a hőskor volt. A világ egy olyan váltóperiódusára, amikor az addig perifériákra szorítottak százezrei egyszerre megismerkedhettek a társadalmi méretű cselekvés mámorával. Vagy ha nem is a cselekvésével, hát azzal, hogy véleményük, szavuk, ha bármily keveset is nyomott önmagában a latban, de részese volt a társadalmi átalakulás nagy folyamatának, immár több, mint egy emberöltővel ezelőtt. Aligha véletlen hát. hogy „a szó hasznáról" beszéltem nagy nyomatékkal akkori, róluk szóló riportomban, méghozzá többszörös hasznáról, hisz nem lehetett nem érezni rajtuk, hogy még akkor is, majd egy emberöltőnyi idő után is magukénak tudják és vallják a felszabadulás utáni „nagy időket", a változás, a társadalmi átalakulás korát, amelynek élesztőként és katalizátorként maguk is meghatározó és meghatározott részesei voltak. Jó másfél évtizede lehetett — írtam az előbb. Vagyis nagyjából a hetvenes évek elején, amikor magunk is sokat beszéltünk a gyorsuló időről, a lépéstartás gondjairól, kényszeréről és felelősségéről. Nem véletlen, hiszen akkoriban jelent meg nagyobb nyomatékkal a világban a számítástechnika, s néhány körvonala azoknak a fejleményeknek, amit később majd magával hozhat a technológiai, tudományos és társadalmi fejlődésben. Akkoriban jelentek meg a Római Klub első jóslatai és javaslatai, akkoriban kezdett igazán parázslani az ökológiai bomba gyújtózsinórja, akkoriban sejlett föl először nagyobb nyomatékkal, hogy nekünk is változnunk kell egy felgyorsult idejű, föltehetően mind gyorsabban változó világban. S akkoriban működött, még ha felemásan is, az elsősorban közgazdaságilag megalapozott, társadalmi vonzataitól el- és leválasztott gazdasági reformkísérlet, amely aztán a valódi élettér, az össztársadalmi politikai konszenzus hiányában folyamatosan felemás lett és lassan hamvába holt. TAKÁTS GYULA Igaz, akkoriban az első es a tovaobi olajár-robbanások korában úgy tűnt, számunkra éppen a csak minimális változások teremthetik meg a stabilitást, mert igy válhatunk le a világgazdaságban végbemenő, „abszurd" folyamatokról. Mert nem tudtuk és nem láttuk, hogy a mélyben óriási változások vannak készülőben. S akkor, amikor a felszínen valóban lassulni látszott világszerte az idő, elemzések, tanulmányok kérdőjelezték meg a gyorsuló idő fogalmát magát. Ismét fölerősödhettek az egy emberöltő extenzív világának tapasztalásaival hitelesített vélemények, amelyek szerint ez a társadalom végül is gyorsan fejlődött és szép eredményeket produkált harminc éven át. Fölösleges hát a járatlan utak kockázatait vállalni, bizonytalan követelmények, igények, s még bizonytalanabb eredmények okán. Aztán ismét eltelt vagy másfél évtized. Olyan szavak jelentek meg mindennapjainkban, mint technológiai rés, adósságszolgálat, kamatteher, cserearányromlás... Szavak, amelyek azt jelezték a számunkra, hogy a világ egy részén hihetetlenül felgyorsult az idő, felgyorsultak a gazdasági és politikai folyamatok, amelyekkel egészen egyszerűen képtelenek voltunk lépést tartani. A növekvő különbségeket inkább csak kozmetikázni voltunk képesek, egyre nagyobb terheket jelentő restrikciós folyamatokkal tartva magunkat a felszínen. Az igazi előrelépéshez ugyanis most már valóban minőségi változásokra, intenzív fejlődésre lenne szükség. És nem is csak a gazdaságban, hanem a társadalmi-gazdasági modell egészében. Aligha véletlen, hogy mostanában egyre többször jut eszembe az a valaha volt MADISZ-találkozó. Talán azért, mert egy olyan modellt villantottak föl az akkori visszaemlékezések, amilyenre múlhatatlanul szükség van, ha az idők változásai új kihívások elé állítanak egy társadalmat. Hiszen akkor, a felszabadulás utáni években valóban minőségi változásokra volt szükség az országban, aminek véghezviteléhez óriási társadalmi energiák, kollektív és egyéni erőfeszítések fölszabadítása szükségeltetett. S azóta is sokszor bebizonyosodni látszott, hogy erősen centralizált irányítási rendszerek kiválóan alkalmasak lehetnek meglévő, kialakult modellek működtetésére, saját törvényszerűségeik szerinti folyamatos fejlesztésére, de aligha alkalmasak új modellek, mechanizmusok beépítésére a praxisba. Ehhez múlhatatlanul szükség van a viszonylag autonóm egyének és kisebb-nagyobb csoportok, közösségek alkotó részvételére is. Ennek hiányában ugyanis a változásokkal, a fejlődéssel szemben ellenérdekeltségbe kerülhet a társadalom jó része csakúgy, mint a centralizált irányításnak azok a faktorai, amelyek ezeket az ellenérdekeltségeket akceptálni és érvényesíteni kénytelenek a döntéshozatal erőviszonyaiban. Ha pedig egy versenyautón egyszerre tapossák a gázt és a féket, az az autó csak abban a valószínűtlen esetben győzhet egy versenyen, ha minden más kocsit összetörnek, de akkor is nagy esélye van rá, hogy motor és fék egyaránt leégnek ... Több mint negyven év, több mint egy emberöltő telt el a felszabadulás óta. Rendelkezünk hát immár történelmi tapasztalatokkal is ahhoz, hogy fölmérjük, bizonyos változásokhoz milyen fejleményekre van szükség. Jelenleg alighanem alapvető feladat az adaptációs és az alkalmazkodókészség és -képesség felerősítése, méghozzá átfogóan, a gazdaság és a társadalom valamennyi területén. Ezt pedig nem lehet megoldani kiemelt programokkal, s még kevésbé a társadalom generális átrendezésével, vagyis alapvetően extenzív módon, amire elsősorban képes egy centralizált döntési és cselekvési mechanizmus. A változásoknak immár a társadalom, a gazdaság mikroszöveteiben kell elsősorban végbemenniük, s a centrális irányításnak elsősorban az a feladata, hogy ehhez a lehetőségeket, a feltételeket s a terrénumot egyaránt biztosítsa; beleértve az érdekviszonyokat, a gazdasági kényszereket, a mozgásteret, s azokat a kompenzációs faktorokat is, amelyek e szükséges változások során is kielégítően biztosítják a gazdaság és társadalom egyensúlyát. Talán nem véletlen, hogy óriási energiák szabadultak fel valaha, ebben a társadalomban, közvetlenül a felszabadulást követően. Talán nem véletlen, hogy éppen ebben az időszakban, amikor minőségi átalakulásra volt szükség, óriási haszna lett a szónak, az egyéni tettnek, a kisebb-nagyobb közösségek sok szempontból autonóm tetteinek. És talán az sem véletlen, hogy egy-két év óta ismét folyamatosan születnek olyan döntések, amelyek újabb terepeket nyitnak kisebb-nagyobb közösségek autonóm cselekvéseinek, egyéni kezdeményezéseknek, s ismét jelentőséggel ruházzák fel az elhangzott szót. Jelentőséggel a felelősség és a lehetőség révén. Többes jelölések kötelezettsége, vállalati tanácsok megalakulása, országgyűlési viták és ellenszavazatok... Jelenségek, folyamatok sora jelzi: átalakulóban van társadalmi valóságunk. Változóban vannak a társadalom és a gazdaság struktúrái. Olyan irányban ráadásul, amely — legalábbis elvben — jóval nagyobb adaptációs és alkalmazkodási készséggel ruházza fel a praxist, egyúttal az aktivitás mérhetetlenül nagyobb lehetőségeivel. Csakhogy e folyamatok szükségessé teszik az érdekviszonyok gyorsabb átrendezését, az igények és felelősségek rendszerének gyorsabb, s nem adminisztratív, hanem a társadalmi-gazdasági automatizmusokból építkező kialakítását, amint erre érzékelhetően meg is van a politikai szándék. A visszafogottabb modellek alkalmazása, a kunktátorság, a félmegoldások viszont azzal a veszéllyel járnak, hogy a változásokkal szembeni erőteljes, pillanatnyi személyi és közösségi és intézményi ellenérdekeltségek ismét megtorpantják az intenzív folyamatokat, s továbbra is restrikciós eszközökhöz leszünk kénytelenek nyúlni. Azok pedig mindent szolgálhatnak, csak nem a lépéstartást. SZÁVAY ISTVÁN Új korszak indul A szirmok közi kakasszó villog és lüktet a kagylófényű hajnal. Új korszak indul. Im a mesterek elindultak szerszámaikkal. A vízmester a könnyű fák között színes mércével botladozva méri a légbeszökkeni áradást. Derékig gázol a habokba. A telt vessző, mint görbén-fújt üveg fanyar borral koccint az égre. Ezer kádár kering. Sok zöld kötény az ágak szűk hajszálcsövébe. És jönnek mind. Nagy műhelyük köré rózsás falat borit a hajnal. Az almafák közi fürge ötvösök dolgoznak víg szerszámaikkal. Harmónia — az emberiség szükséglete A

harmónia fogalma a köztudatban úgy él, mint valamiféle abszolút pozitívum, egyfajta kellés: az, ami kell, vagyis olyasmi, amit meg kell valósítani, ami ha megvan, jó, ha pedig nincs, feltétlenül törekedni kell az elérésére. Az ipar vagy a kereskedelem harmonikus fejlődéséről éppen úgy beszélünk, mint a harmonikus házasságról, vagy a gyermekek harmonikus világáról. S ha a filozófia vagy a művészetek fejlődését nézzük, valóban végigkísérhetjük az emberiség ama történelmileg meghatározott törekvését, hogy harmónia jöjjön létre. Már az ókori görögök a kalokagathiát hirdették, vagyis a harmóniát a szép és a jó, mégpedig az erkölcsi értelemben vett jó és szép egységében vélték felfedezni. A reneszánsz, az ókori szépségeszmény felelevenítője szintén a harmóniát tekintette vezérelvének. Az emberi test harmóniáját éppen úgy felfedezhetjük Raffaello vagy Botticelli festményein, mint az ember és a természet végtelen összefonódását. Vagy ha Mantegna Szent Sebestyénére gondolunk, arra a fiatalemberre, aki megadással, sőt odaadással áll a nyilak elé, akinek eszébe sem jut, hogy védekezzék, vagy a félelem bármi jelét adja, ismét csak a konfliktusmentesség példájával találkozunk. A valóság dolgai egyértelműek, minden úgy jó, ahogyan van, s a lázadás gondolata még a halál küszöbén sem merül fel Mantegna Szent Sebestyénében. A reneszánsz végén, Michelangelónái látjuk először, hogy a harmónia nem magától értetődő. Az ő Mózese dühös, csalódott, kétségbeesett. Nyoma sincs arcán a bölcs megelégedésnek vagy a megadásnak. Szinte úgy érezzük, most azonnal fölugrik, kezében a kőtáblákkal. Ez a Mózes látja, hogy népe az aranyborjút imádja, hogy visszatért a bálványokhoz, s ezért szét akar ütni köztük. De ugyanígy az Utolsó ítélet Krisztusa is, mint egy ifjú titán Ítélkezik jó és rossz fölött, s a lelkek hiába sóvárognak a megbocsátásra, nincs kegyelem — ezt érezzük a Sixtusi kápolna freskóján. Vagyis ez a világ már láthatóan konfliktusokkal terhes, itt drámák zajlanak. A manierista Tintoretto Szent Sebestyénének minden izma megfeszül, szinte az egész testét arra összpontosítja, hogy elkerülje a nyilakat. Lázadó hős tehát, aki ellenáll a világ diszharmóniájának. A hegeli filozófia ebből a szempontból nem más, mint egy olyan rendszer, mely végső fokon kiküszöböli a világ ellentmondásosságát. S ha a 19. század nagy magyar költőjére, Petőfire gondolunk, ő is azt vallotta esztétikájának: ami szép — igaz, s ami igaz — szép. Századunkban pedig József Attila szaval szerint: „A költő — ajkán csörömpöl a szó, / de ő az adott világ varázsainak mérnöke / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát". Az emberiségnek harmóniára van szüksége. Nem is vitatja senki. Csakhogy a kérdés éppen ott van, hogy mit is nevezünk harmóniának. Mert Petőfi esztétikája egyáltalán nem mond ellent a mindent megváltoztatni akaró forradalmár attitűdjének. Óva intett a hamis prófétáktól, akik azt hirdetik, hogy „itt van már a Kánaán". Dehogyis állította, hogy a 48 előtti Magyarország harmonikus volna, de még a forradalom alatt, 1848 áprilisában is igy írt: „Megint beszélünk, s csak beszélünk / A nyelv mozog, s a kéz pihen; / Azt akarják, hogy Magyarország / Inkább kofa, mint hős legyen". A forradalom győzelme tehát egyszersmind nem egy új korszak spontán megteremtödése, ahol tettekre immár nincs szükség. S Petőfi nyomán elmondhatjuk, hogy minden korszak megteremti a hamis prófétákat, s csatasorba állítja őket a fennálló védelmezésére. A hamis próféták ugyanis művészetben és politikában nem tesznek mást, mint a harmónia meglétét bizonygatják. S ez az a probléma, mely nagyon is elevenen él. A képlet ugyanis valahogy így írható le a hamis próféták logikája szerint: a harmónia jó, arra szükség van. Ami van, az jó, tehát harmonikus, s lehetőleg ne változzék semmi, mert h»változik, akkor felborul a kényes egyensúly. S ha már változásról van szó, akkor az lehetőleg legyen minél kisebb, legyen „kicentizve". A közmondás (addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér), ebben az esetben annyit jelent: addig mehetsz el, ameddig az igencsak törékeny egyensúlyi állapot nem borul fel. Itt a végtelenségig sorolhatnánk a példákat, a közélet minden területéről. Sokszor olvassuk, tapasztaljuk, hogy az emberek egymás és a köz ügyei iránt közönyösek. Még ma is sokan vallják magukénak, a „ne szólj szám, nem fáj fejem" elvét, ugyanis — szerintük — jobb a dolgokat nem bolygatni, ritkán jön valami jobb dolog az előző után stb. T

ermészetesen vannak alapvető kérdések, mint például?lét és a tudat viszonya, de ha valaki elveszíti értékes óráját, aligha nyugtatja meg, hogy az tudatunktól függetlenül objektíve létezik. S ugyanígy bármilyen nagyszerű példának okáért a metró, nem vethető össze a nyugdijasok helyzetével. Á „harmónia minden áron" elv képviselői tehát a szürkék világát idealizálják, a gondolatokat és tetteket Prokruszteszágyba kényszerítik, s így a fennállót, a már meglévőt kívánják védeni, s mindenfajta haladás és haladó mozgalom ellenségei. A munkásmozgalomban is felmerült ez a kérdés a szakszervezetek feladatával kapcsolatosan. Amikor némelyek úgy vélték, hogy a szakszervezetek nem mások, mint a termelés igazgatásának adminisztratív apparátusai, Lenin ezzel szemben még az elméletileg meg sem fogalmazott ösztönös munkás-kifogásokat is többre értékelte, mint a bürokratizálás apológiáját. Ha az embereknek valami fáj, s ha ők maguk nem is tudják, hogy mi fáj, ezzel már a szakszervezeteknek igenis foglalkozniuk kell, és semmiképpen nem azt bizonygatni, hogy nem is fáj olyan nagyon, sőt egyáltalán nem fáj. Lenin tehát egyenesen kívánatosnak tartotta a bajok kimondását, s egyáltalán nem féltette ettől a — jól tudjuk — áldozatok árán letrejött szocialista fejlődés harmóniáját. HERMANN ISTVÁN