Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-26 / 98. szám

4 Szombat, 1986. április 26. MAGAZIN ra^iPpjÉE UTASSY JÓZSEF Rigóhívogató Gyere, te kis néma madár: feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó! Gyere, hallgatag testvérem, diktátor a tél! Hallgassunk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már, bajtársam a sorsban: költő fekete madár. BODAS JÁNOS Fanyesés Ahol járok, utcán, határban, recsegve hullanak az ágak s riadt verébraj méltatlankodik . nyesik a fákat. Feleslege ág: nyűg a fának! S ahogy a tavaszi nap kilángol, kusza terhét a földre rázza gyorsan magáról. Ropog az ág, s a levegőben felzeng valami zizegő zene, mintha a sok-sok terhevesztett fa fellélegezne. S én is, mint kusza ágbogú téli fa, kiáltok a Napnak: — nyess meg, nyessen aranypengéje a sugaradnak! Hulljon le rólam, mint unott ág a téli gond, a fagyöngy bánat, ne hagyj rajtam, csak termő rügyet, csak öröm-ágat. Hadd olvadjak be a tavaszba boldogan, tisztán, megújulva, s ragyogjon ágaim között az ég azúrja! Színek és helyek Idestova ötvenöt esztendeje, hogy megláttam a napvilágot a szegedi női klinikán. Mindjárt meg is torpanok a fogalmazásban: a kifejezés így aligha pontos. Még akkor sem az, ha anyám szerint aznap — szeptember 22-én — százágra sütött az őszi nap. a szülőszobába aligha hatoltak be sugarai. Szülőhelyül — természetszerűleg — várost vagy falut szoktak jelölniemlegetni. Esetemben a közelebbi színhely is fontos. Hisz a női klinika szomszédságában áll a tanárképző főiskola — és több kollégium — épülete. Én ugyan sosem voltam az intézmény hallgatója, később mégis fontos szerepet játszott az életemben. 1944 novemberében a központi épület emeleti nagytermében kezdődött meg újra Szegeden a középiskolai oktatás. A „Klauzál"-ba, „Baross"-ba, „piar"-ba járó gimnazisták az összevont, ideiglenes jellegű „városi fiúgimnázium" égisze alatt ültek ismét iskolapadba, (Majd rövidesen áttettük székhelyünket a „Klauzál" épületébe.) Az ötvenes években sorra-rendre főiskolás lányoknak udvaroltam. Örömök, csalódások szintere lett számomra ez a térség, S tulajdonképpen az is maradt. Bár az idő közben veszedelmes gyorsasággal múlt, teltével a szerepek is némiképp korrigálódtak. Lám, csak néhány helyszín, és máris emlékek zúdulnak elő. S miközben e sorokat papírra vetem, láncreakció-szerúen törnek föl újabbak a memória legeslegmélyéről. Egy hónapnál hosszabb időt még soha életemben nem töltöttem e város falain kivül. Enyhe költői túlzással akár úgy is fogalmazhatnék: minden utcájátjöi, teréhez, minden egyes kövéhez érzések — néha ambivalenciák — fűznek. Az egy hónapok sorában katonai szolgálat, külföldi út egyaránt akadt. Hogy a seregből visszavágyunk „polgári" életünk megszokott kulisszái közé, az — úgy hiszem — több, mint természetes. A külfölddel kissé más a helyzet. Számomra volt a legmeglepőbb, amikor már a második héten csillapíthatatlan honvágy támadt föl bennem, s ahogy múltak a napok, mindegyre hatalmasodott. Végül elérkezett az a pillanat, hogy mutathattak nekem már bármit — csodálatos műkincseket, technikai csodákat, természeti szépségeket —, fokozatosan elveszítette érdekességét. A bölcsőhely iránti vágyakozás minden mást háttérbe szorított. Majd eljött az a pillanat, amikor a csomagolópapírok közt keresgélni kezdtem, és én voltam a legboldogabb, amikor rábukkantam a gyűrött újságlapokra (tán italt csomagoltam vagy az ünneplő cipő fejrészét „sámfáztam" ki velük). Közhelyekre kell hagyatkoznom: kezem reszketett, szívem torkomban dobogott, amikor próbáltam szétsimítani a papirt. Tény szerint a hírek időközben elveszítették aktualitásukat. A hirdetett ház, bútor azóta bizonyára gazdát cserélt; a férjet, feleséget keresők tán már ráakadtak keresett párjukra; a gyászközleményekben szereplő elhunytakat közben el is temették... Én azonban izgatott kíváncsisággal hajoltam a sorok fölé egy-egy hotelszobában, és olvasás közben úgy éreztem, mintha szülővárosom kopogtatna újra meg újra nálam: „gyere, gyere! itt vagyok! megvagyok! várlak!" Elérkezett tehát az a pillanat, amikor nincs tovább értelme a külföldön -tartózkodásnak; 'fttííta kéli — muszáj! — indulni. Mindennek tudatában szerencsének kell tartanom, hogy a sors végül sosem állított egy hónapnál hosszabb távollét alternatívája elé. így a mardosó honvágy kínjaival nem kellett szembesülnöm. Mikor kezdett kilátástalanná válni a kintlét, jobbára az utazás is véget ért, indulhattam haza. Tizenöt-húsz órás repülőutak, átszállások, várakozások, durva reptéri motozások nyomtalanul és gyorsan felejtődtek. Pesttől Szegedig volt mindig a legnehezebb. Úgy éreztem, csigalassúsággal telnek a percek, az expressz vánszorog. Türelmetlenül fürkésztem az ablakon túli tájat, a percenként változó látványt, minduntalan órámra pillantgattam, mintha sietésre akarnám ösztökélni az óramutatókat. Szatymaz után már drámai gyorsasággal követték egymást az események, Szeretek nappal érkezni, amikor napsütésben fürdik a várostest. A vonat — a dorozsmai állomáson átrobogva — szelíd ívben fordul balra, félig megkerüli Szegedet. A távolabbi tornyok mozogni látszanak; e virtuális optikában csalékonyan vándorolnak a háztetők felet^ A töltésre kifutó utcák — elrobog mellettük — küllőkként ékelődnek a panorámába. Megérkeztünk. Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban képzeletbeli utazásra invitálom a Nagyérdemű Olvasót. A színhely mindvégig Szeged. Kalandozunk majd a körtöltésen belül és kivül, utcákon, tereken, városrészeken. És persze ebben a különös — természete szerint visszafordíthatatlan — elemben, az időben. Jó széllel jó utazást... PAPPZOLTÁN Búcsúzik egy üzletsor NAGY LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA