Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

Szombat, 1986. március 1. í.5i A világ végén Gondoltam egyet, el kéne mennem Térvárra. — Az hol van? — Egy karnyújtásnyira Szegedtől. — Pontosabban? — A világ végén. A határőrök útmenti nagy „esernyője" alatt koszorúk lógnak a középen álló oszlopról. Olyanok, amilyeneket autós balesetek színhelyén lehet látni, sajnos, egyre többet. Megkérdezem tőlük, mi az? Jött a határsértő — így mondják —, fegyver is volt nála, és a határt őrző kiskatonát lelőtte. Azóta a leszerelők mindig koszorút hoznak. — Es a fegyveres? — Azóta a Csillagban ül. Elítélték. Ez a kicsi falu még a hódoltság alatt adózott a töröknek, aztán elnéptelenedett az ezerhatszázas évek második felében. Újra benépesítették 1777-ben, határőrzéssel is megbízott dohánykertészekkel. Az ötvenes években le akarták venni a térképről, nem építhetett senki. Most már építhetne, akár emeletest is, de nem épít senki. Legföljebb hétvégi házat a régi portákra. Furcsa falu volt ez. A házak fönn a dombon épültek, szebbik oldalukat is fölfelé mutatják, de odafönt mégcsak utca sincsen. Keskeny járda csak, de azt se nagyon használja senki. Az egész domboldal udvar, ide nyúlik ki a műútra valamennyi. A trágyarakások is az út szélében vannak, és gőzölögnek a kései télben. Aki ért hozzá, azt is meg tudja állapítani, hány marha és hány disznó alma hizlalja a rakást. Okának kell lennie, hogy ez a valamikori falu ennyire hátat fordít a világnak, de nem sikerült rájönnöm. Az iskoláról messziről látszik, hogy régen nem iskola már. A kövesút se visz odáig. Vaga Ferenc bújik ki a havas esőbe. Már egy éve, hogy itt lakik, Vajhátról jött, a gazdaságból. Azt mondták, jó hely, azért jött ide. — És jó? — Az a rossz csak benne, hogy messzire esik a melótól. A tehenészetben dolgozik. Az iskolát egy traktoros-család is lakja még. Rozoga harangláb az utca felől, csak az imádság tartja. — Hallotta már szólni? — Csak a rádióban. — Bolt? — Csak Szigetben. Mára András portáján caplatok föl a fölső járdára. Hiába harsog a rádió, bemenni nem tudok. Mire visszafordulok, két hatalmas kutya néz szemközt velem, meg egy kicsike. Rám se vakkantanak, csak némán kérdezik a szemükkel. Hát te? Mii akarsz? A járda egyik oldalán a házak, a másikon, kőhajitásra csak, ott a határ. Sorba nyitogatom az ajtókat, zárva mind. Az is, amelyik mögött pókhálós az ablak, mert nem lakja senki, és az is, amelyiknél szép függöny is van. Vagy nincsenek itthon, vagy az udvaron dolgoznak, mehetek tovább. Urbán Mihálynéé az első ház, ahová bemehetek. Kissorról jött ide családostól, még 1955-ben. Tehenek, lovak és disznók mellé kerestek pásztort, az ura elvállalta. Akkoriban üresedett meg ez a ház, beleadták az árába a kissorit is, megvették. — Kié volt? — A Molnár családé. Beköltöztek Szegedre. Két lány is volt a családban, az Erzsike, meg az Ottika. A Valéria tér sarkára költöztek. Talán ismeri is őket? Akárkivel beszéltem, két-három szegedi vagy szigeti rokont mindenki említett, hozzátéve: talán ismeri is őket? Urbán nénivel házszámlálást is tartunk. Becsukja a szemét, úgy számol befelé először, aztán kifelé. Tizenhét lakott házat hoz ki a számlálás, néhány lakatlant, és néhány hétvégit. Ő se tudja, miért ott lent van az utca, és itt fönn miért csak kutyacsapás van. Azt is becsukott szemmel sorolja elő, fiai-lányai hová szóródtak szét az országban. Az egyik fia Hercegszántón dolgozik az erdőben, géppel, egyik lányának az ura Törökszentmiklósról jött a határt őrizni, és innen vitte a feleséget. Amikor a hetvenes árvíz jött, rémhír is jött vele: elszaladt a buzgár, fusson, ki merre lát! Kocsikra raktak hirtelen mindenkit, Urbán néni a kotlóalja-csirkéknek beöntött egy csomó magot, a kocának is adott annyit, hogy ne az első napon forduljon föl, és megindult a többivel. Ha kell, hát kell! Be is értek Szigetbe, ott tudták meg, fölültették őket, fordulhattak vissza. Azt még láthatta, hogy a szövetkezet marháit, a teheneket és a bikákat együtt akarták lábon hajtani. Rettenetes pusztítás lett belőle. Hogyne emlékezne, pásztor volt a férje. Berki Péternét találom a következő házban. Ő is Ásotthalomról jött, nemsokára betölti a két hetet, a hetvenhét évet. A lánya jött ide férjhez, vele jött. Kiss Ferenc a házigazda, és Berta Ferenc az unoka. Ferenc bácsi itt született hatvan éve, ő úgy tudja, tizenkét házat bontottak le a faluban. Mert falunak mondja ezt mindenki, akkor is, ha még társközségnek se mondható. Feri viszont traktoros, most beleütött az influenza, azért van itthon. Huszonhat éves, és gyűrűs vőlegény. — Hol termett a menyasszony? — Bonyolult ez nagyon. Itt született, de szülei átköltöztek a tápai rétre. Félt a kompon, hazajött a nővéréhez Szigetbe. Közben a szülei Alpárra költöztek, utánuk ment. Most jön majd igazán haza. Eltartásért kapnak majd lakást a szomszédban. — Kérdezhetem? Miért jó itt maradni? — A jószág miatt. — De maga traktoros. — Jószág akkor is kell. Furcsa esetek adódnak néha abból, hogy itt a határ. Szántott odaát egy magyar, talán magyarabb volt, mint mi együtt, egyszercsak megbokrosodott a lova, és ekével együtt átjött. Innen meg egy anyakoca ment át, fialni. Jött egyszer egy vihar, az egész keresztúri ménest átszorította erre az oldalra. Volt dolga a határőröknek, mire mindet hazaadhatták. Többször is említődik a Karola. Valami magaslat, a határ másik oldalán. Mindenki úgy tudja, a Mária Terézia nyaralója volt rajta. Mint ahogy azt is úgy tudja mindenki, hogy húsz dohánykertész szerb családdal telepítette be szintén Mária Terézia ezt a falut. Valami könyvben olvasták. Hadd mondjam meg most, utólag, Bálint Sándor könyvében is megnézve, hogy 14 szegedi család telepedett le 1777-ben, és később a föloszlott Százegyháza szintén szegedi népéből is jöttek ide. Heten fejnek most, a tejet beviszik Szigetbe. Bolt nincs, kenyérért, tejért, sóért-paprikáért is be kell menni. Csak az öregeknek baj ez, mert ők biciklin már nem mehetnek, és ha a reggeli busszal bemennek, csak a délivel jöhetnek haza. Ha a tejet egy valaki gyűjtené össze? Talán meg se fordult még senkinek a fejében, hiszen ez mindig is emígy volt. Kádár István határőrtiszt volt, most az egyik porta tulajdonosa. Naponta jár ki Szegedről. A buszfordulóban beszélget egy aszszonnyal. Persze, ők is tudják már, hogy újságíró jár kint, talán el is várják, hogy odamenjek hozzájuk. Szakad belőlük a panasz. Az itt lakók eddig mindig azt mondták, jó hely ez, csak meg kell szokni, ők mondják először, hogy sok olyan van itt, amit nem lehet megszokni. A buszfordulóban elült például egyszer a busz. A gödör a jól átgyúrt sárral még mindig megvan, pedig egy kocsi sóder kellene csak. Népviselet a gumicsizma, különben Térvár járhatatlan. Azt senki nem tudja már, kinek a fejében fordult meg valamikor, hogy a buszfordulóval szinte megfelezze a falut. A tej nagyobbik része például a sáros feléből kerül ki. Ki is mondják, nemcsak akkor kellene megkeresni az embereket, amikor nekik kell fizetniük, mert ez igy embertelen játék. A víz két éve kint van már, talán idén a házakba is be lehet vezetni. Ha csak egy kicsike mozgó boltocska jönne ki, ha egy héten csak egyszer, ha akkor is csak fél órára, akkor is megszokná a nép, és nem szórná az idejét a ki-bejárással. Példát ők is tudnak rá, hogy valaki lebontotta a házát, és mivel itt nem építhetett, Tiszaszigeten vágott bele. Még be se fejezte, már mondták neki: megszűnt a tilalom, Jöhetne vissza. Pedig az itteni népek ma is ragaszkodnak kicsike falujukhoz. Bálint Sándor azt is írja, hogy sokkal nagyobb itt az összetartás, a kölcsönös segítés és a jószomszédság, mint bárhol máshol. Temploma sincsen, talán nem is volt soha, de a búcsút megtartják. Őrzőangyalok ünnepén, október 2-án. Igaz, a mostaniak szeptember 8-át mondanak inkább. Fogytán fogynak ennyire összetartó falvaink. Ha egyszer áldozni is kezdünk rájuk, akkor tudjuk meg igazán, akkora kincs ez nekünk, nem szabadna veszendőbe hagynunk. Ha leszünk még annyira gazdagok, hogy áldozni is tudunk rájuk. Ha marad még, amire áldozhatunk. Az ősfalu nevéről senki nem tud semmit. Mai eszünkkel biztosra vehetjük, hogy térből nem építettek várat. Állítólag volt valami erősség, fönn a dombon. HORVÁTH DEZSŐ áa. LfP-fri gy l.IPPAI TAMAS: TAJ SZEMENDREY ISTVÁN De profundis K. ZSUZSANAK Engedd meg hogy hajadból a holnap hársméz illata felém lenghessen hogy virágfelhő-jóságod takarója mindig melengessen hogy a fagyaibokrok alján megbúvó tavaszt néked kibonthassam hogy a remény hó-lila színű zászlaját hajad ébenéből fölrebbentsem hogy szeretetem mely belsőm fényéve! lát igazán örök lehessen hogy pompeji katonaként melletted örök őrségben állhassak hogy tested birsalma hamvában megtisztult vágyam mindig lángba borithasson hogy öledet gyönyöröm viola-otthonát beléd haló vágyaimmal széppé tehessem hogy ránc-virágba borult őszi arccal is virágvasárnapi barkának lássalak Engedd meg a megengedést jövőnket rózsafüzér—pillér tartja ÁMEN SASS ERVIN Ugye látod csak itt az ősz ugye látod csak itt az ősz és ugyanúgy mint tavaly ugye látod csak sárga leveleket görget előttünk a nyárból didergő bánat itt az ősz ugye látod csak itt az ősz és eszünkbe juttatja hogy majd a december majd az végez velünk könnyű lebegés lesz könnyű repülés a haragvó karmú fák felett és még magasabbra a jégszemű csillagokig itt az ősz ugye látod csak itt van és fényesre leheli a tőrt hogy a hátunkba döfje az utolsó eltévedt napsugárral pirosra mázolva az egykor kékbársony eget odakiáltva a hóhér télnek hogy öld meg minek éljen egyik a másik nélkül a másik az egyik nélkül és milyen érthetetlenül nyílnak a hiába virágok mert ugye látod csak itt az ősz és nem ismer kegyelmet nem ismer feltámadást mert soha nem látta még a tavaszt LEHOCZKI KÁROLY December Hol még a szűz, szeplőtlen ing, a hó? Hol még a hasított korbáccsal csördítő téti éj? Hol a kín és rá a gyönge ír? Földek, csak földek. Taposott utak nyomok nélkül. Esőáztatta erdők erdők szaggatta esőben. Vajon a tél jégbrikettel fűtött kohóját ki gyújtja be? Ki lendíti nyeletlen kalapácsát — a holdat — döndülő ütésre? Ki küldi rá a tocsogásra holnapunk csontrepesztő baltaéI fagyát? \