Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-26 / 98. szám

Szegedről indultak HÁROM PÁLYAKÉP — KÜLÖNÖS OPTIKÁVAL Tárgyszerűen, hírügynökségi pontossággal tudatta a hír, miszerint Szegedről indultak címmel új sorozatot indít Budapesten a Szegediek Baráti köre. A rendezvénysorozat keretében olyan ismertebb személyiségeket láthat-hallhat a publikum, akik innen, a Tisza-partjáról startoltak valaha, s választott szakmájukban, hivatásukban kitűntek, valóban vitték valamire. Az első ilyen találkozó színhelye a MEDOSZ-székház Jókai utcai tárgyalóterme, szereplői pedig: D. Fehér Zsuzsa művészettörténész. Kelemen Kristóf és Mészáros Dezső szobrászművész. A szép számmal érkező meghívottaknak nagy-nagy szerencséjére valami más rendezvény is helyet követelt magának azon az épületszinten, így az a kétfelől sorjázó menet oly tökéletesen elkeveredett egymással, mintha csak parancsba adták volna ki. így, az ide-oda köszöhgetés, a hátbaveregetően barátságos meg a kedvesen tétova üdvözlés jóízű hangulatában sodródtunk aztán a székekig, amelyeken helyet foglalva átadhattuk magunkat az összejövetel tényleges tárgyának: szóra emelkedhettek azok a Szegedről indult, s hírt, nevet szerzett vendégek. D. FEHER ZSUZSA Már csak azért is, mert a meginvitáltak közül ő volt az egyedüli nő, de amiatt is, mert közismerten biztos fellépésű előadó, műsorvezető, legelőbb D. Fehér Zsuzsa művészettörténész kezdett beszélni. Pontosabb azonban, ha igy mondjuk: mesélt, múltba révedt, anekdotázott. Hogyan is volt? Miképpen is kezdődött? Ami az ő sorsát illeti, nos az aztán mindenestül a fényes szellők korszakában kibontakozott ifjúsági mozgalom pillérén nyugszik. A NEKOSZ, a MADISZ hivta, fogadta be, nevelte, majd adott lehetőséget arra, hogy 1947-től immár Budapesten tanuljon, dolgozzon. (Egy nemesen nosztalgikus sóhaj azokról a négy évtizeddel ezelőtti időkről: micsoda élet pezsgett azokban a Gorkij fasori kollégiumokban! Micsoda lelkesültség, micsoda ifjúság!) Aztán, a művészettörténészi diploma megszerzését követően előbb a Fővárosi Képtár, aztán a Műcsarnok, majd a Képzőművészeti Kiadó, 1965-től pedig a Magyar Nemzeti Galéria következett, öt év múlva pedig — mondani sem kell, hisz jól tudja valamennyi készüléktulajdonos — a Magyar Televízió. Az a legtöbbek által figyelt műhely, ahol talán a legtöbbet lehet tenni a művészeti ismeretek terjesztéséért, az ízlések finomításáért, de ahol nem csupán szépek — igen nehezen teljesíthetők is a feladatok. Más ugyanis igy, a szemtől szemben ülő, elevenen jelenlevő hallgatósághoz beszélni, és megint más kamerák, mikrofonok sokkal ridegebb társaságában élményt kelteni, személyes hangvétellel szólni. Nehéz, olykor irdatlanul megerőltető, fárasztó. Különösen mostanában, amikor azok a bizonyos költségtényezők a tévések munkájába is beleszólnak. Szinte másodpercre ki kell számítani például egy-egy külföldi forgatás menetrendjét, fillérre a legszükségesebb kiadásokat. Olykor bizony még a szerény napidíj is a közköltségbe kerül. Persze azért akadnak ebben az izzadságos, a rohanást rohanással felváltó szolgálatban olykor üdébb, kedvesebb percek. Az olyanok, mini amilyeneket Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző franciaországi lakhelyén éltek át a mesterről szóló film forgatása közben. A világhíresség — így parancsolja az üzletiesség regulája — úgy vonult végig a saját múzeumán, akár egy király, ám amikor meglátta D. Fehér Zsuzsáékat, odaszisszentett nekik: majd küldöm a kocsit. S nemcsak a maga pompás batárját bocsátotta rendelkezésükre, de egy luxushotelban lakatta őket, s virágos kedvében még egy-két pesti kupiét is eldalolt nekik. Amerigo Tot — a Szegeden is nagy szeretettel fogadott Tóth Imre — szintén ilyen nagy-nagy barátsággal fogadta a Szabadság téri stúdiók küldötteit; Nemes Endre megint csak; a legutóbb bemutatott Cziffra György pedig talán még az említettek vendégszeretetét is felülmúlta. Ezek a filmre vett találkozások a nagy díjai a művészettörténésznő mostani szolgálatának. Merthogy nem más: szolgálat az, amit ezzel a tévézéssel vállalt s végez: Tegyük hozzá: egy egész ország, sőt az egyetemes magyarság örömére, közős épülésére... KELEMEN KRISTÓF Varga Mátyás portréja Ezen a most emlegetett pesti esten sem tagadta meg magát D. Fehér Zsuzsa, s hiába mondta el a mondókáját, továbbra is főszereplő ma; radt. Tudniillik faggatni kezdte, méltatta, bemutatta a másik két szegedi elszármazottat. Előbb Kelemen Kristóf szobrászművésszel váltogatta a szót, s tette ezt annál inkább, mivel a plasztikának ez a javakorabeli művelője a jelenlevők előtt kevésbé volt ismerős. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a portretista nem született, s nem is hosszabban honos szegedi, hanem az újból és újból befogadott fiúk közül való. Amúgy erdélyi származék, de lakott például Fiumében is. Jogot hallgatott, de belekóstolt a színészetbe is. És még egy ilyen reá jellemző kettőség: maga az egyéni hangvételű — katalógusai szerint hagyományosan valósághű — arc-plasztikák mintázásában igyekezett elmélyülni, s mégis az iparszerűen dolgozó Képzőművészeti Kivitelező Vállalat művészeti vezetőjeként vonult nyugalomba. Ugyancsak nehezen képzelhető el, hogy ez az ezüstös hajú, jó kiállású, hajdani színészvoltát remek előadókészségével máig bizonyító férfiú már többször és súlyos okok (két szívinfarktus) miatt megjárta a kórházakat. Ezeket a sajnálatos kalandjait bátran letagadhatná. Annál is inkább, mert a tettvágy — tanú rá az a sor dombormű, érme, amelyet bemutatkozás gyanánt magával hozott — csak úgy buzog benne. Mintázott, mintáz, és amíg csak a keze, szelleme birja, mintázni is fog. Gyarapítani egyebek között arcmásainak népes sorát, amelyek között Rultkai Éva portréja éppen úgy föltűnik, mint Simándy Józsefé — avagy éppen a kórházi kezelőorvosnőjéé. MÉSZÁROS DEZSŐ A Szegedről indultak című sSrozat nyitóestjének harmadik vendége Mészáros Dezső szobrászművész volt. D. Fehér Zsuzsa őt is illendően bemutatta, ám kérdezgetnie nemigen kellett, mert a mester — hadd hivjuk így, hiszen életműve jogán igazán megilleti őt ez a titulus — egy előre leirt, irodalmi igényű biográfiával örvendeztette meg a hallgatóságot. Ebben a curriculum vitae-ben természetesen az a jól ismert sorsfordulat is benne foglaltatott, hogy ő voltaképpen egy házi tapaszlás jóvoltából lett szobrász — „maszkát" csinált a szomszédasszonyból —, és az a kevésbé köztudomású hajlam is, hogy az immár jó ideje a Duna-kanyarban, a kisoroszi révnél munkálkodó művész mennyire vonzódik a muzsikához, főképpen a maga műfaji törvényeit oly következetesen tisztelő, érvényesítő Bach-zenéhez. Mire a papírlapok kifogytak a kőfaragástól oly érdes-izmos ujjak közül, egy valóságos legenda fordulatain tűnődhettek el a közelebbi, távolabbi időben el-, illetőleg felszármazott szegediek. Egy hajdani kisinas állott előttük, aki, mert nem szerette, odahagyta a cimfestői mesterséget, és addig tanult, birkózott a különböző anyagokkal, elsősorban is a mintázó szerszámoknak legjobban ellenálló kővel, amig egy egész hadseregnyi kisebb-nagyobb alak, jelképi egyszerűségű tömb nem bizonyította elementáris igyekezetét. Manapság, amikor inkább csip-csup próbálkozások várnák el, hogy felfigyeljünk rájuk, Mészáros Dezsőnek ez a Rómában, az 1960-as évek közepén kezdődött és azóta szinte megszakítás nélkül tartó, lenyűgöző vehemenciája ilyenformán már-már példátlan példa: másokéhoz nem hasonlítható, óriási vállalkozás! Azt azonban csak hellyel-közzel tudhattuk meg, hogy ezt a nekiveselkedést a közeljövőben Szentendre városa milyen gálánsán honorálja. Nem másról van szó, mint arról, hogy az egykori maszkacsinálónak a jelenleg Esztergomban, Visegrádon és másutt látható — süttői mészkőből faragott —, a hegativ-pozitiv formák játékára épülő, illetőleg alakos tömbszerűségükkel ható véseteit hamarosan együvé csoportosítják. E több mint kéttucatnyi szikladarab a Duna-parti művészváros Pismány nevű szögletében kap egy igazán méltó gyepkarélyt, ahol aztán addig nyomhatják az anyaföldet, ameddig világ a világ, illetve amíg akad kíváncsi szem, amely az efféle kéz és szerszám alkotta formációkra kíváncsi. Emlékpark? Szoborkert? — egyelőre csak ízlelgetik, találgatják még a hamarosan kialakuló tárgyegyüttes titulusát mindazok, akik Mészáros Dezsőt erre a rangra-méltóságra érdemesnek tartották, s velük együtt azok is, akik a baráti körben legutoljára bemutatkozó Alsóváros-szülöttet egyszerűen csak szeretik... Hát úgy nagyjából ennyi kínálta magát feljegyzésre ezen a találkozón. Három pályaív rajzolódott fel ott, három művészetteremtő, -szerető, -propagáló „szépmíves" rukkolt elő s vont mérleget a munkásságáról. Amilyen hangulatos, olyan tartalmas, szívmelengetően szép este volt. AKACZ LASZLO A Szegednek szánt szobor A művészet munkásai Művészet és szakszervezet? A köztudat elég nehezen tudja összeegyeztetni a kettőt, holott a művészet is emberi munka, mégpedig kemény. A művész is dolgozó ember, akár állásban van, akár úgynevezett szabadúszó. Ha munkahelye van (zenekari tag, zenetanár, népzenész, bűvész, színész stb.) magától értetődő, hogy épp olyan munkavállaló, mint akárki más; ha nincs munkahelye, csak munkája van (az alkotás), akkor is helyet foglal a társadalmi munkamegosztásban, mint bármelyik termelő ember — örömei, gondjai vannak, a társadalomból nem tudja magát kivonni, neki is nehezebb, ha másoknak az. A szakszervezetek az idén februárban tartották XXV. kongresszusukat; a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége pedig 1985 decemberében tartotta meg a saját kongresszusát, a tizediket. Erről a X. kongresszusról, s a művészek mai helyzetéről beszélgettünk Simó Tiborral, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének főtitkárával. — A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége mint szakszervezet miben különbözik a többitől, milyen sajátosságai vannak? — A mi szövetségünk az egyetlen a tizenkilenc ágazati szakszervezet közül, amely szövetségi rendszerben működik. Ez a forma 1957-ben alakult ki, előtte a többihez hasonló ágazati szakszervezet volt MUDOSZ, a Művészeti Dolgozók Országos Szakszervezete. A miénk kis szakszervezet, tevékenységét tekintve nagyon sokrétű munkát fejt ki. Szervezeti felépítésében követi az ágazat, a művészetek tagolódását, s igy konkrétan tud azok sajátos gondjaival és törekvéseivel foglalkozni, érdekeik érdekében szót emelni. Szövetségünk az artistaművészek, a filmművészek és filmalkalmazottak, a képzőművészek, iparművészek és művészeti dolgozók, a Magyar Rádió dolgozóinak, a színházi, a televíziós dolgozók, s a zeneművészek szakszervezetének egyesülése igy alkot egyetlen ágazati szakszervezetet. Előző, IX. kongresszusunkon emelkedett szakmai szakszervezeti rangra a televízió és a rádió dolgozóinak szakszervezete. Ma hét szakmai szervezetet fogunk össze; egyetlen máshoz sem hasonlítható a miénk. S még egy sajátosság: több demokratikus fórumunk van, hiszen külön-külön mind a hétnek saját választott elnöksége van, s úgy érzékeljük, nagy aktivitás jellemzi őket. Nem kell félnünk az érdektelenségtől, a passzivitástól. S természetesen sajátos az a munka is, amit a mi szakszervezeti tagjaink végeznek, a művészet. — Széles körű nemzetközi kapcsolataink vannak: tagja vagyunk a Zenészek Nemzetközi Szövetségének (alelnöke magyar), a Színészek Nemzetközi Szövetségének (végrehajtó bizottságában magyar résztvevővel), s az Audiovizuális Dolgozók Szakszervezeteinek Nemzetközi Szövetségének. Autonóm szakszervezeti központok, nem szocialista és szocialista országok egyaránt tagjai. Segítik egymás megismerését, szakmai tapasztalataik cseréjét. Érdekvédelmi munkát is végeznek — e kapcsolatunk révén terjeszthettük ki az előadóművészi jogok érvényesülését Magyarországra. — A szerzői jog — folytatta Simó Tibor — évszázados, az előadói viszont egészen új, a modern technika hozta magával. Gondoljunk a rögzítés legfrissebb módozataira, a magnetofonszalagra, s a megnetofon- és a videokazettára. A szerzők jogait régóta védik a törvények, áz előátJóművészek jogainak a védelme viszont aránylag új, különösen nálunk. Komoly egzisztenciális gondokat tudunk ezen a réven megoldani. Nem csinálunk belőle titkot: az üres magnó- és videokazetták „pótlékából" hoztuk létre az előadóművészek jogdijalapját. Mintegy 20 millió forint gyűlt össze, amelyből minden terület előadóművészei részesülnek. — Mennyire folytat országos munkát, országos érdekvédelmet a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége? — Tény, hogy művészeti életünk Budapest-centrikus. — A Magyarország egyik nemrégi számában azt olvastam, hogy színművészeink egyik fele u fővárosban él, másik fele pedig vidéken. Egyenlő mértékben — de egyenlő feltételek között. — Nem a vidéken élő színészeknek nehezebb az érvényesülés útja. A filmgyártás, a szinkron, a rádió a fővárosban működik. Ezért örülünk, hogy például a televíziónak már jó néhány esztendeje körzeti stúdiói vannak, s újabbat is terveznek, mégpedig Miskolcon és Győrött. A helyi gazdák jó partnerek, de ha nyersen fogalmazunk, a színészek egyetlen érvényesülési módja az, ha Budapestre költöznek. S gond a budapesti lakhelyű színészek munkavállalása. Két lakást tartanak fenn, utaznak — ebben őket is segítenünk kellene. De nem költözhet mindenki Pestre, másutt is kell a jó színész, muzsikus, festő... — Sok tehát az egzisztenciális gond. A Művészeri Szakszervezetek Szövetségének X. kongresszusa panaszkongresszus volt ? — Főtitkári összefoglalómban föl is vetettem a kérdést: panasznapot tartottunk vagy nem. Akkor is elmondtam, hogy nem éreztem panasznapnak a kongresszust. Komoly gondokról esett ugyan szó, nem is kevésről, de nemcsak a bajokat mondták ki művészeink, hanem azt is megfogalmazták, mit akarnak tenni, célokat tűztek ki maguk elé. Nemcsak jogokat követeltek, felelősséget is vállaltak. Ám az bizonyos: nem sikerült a kongresszuson a bérek, a honoráriumok megnyugtató rendezéséről beszámolnunk, a művészeti beruházások, a korszerűsítések nem valósultak meg maradéktalanul. Tudomásul kell vennünk: azzal kell jobban gazdálkodnunk, amink van. A kultúrára szánt pénz kevesebb, mint amennyire szükség volna, ezért kérjük az állami költségvetés, a tanácsi támogatás emelését, a lakosság hozzájárulását. — Hogyan értsük a lakossági hozzájárulást? — Sokan úgy vélekednek, olyan időket élünk, amikor mindenért fizetni kell, például azért a töménytelen italmennyiségért, amit elfogyaszt, de a kultúráért miért fizessen: azt adja ingyen, vagy majdnem ingyen az állam. Ez a vélekedés tarthatatlan. A színházak, a hangversenyek helyára körül éppen most folyik a vita (szabadárassá tegyük-e vagy sem). Ma sokszor több szó esik gazdálkodási, mint művészeti kérdésekről. Mindenki keresi, hogyan lehet a bevételeket növelni, a kiadásokat faragni. Az bizonyos, hogy nem juthatunk oda, hogy színházaink egyszemélyes színműveket legyenek kénytelenek játszani jelzett, tessék-lássék díszletekkel, mert az a legkifizetődőbb, ám az ellenkezője sem megoldás — a kettő között egyensúly kell, hogy létrejöjjön. És essék minél több szó az értékek létrehozásáról és terjesztéséről, létrehozóik nagyobb megbecsüléséről és támogatásáról. Én így értelmezem a korszerűsítést. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége a X. kongresszussal megújult: friss vezetőségek, elnökségek, tisztviselők kezdik meg munkájukat. Most a kongresszus határozatainak a konkretizálása, kibontása van napirenden. Simó Tibor főtitkár elmondta, hogy például a művészek élet- és munkakörülményeit évről évre pontosan megvizsgálják a kongresszus intencióinak megfelelően. S ezzel egyetérthetünk, szükség van rá, mert a művész is munkát végez, ó sem a társadalom fölött lebeg, v FEHÉR LÁSZLÓ \ 4