Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

u VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ^ 1 J\ J\ [MAGYARORSZAG 76. évfolyam, 79. szám 1986. április 4., péntek A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 2.20 forint TÓTH VALÉRIA ZAKANYSZÉHI EMLÉKMÜVE JUHÁSZ FERENC Himnusz-töredék Emeld, föl fejedet büszke nép! Viselted a világ szégyenét! Emelkedj magasba kis haza, te, az elnyomatás iszonya! Emeld föl szívedet nemzetem: lángoljon a világegyetem! Felszabadulásunkra emlékezünk Kitüntetések, események Hazánk felszabadulásának negyvenegyedik évfordulója alkalmából országszerte ünnepi megemlékezéseket tartottak. A fővárosban délelőtt felvonták a nemzeti zászlót a Gellért-hegyen és a Parlamentnél, a Kossuth téren. Szintén délelőtt koszorúzási ünnepség volt a Szabadság téri szovjet hősi emlékműnél és a Hősök terén. A Parlamentben kitüntetésátadási ünnepséget rendertek. míg délután a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen ünnepi nagygyűlés keretében emlékeztek meg felszabadulásunk évfor. dulójáról. Kitüntetések átadására került sor a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában is, ahol az Ybl-díjakat vehették át aki. emelkedő munkát végző alkotók. Szegeden is ünnepségeken emlékeztek meg április 4-röl. A hazánk felszabadítása során hősi halált halt katonák emlékére koszorúzás volt a Belvárosi temetőben és a Széchenyi téren, míg a városi nagygyűlést este a Zenés Színházban tartották. (A szegedi eseményekről szóló részletes tudósításunk lapunk 3. oldalán olvasható.) A leg M

ostanában azon gondolkodom: akinek nem adatott meg, hogy átlépje két társadalom mezsgyéjét, tudja-e igazán, mi történt a históriában? Tudja-e pótolni az idő, az olvasmány, a tanítás és a nevelés a nagy tanítómestert? Ilyenkor, tavaszon, önként kínálkozik ez a gondolatmenet, mert hiszen majdnem mindes sarkalatos történelmi eseményünk erre a szép évszakra esik. Nemrég ünnepeltük a negyvennyolcasokat, rá egy héttel tisztelegtünk a tizenkilenceseknek, most pedig negyvenöt dicsőségére díszítettük föl a várost. S ment a fiú meg a nagylány, ünneplősen, kokárdásan — de vajon a megszokás, a hagyomány vitte-e vagy átmelegedett a lelke a tizenkét ponttól meg a Talpra magyar-tói? Vitte az ifjúgárdista a koszorút a tizenkilences emlékműhöz — de mit és mennyit tud a nemzet akkori lelkiállapotáról és a nagyapák sajgó sebeiről? Lassanként pedig negyvenöttel kapcsolatban is megszülethet a kérdés, hiszen már éppen negyvenegy éve... Akik akkor tudatosan élhettek, már meghaladták a hatvanat, kezdenek veterán sorba „serdülni" — s a nemzet derékhada akkoriban vagy azóta született... Az idő kétfelé dolgozik. Az egyik oldalon rakja az esemény emlékművét, a másik oldalon bontja és homályosítja a személyes emlékeket. Nemzedékek számára jelöl ki és avat ünnepeket, s beleépíti azokat a nemzettudatba, de elhagy generációkat, amelyek a történelmi tettet véghezvitték, végigélték. 1945. április negyedikével még úgy vagyunk: szép számmal közöttünk vannak, akik megszenvedték az előzményeit, értették és érezték a pillanat történelmi nagyságát, az élmény erejével tudnak beszélni és írni mindarról, ami előtte volt és utána következett. De egyre többen vannak, akiknek már el kell mondani, mitől is, miért is ez a legszebb tavasz a magyar históriában. Mert enélkül csak csorbán érthetik meg azt is, amiben élnek. Különösen akkor, ha olykor zavarják is őket az e határvonal előtti múltunk valódi történelmi megítélésében; ha némelyik lélekben nosztalgiák fakadnak föl; ha föl-földugja fejét néhány régi tempó gondolkodásban, életvitelben; ha kellve vagy kelletlen, halomba rakják a bő négy évtized botlásait, hibáit, küszködéseit. Hát ml akkor vesztettünk, nem? — kérdi ártatlanul egy kiskamasz, a nagy háborúra gondolva. S bizony, türelem és jó szó kell, hogy elvezetgessük a megértéshez: aki megmaradt, mindenki nyert, Európa e tájain pedig éppen ez a kimenetel nyitott utat a társadalmi progressziónak. Mert volt egy állam és egy hatalmas hadsereg, amely az erejét egyúttal a történelmi haladásért is latba vethette, nemcsak a megmaradásért. S ezt a hadsereget azóta nemcsak a szocialista fejlődés útjára lépett országok népei, hanem Európa valamennyi népe szabadítóként, tisztelettel koszorúzza májusonként, a nagy győzelem évfordulóján. Mert azóta Európa, a Kaukázustól az Elbáig, tele van szovjet hősi sírokkal. A történelem nem szívleli az olyasfajta kérdésfeltevést, hogy ml lett volna, ha... Egy azonban bizonyos: a társadalmi háború, amelynek látványos és emlékezetes dátumai nemzeti ünnepeink, legalábbis újabb történelmi korszakra halasztást szenvedett volna. A mai ember nemigen szereti, ha akár csak a történelmi múlt és a jelen összemérésére a szocialista építés eredményeivel, a korszakos történelmi vívmányok leltározásával „untatják". Hogy miként volt a múltban, s milyen erőfeszítésekkel jutottunk el a mai magaslatokra, kevésbé hatja meg. Dolgozni és boldogulni akar, s a teljesebb boldogulás előtti torlaszokat feszegeti inkább. így, ünnep táján is, főként az idősebbek érzékenyednek el, s megeresztenek néhány emlékfoszlányt éhségről, munkanélb tavasz küliségről, csendőrkorbácsról, vizsgálati fogságról, börtönről, elfagyott végtagokról, inflációs időkről, romeltakarításról ... Nem túl nagy ilyesmi iránt a társasági figyelem. Jó ez — mert negyvenegy év alatt mindettől oly messzire kerültünk! Egyszerűen nehéz megérteni élmények, átélés híján, hogy a történelem milyen szörnyen mély gödréből jöttünk föl azon a nevezetes április negyedikén a napra. A mai mércékkel, társadalmi viszonyokkal mérve, szinte elképzelhetetlen az a nemzeti múlt. De kicsit szomorúan teszem hozzá: ilyen ismeretek nélkül vagy az ilyen ismeretrendszer lebecsülésével soványabb lehet ám a jelen elismerése, s pontatlan a mérlegelés. A múltat szégyelleni vagy eltagadni nem szabad, különben hamis példák motiválják a gondolkodást. Hányszor hallani mostanában is: mi itt küszködünk, bezzeg, odaát, néhány helyen! Pedig hát ami itt történt a fölszabadulás óta, azzal, azok jó részével magyar századok voltak adósak. S mi özóta nemcsak törlesztettünk, hanem a társadalmi haladás élvonalába küzdöttük föl magunkat. Békesség, nyugalom, tisztes megélhetés, társadalmi egyenlőség, jó állampolgári közérzet, munka utáni elismerés, törvényesség, szocialista tartalmú demokratizmus — címszavak a mai szókincsből. Teljes természetességgel ejtjük és gyakoroljuk mindegyiket. De vajon gondolunk-e ezekre az ünnepen vagy hétköznapokon? Kicsit megbolydult mostanában körülöttünk a világ, mióta az anyagiakra az országnak is, az állampolgárnak is nagyobb a figyelme. Kétségtelen, hogy megfelelő életviszonyokra van szükség minden szocialista erkölcsi érték tartós virágzásához is, de nagyon nagy kár lenne csak a fogyasztás és a szerzés lehetőségeivel méricskélni. Különösen úgy, ha nem kalkulálnánk bele a gondolatmenetbe azt is, hogy az elosztás körül nincs annyi adóssága társadalmunknak, mint a termelés, az értékteremtés körül. A mi társadalmunk jó lélekkel visszaadja mindazt a termelő, teremtő közösségnek, amit létrehozott, amit alkotott: bér, lakás, szociális és egészségügyi gondoskodás, oktatás, művelődés, szolgáltatás, javak formájában. Ne vegyék ünneprontásnak azt a meggyőződést, hogy majdnem minden afféle panaszt, ami erre a kategóriára vonatkozik, jó lelkiismerettel nagyjából magánelszámolásban is tisztázni lehetne. Nemrégiben megpendítettem ezt egy vezércikkben, arra célozgatva, hogy valóban itt a társadalomért viselt személyes felelősség órája: csak akkor tudjuk anyagi reményeinket megváltani, ha egyenként is helytállunk érte, s amit munkaidőnek nevezünk, azt valóban munkával is töltjük. Azt hittem, sikerem lesz-vele. S hogy mennyi gúnyolódást és ízléstelen megjegyzést is el kellett viselni érte! Ki érti ezt a felemás magatartást? A szocializmus egyszer meg tudja ejteni azt a csodát, hogy a korábbi kisajátítók kisajátításával és az elosztási viszonyok átrendezésével, a társadalmi igazságosság hatalmi érvényesítésével vadonatúj helyzetet teremt az anyagi viszonyokban, de ezzel vége a csodának. Innentől kezdve, ezeken az űj és rokonszenves alapokon ugyan, dé csak a maga teremtő erejéből haladhal űj magaslatok felé. Nincs társadalom, amelyikben az ember olyan fontos lenne, mint a szocializmusban. De nincs társadalom, amely egyúttal annyira apellálna az ember tehetségére, akaratára, szorgalmára, felelősségére, erkölcsére és rokonszenvére. Ez a felismerés tette otthonossá jó négy évtized alatt a mi társadalmunkat. Mert ez ott munkált politikai igazságainkban, vállalkozásainkban, országgyarapitó bátorságainkban eddig is. Végül is a fölszabadítással teremtett lehetőség nemcsak tiszteletet és hálát termett nemzetünkben, hanem hősies erőfeszítéseket is. Nagy korszak s nagy élmény ez millióknak — földosztástól újjáépítésig, téeszszervezéstől iparosításig, a hibák leküzdésétől a reformig, a gazdasági felemelkedéstől a gazdasági küzdésig. S lehetséges, sőt bizonyos, hogy ez sem kisebb, ez sem szerényebb történelmi élmény, mint a fölszabadulás közvetlen öröme vagy a munkáshatalom kiküzdése. Kire mit szabott a történelem. Szívből illendőnek tartom ezen az ünnepen — még ha igen lefoglal is bennünket a további társadalomépítés ezer gondja —, hogy egy gondolati főhajtással adózzunk azoknak a katonáknak, akik füstösen, fáradtan' és vérezve Moszkva alól, a Kaukázustól, a Ladoga-tótól elverekedték magukat a Kárpátokig, az Alpokig, az Elbáig; békéhez segítették Európát, s a társadalmi fejlődés űj lehetőségeit nyitották meg az öreg kontinens kiterjedt térségein is. Miként nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy volt s van egy olyan hazai politikai erő, a magyar kommunisták pártja, amely fölvállalta a történelmi felelősséget az új társadalom szervezéséért és irányításáért, s miként legutóbbi kongresszusán is bizonyította, van programja éspedig nemzeti programja a szocialista építés további lendületéhez. Csak még egyszer hozzámondom: ehhez már több kell, mint társadalmi sodrás. Ehhez már személyesen kellünk mindannyian. A

legszebb tavasz, a negyvenötös, a béke reményével is megáldotta a világot. Akik emlékeznek, tudják, az emberiség teli volt azzal a bizakodással, hogy a világra legveszedelmesebb közös ellenség legyőzésével megszűnik a fenyegetettség. Azóta számos válságot megértünk, s ma is kísért a nyugtalanság, mert a nagy óceánon túlról minden kezdeményezésre hűvös és elutasító sziszegés a válasz. De bizonyosan tudjuk, hogy a békesség sem most, sem a jövőben nem történelmi ajándék lesz, hanem a szocialista világrendszer erejével, szándékaival és diplomáciájával fedezett, tartós állapot. Figyeljük a híreket: a Szovjetunió kezdeményezi, hogy mindkét nagyhatalom vonuljon ki a Földközitengerről ... A Szovjetunió továbbra is kezdeményezi az atomrobbantások felfüggesztését, s maga, példásan, további szünetet rendel... A Szovjetunió politikai eszközökkel szeretné biztosítani a világ békéjét, mert a fegyverek nyújtotta biztonság nem túl megnyugtató az emberiségnek. Erőltetettnek tetszhet a párhuzam, de hazánk felszabadulásának esztendeje igazán a békét hozta az emberiségnek. Szeretnénk, ha a tavasz és a béke egy szimbólumrendszerbe nemesedne. Minden évben varr tavasz, s minden évben legyen békesség. Akkor mindig és minden tavasz a legszebb lesz. SZ. SIMON ISTVÁN