Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

Szombat, 1986. március 1. II Történelmi folytonosság T

alán pedantériám magyarázza, hogy ezt szeretem benne: hajszálnyit sem különbözik egyik reggeli utazás a másiktól. Pontos vagyok én is, pontos a HÉV is. Gödöllőről indulva Szilásliget felől közeledik Kerepestarcsára a szerelvény, nézem az órámat, nyolc óra harminckilenc perc. Szembefordulva az állomással, épp az arcomba sütne a keleti Nap, ha nem takarná el az épület egyemeletes tömbje. Érdemes megnézni: ez az egyetlen műemlék. Mitől érzem én mégis történelemsugárzó műemléknek? Attól, hogy az oromzat fagerendái messziről és mégis itthonról érkeztek annak idején, hogy azt a sárgát monarchiasárgának hívják, s az a zöld is monarchiazöld. Voltaképp csúnyácska épület, de tisztán őriz egy elsüllyedt múltat, amelyhez hasonló csúnyácska indóházakkal telepítették be a manapság Kelet-KözépEurópának nevezett régiót, Lembergtől Salzburgig, és Krakkótól Triesztig. Áli az ember a peronon, várja a HÉV-et Szilásliget felől, és mögötte egy épülettömbnyi történelem takarja el a keleti Napot. De három év kellett ahhoz, hogy rájöjjek; voltaképpen történelmi utazást teszek én minden reggel, méghozzá visszafelé az időben, bakugrásokkal ugyan, ám több mint ezer évet utazom harminc perc alatt — a jelenből a régmúltba. Ezt szeretném leirni most, ezért akkor leszek pontos, ha nem is a jelennel, inkább a közeljövővel kezdem. Ezt a közeljövőt ugyanis Forma l-es autóverseny-pályának hívják. Híreket olvashattunk róla, csak egyvalamit nem: megkérdeztek-e minket is, akik itt lakunk, mielőtt a helyet kijelölték. Mondjam-e egyáltalán, hogy nem kérdeztek meg. Tessék elképzelni Harangozó Miska bácsit valahol a Békés megyei tanyavilágban. Gólyafészek a tanya kéményén, jegenyék a ház körül, gémeskút az udvaron, poros dúlőút, közel s távol senki-semmi, zajforrásul pedig libagágogás, hajnali kakasszó, esti kutyaugatás. Tessék elképzelni Miska bácsit, amint arra ébred egy reggel, hogy Las Vegas játékbarlang-házai magasodnak a tanyája mellett. Hát igy vagyunk most mi. Megnéztem jól a kijelölt helyet: a természet is autóverseny-pályának teremtette volna, ha foglalkozna egyáltalán versenypálya-építéssel. És ha igaz, jövőre a ligetes mezőség helyén autószörnyek bömbölnek már, körben a peremen százezer ember hujjozik, a parkolókban félszázezer személykocsi forrósul a napon, s az irdatlan autós-héves-gyalogos tömeg egy része rajtunk zúdul majd keresztül. Megnéztem én jól; Mogyoród szélső házait szinte csak az M3-as autópálya választja el ettől a bömbölő, modern amfiteátrummá váló idilli helytől, Szilásliget és Kerepes-Széphegy szélső házait pedig a szőlőültetvény hosszanti sávja. Mi lesz itt egy év múlva, elgondolni is nehezen tudom. Ha beleképzelem magam Harangozó Miska bácsi helyzetébe, mivel vigasztalhatom meg? Talán azzal, hogy amikor Las Vegas-szal ébred egy reggelen, a poros dúlőút helyén négysávos betoncsíkot talál. Ha lesz vigasz, hát ebben reménykedünk mi is: Szilásliget és Széphegy kisiskolásai majdnem porban-sárban-térdig hóban bandukolnak a reggeli homályon át, mint most. D

ehát ideje lesz fölszállni a HÉV-re. Zsófialiget az első megálló, Habsburg-főhercegasszonyt sejdítek a névadóban, de hiszen a kerepesi állomás is Habsburg-időkre emlékeztetett már. Kerepes-alsó — Kistarcsa volt még nemrégen, aki múllkutató szemmel nézelődik, az ablakon át látni véli az egykori internálótábor falait. Rosszemlékű hely, a HÉV már lódul is tovább — új utasokkal szaporodva. Mindig van köztük néhány pogácsa arcú, sokszoknyás, pruszlikos, fejkendős néni, sokáig azt hittem a pesti Rákóczi úton rájuk csodálkozva: lám csak, él még a magyar népviselet. Most már tudom, hogy a szlovák népviselet él. Beszédjükből tudom, amely ugyanoly bájos, mint diákkorom békéscsabai kofaasszonyaié: azzal válaszoltak a „Gye tágyes?" — kérdésre, hogy: „Tágyem na városházu, forgalmi adó zaplatyi". És ez még mindig a Habsburg-idő, noha századokkal korábbi, amikor velük települt be a török utáni néptelen vidék. Ilona-telep, s máris Cinkota következik, és ki ne ismerné a furfangos kántor esetét az igazságos királlyal? Hiszen Mátyásföldön csattog tovább a zöld szerelvény. Sashalom, Nagyicce. És már jön is a Rákos-patak, hogy rajta átugorva a honfoglalás vezéreivel, Örssel és Onddal fejeződjék be az a mindennapos utazás a múltba. Csak az a Forma l-es közeljövő, csak azt tudnám feledni! FARAGÓ VILMOS MIKROFONVÉGEN A TINÉDZSER-SAJTÓ Öreg ír — ifjú olvas? Tíz hazai település tizenhat megkérdezettje — a legfiatalabb 11 éves általános iskolás, a legidősebb 37 éves népművelő, többségük azonban tinédzser — vall Győrffy Miklós mikrofonja előtt, az ifjúsági és gyermeksajtóról. A nyilatkozatokat „Magyar valóság" rovatcím alatt a Kortárs januári száma közölte. A riporter módszere mindenben megfelelt a reprezentatív felmérés követelményeinek. A riportmontázs nagy értéke, hogy a megkérdezettek őszintén és szabadon nyilatkoztak. A riporter következetesen és célratörően kérdezte, de nem manipulálta beszélgető partnereit. Szembetűnő, hogy alapos, meghatározó ismereteik azoknak sincsenek (a megkérdezett pedagógusok és népművelők sem kivételek), akik olvasnak, vagy inkább olvasgatnak. Úgyannyira, hogy akár azt is mondhatnánk: ezeket a feleleteket a kalapja mellé tűzheti az ember. De ne engedjünk első indulatainknak. (Még akkor sem, ha valamely ifjúsági orgánum szerkesztői vagyunk.) Mert kétségtelen, hogy mindegyik ifjúsági és gyermeklap, folyóirat, vagy műsor sokkal jobb, mint ahogyan a riportmontázs szereplői minősítik, de azért elhangzik néhány dolog amire érdemes figyelni. Részlet az első interjúból. A kérdezett 16 éves gimnazista. „— Tehát nagyon felnőttesnek találod a Magyar Ifjúságot? — Felnőttesnek, túlzottan felnőttesnek. — Mit kerestél volna benne, amit, ha megtalálnál akkor jobban vennéd és olvasnád? — Olyan dolgokat, amik jobban érdeklik a fiatalokat. Hogy ezek mik, azt nem tudom, de hogy nem a magas politika, az biztos..." A 17 éves Zitá is kihagyja a politikát lapozgatás közben, mert az neki magas. Később így vélekedik a Magyar Ifjúságról beszélgetve: „Minket nem nagyon érdekel mondjuk hazánk gazdasága, az alapjaitól a felépítményig, végig... ha a politikát valóban be akarják hozni a mi életünkbe, akkor valahogy nem elég az újság. A terhek túl nagyok, amelyek rajtunk vannak az iskolában, sokat követelnek tőlünk és ilyen dögjáradtan az ember nem tud ezekre a dolgokra odafigyelni." Ákos, a 20 éves népművelő: „ Túlságosan a politika oldaláról akarnak mindent megfogni..." Györgyitől, a 17 éves gimnazistától kérdezi a riporter: — Miből van túl sok ezekben a lapokban, meg műsorokban? Miből kellene több? „— Inkább a lelki problémákra, vagy a különböző bajok orvoslására fektethetnének nagyobb súlyt, szerintem. (A kérdezett ezután a Világ Ifjúságát dicséri, majd így folytatja:) Ami legkevésbé tetszik, az talán a Magyar Ifjúság. Nem nagyon szeretem. Az orvos válaszol címú rovaton kívül nem nagyon szoktam olvasgatni. A politika nagyon sok benne..." Nem tudok a zsurnalisztikái csábításnak ellent állni, igy hát leírom: a magyar ifjúság nem szereti a Magyar Ifjúságot. De hát nem ez itt a legnagyobb baj, hanem az, hogy viszolyognak gyermekeink a politikai publikációktól. Vagy magától a politikától is illetve a közéleti gondolkodástól, a társadalmi cselekvéstől? Ki mer itt kategorikus választ adni? Egy azonban bizonyosnak látszik. Valahol valamit elrontottunk, vagy nem csináltuk elég jól. Eszembe jut Fekete Gyula — nem is olyan régi publikációja, melyben ha jól emlékszem, egy esztendő ifjúsági sajtójának felmérése után megállapította, hogy milyen kevés a nemzeti múltunkkal, a hazafias neveléssel foglalkozó írás, a példaképeket megjelenítő riport vagy elbeszélés, illetve, hogy a valódi példaképek helyett rock- és popsztárok, kaszkadőrök vagy más hírességek kerülnek a címlapokra. (Győrffy riportmontázsából kiderül, hogy a Pajtást például kizárólag a lapközép sztárportréjáért vásárolják a gyerekek, mert ezeket a képeket kitűzhetik a szobájuk falára.) De milyen kép él a szívükben? A hazáról, a szomszédos és baráti népekről, a szabadságról, a munkáról, a kötelességről, az öregekről, egymás megbecsüléséről és szeretetéről, és a szerelemről? Egy 17 éves jászberényi kislány mondja: „— Az Ifjúsági Magazint nagyon szeretjük, főleg a leveleket és az orvosi rovatot. Ezt közösen böngésszük. " A magazin nincs a kezem ügyében, ezért idézem „Az orvos válaszol" egyik tanácsát. A kérdező méreten alulinak tartja hímvesszőjét. A sommás válasz: „Olyan méretű „zsákot" keressen, amelyiknek a maga kis „foltja" megfelel. " (1986. január 17.) Hát igen, szexuális tanácsok, „válogatott magánügyek" már vannak, a személyiséget igazán gazdagító írások azonban mintha hiányoznának. Vagy inkább egyszerre csak elapadnak. Mert a kisgyerekek esztétikai nevelését igényesen kezdjük. A Dörmögő Dömötör és a Kincskereső alkalmas az óvodások és a kisiskolások szellemiségének, egyéniségének gazdagítására. Mikor azonban a gyerek tízéves lesz, van-e jól és jóra vezető kalauza? A Pajtás sok mindenhez ad tanácsot, példázatai bizonyára orientálóak, de kevés olvasmányélményt nyújt, s publikációi egyébként sem tükröznek izgalmas személyiségeket. Nekem a Pajtás olvasása közben jutott eszembe a 16 éves szakmunkástanuló véleménye, aki így nyilatkozott a gyermek- és ifjúsági sajtóról: „Ezeket az újságokat nagyrészt öregek írják". Persze, az újságokat könnyebb bírálni, mint nevelni, tanítani. Megmutatni a világot, melyben élünk, s rávezetni, hogy mi dolgunk a világban, ha tíz-, húsz, vagy akárhány évesek vagyunk. GY. B. VARADI GABOR RAJZA KONCZEK JÓZSEF Mégis Elhagynak engem az emlékek, és szemközt vagyok a delet ragyogó nappal, arcokba, tekintetekbe nem mélyed, önmagát vizslatja csendes indulattal az ember. Majd összehajol fejem a magukban beszélgető napraforgókkal, együtt élni át, hogy a kertek alól e nyílt ég alá kifutó domboldal milyen boldog a záporozó fényben, tükrös magasság alatt a lábához néző seregét őrzi, mint aki sorsot érlel, a hűségesekét, a közös emlékezetét. De engem elhagynak az emlékek, utánuk megyek a csendes menetben, fedetlen lélekkel lépdelek, mint aki mindent, örökre megértett, mondja, mégis, a történetet. Szeged műemlékei 20. A SCHEINBERGER-HÁZ A Kelemen u. 2. szám alatti épület a „Műemlék-jellegű „Scheinberger-ház" romantikus, az 1860as években épült." Egyemeletes lakóház a Kelemen és Somogyi utcák sarkán. Földszintjén mindkét oldalra üzlethelyiségek nyílnak, melyeket kifelé nyíló vastáblák védenek. Nyomottivú kapuja a Kelemen utcára szól, míg egyetlen erkélye — a nyúlánk ablakok között — a Somogyi utca felé tekint. Homlokzatát, az ablakkiképzésekkel harmonizáló, díszitő sor zárja le. Szép vonalú erkélyrácsa és konzola öntöttvasból készült. A szomszéd házzal közös, hosszú udvarán függőfolyosója kőkonzolokon nyugszik. A ház tervezőjét nem ismerjük, építtetője valószínűleg Sziráki József volt, akitől Scheinberger Antal vásárolta meg. Az új tulajdonos 1868 tavaszán a Színház (ma Kelemen) utca oldalon — „azon irányban és magasságban, melyben az emeletes épület van " — a kaputól jobbra építtetett hozzá a meglévőhöz. A ház Kereszt (ma Somogyi) utcai homlokzatát Letzter 1872-es fényképe örökítette meg, egyik cégtábláján Popovits D. felirat, a másik név nem olvasható. Az épület az 1880-as években még Scheinberger Antal és neje Scheinberger Leonora tulajdona. V