Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-29 / 75. szám
Milyen lehetne ? A SZEGEDI KÖNYVTÁRI MŰHELYBEN LŐDIFERENC Várakozás Meg kell még fognom azt a madarat, a kéket, csőre közt a fénnyel. A túlontúlon még alatta vagy s örvénye hozzád nem is ér fel, hogy megforgasson tengelyed körül, bár napjaidban veszély tömörül. A Kékmadár csak játszott énvelem, etettem volna, s inna számból. Ilyen bizarr kép szinte képtelen, madaram elment önszántából. Fénylik a tolla, piros a csőre, azt mondta jön, visszajön jövőre. Melyik jövőre gondolt a fránya? Az esztendőknek magasából, nézem, nem tört-e össze a szárnya, s valahol gubbaszt, él magából. Mennék elébe, hegyen, völgyeken, hogy tenyerembe fogjam, fölvegyem. Hírmondó onnét nem jött még ide, üzenne bár a láthatárral. Vajon magányát tőlem félti-e? Lesz nálam ütött, kopott pár dal, néhány csikorgó, fájó szisszenés, kevésnek sok, a sokhoz meg kevés. Jöhetsz még, várlak, éjek, nappalok járják el táncuk, látom őket s fölébük állva érzem, hogy vagyok. A várakozás olyan sok ma már, hogy elnémulok, mint a lőtt madár. SASS ERVIN Annyi van még annyi van még hogy ne emlékezz mert megtiltatott az öröm és nincs több kopogó lépés az ajtód előtt és nem szól a csengő sem izgatottan hogy siess nyiss ajtót szeresd a hozzád érkezőt annyi van még hogy ne emlékezz 1 Szeged műemlékei 24. A SÁNDOR-HÁZ A Szegedi Könyvtári Műhely vita reményében adta közre Vámossy József: Milyen lehet (ne) Szeged ötven év múlva? című írását. Lehetséges, hogy a „vitaindítót" megkerülve ténylegesen kialakulhat érdemes eszmecsere a témáról, ám gyanús nekem, hogy a hétköznapok szorításában éppen ez a disputa kínálkozik igazán gondolatköszörülésre. Majd látjuk... Addig is fölajánlom hozzászólásomat. Igen hálátlan dolog városszerető emberrel „hajra menni" másik városszeretőnek, mert föltétlenül olyan gyanú támad, mintha az egyiknek kevésbé lenne szívügye a Város, de ez egyszer közönségesen muszáj feleselni a vitaindítóval. Őszintén szólva engem nem annyira a téma ingerelt, — (hiszen többé-kevésbé reálisan kicövekelte a várospolitika Szeged távlati fejlesztésének koncepcióját —) inkább a vitaindító számos tévedése, közhelye, konzervativizmusa és romantikája. Vagyis: a téma újra megpendült... ha hamis húrokon is. Jogosultsága éppen-éppen lehetne, hiszen távlati terveknek el kell viselniük generációk okos kritikáját és helyesbítését, s a legalaposabb koncepció sem számíthat végleges egyértelműségre. így esetleg a vitaindító minimumai is elvezethetnek magas értékekhez, a téma okán — ha nem is termékenyítő ihletéssel. A téma izgalmas, s ha fölvezető írás nem is tartalmaz igazán összeakadásra méltó gondolatokat — talán fölpörgethető. Miért mondom ezt? Azért, mert véleményem szerint a vitaindító statikus. Egyre közhelyeket sorakoztat, nyitott kapukat dönget, „alaptételei" nem valóságosak, adottságfelmérése sem nem reális, sem nem korszerű. Az írás szerint a „bűnös város" 15 évi fejlődési elmaradottsággal küszködik. Milyen mérték szerint? Az ugyan igaz, hogy a felszabadulás utáni egy-másfél évtizedben Szeged nem jutott olyan fejlesztési előnyökhöz, mint más hasonló várostestvérei — de ezekkel szemben egyrészt volt lényeges történelmi előnye, másrészt a korrekció magasabb fejlődési igény jegyében ment végbe, s így talán azt már nem is illik fölpanaszolni. Igenis „kiheverte" a Város ezt a tizenöt évet, a hatvanas-hetvenes években magasabb minőségben „kárpótolták". S ugyan mi értelme annak a szerzői kesergésnek is, hogy a nehézipar magasabb jövedelmet biztosít? Ez mindenütt a világon természetes evidencia. A nehézipar szegedi részesedése érzelmi alapon nem növelhető. S jaj, de hajánál előrántott megközelítés, hogy a Délép hány év alatt végez a Nemzeti Színház felújításával! Hazai és nem speciális realitás ez. Az Állami Operaház felújítása sokkal fényesebb építőipari díszmenet volt, vajon? De hogy a városnépesség ötven év múlva Szegeden elérheti a 300 ezret — több mint romantika. Sem az urbanizáció üteme, sem a népmozgalmi prognózisok nem szolgáltatnak elegendő alapot ehhez a feltételezéshez. Maga a szerző panaszkodik, hogy „a városban többen halnak meg, mint születnek". S vajon ki gondolhatja komolyan, hogy a bevándorlásból, betelepülésből adódó jelenlegi évi kétezres „népszaporulat" a következő fél évszázadon át ugyanilyen mértékű lesz vagy netalán még gyarapodik is, amikor már ma is érzékelhetjük az ellentétes tendenciát: a városkörnyéki községek vonzását és megtartó erejét? Generális tévedés Vámossy cikkében a következő ötven év fejlődésének „megalapozása" is. Olaj, földgáz, hévíz — mondja első helyen. A geológusok nem erősítik meg reményét. Egyetlen autentikus szakember nem kockáztatta meg azt a jóslatot, hogy itt ötven év multán is lesz még kitermelésre érdemes olaj- vagy gázkincs. Már apadnak a források, ezekre jövőt alapozni tehát éppen nem lehet. És senki sem gondolhatja, hogy ötven év múltán ezeknek az energiakincseknek a maival azonos CS. PATAJ MIHÁLY METSZETE jelentőségük, szerepük lehet. Ilyen oszlopa tehát egyszerűen nincs Szeged jövőjének. Inkább a józan „visszavonulást", pontosabban a fokozatos átrendezést lehetne a jövő feladatai között megforgatni! Netán a Szabadtéri Játékok? — ahogy a továbbiakban fölvázolja. Szeretném hinni. De hogy európai, netán világcsoda ebből a vállalkozásból sem telik ki, azt hasonló külföldi vállalkozásokhoz mért tisztes szerénysége éppen nem jósolja. Eddig története bő fél évszázadába^ nem vergődött világsikerre, jobb feltételek között sem — majd a következő fél évszázadban előz le hagyományosan nagy és világhírű partnereket? S bizony akkor az idegenforgalom, mint harmadik „oszlop" is karcsú marad csupán. Kevésbé romantikus a szegedi hévíz gyógyító hatására alapozott idegenforgalom élénkülése. Ebben is van bizonyosan némi lehetőség, de éppen olyan gyógyérték nem igazolt, amilyentől ezt a csodát elvárhatnánk. Ringassuk magunkat abban a hitben, hogy a hazai népszerű és balneológiailag elismert központok (Budapest, Harkány, Zalakaros, Hévíz, Hajdúszoboszló, Bük, Gyula) hatásos konkurenciáját megalapozhatjuk? Nem elhanyagolható a szegedi fürdőkultúra lehetősége, s nem is hagyták számításon kívül — de hogy kivételes lenne ebben a sorban? A Játékok, a hévízkincs és ezeknek idegenforgalmi vonzata érték, s ezek iránt szomszédaink érdeklődését fokozni lehet, az bizonyos. De mindezt túllicitálni eltévelyedés. Azért mondom hát egyszerre a „vitaindító" szemléletéről, hogy konzervatív is meg romantikus is, mert egyrészt régi és igazán be nem vált patentekből építkezik, másrészt magasan eltúloz valós lehetőségeket. Tagadni persze könnyebb mint fölmutatni. De ha már valami igazán fölsejlik, ami Szeged következő ötven évére ténylegesen nagy hatással lehet, az nem a vitaindító cikk „repertoárja", hanem inkább a tudomány! A szegedi tudományosság eddig is messzebbre hírelte a várost, mint a Szabadtéri Játékok vagy az olaj, vagy a hévíz. Szent-Györgyi Albert ugyan inkább csak szép dekoráció ezen a tételen, de a város matematikai iskolája, biológiai kutatásainak átütő ereje, agrártudományi jelentősége és orvostudományának kissé hullámzó, de tartósan élvonalbeli minősége, fejlődő vegyészete mindegyik föltételezésnél Ígéretesebb. Jó lenne, ha már a mai hangsúlyokat is ehhez igazítanánk Fáradtnak érzem a városfejlesztésre, az iparra, a kereskedelemre, az egészségügyre és a kultúrára vonatkozó tanácsokat is. Ilyen jövőképek sejlenek föl a cikkből: „Kívánatos lenne, ha az itteni épületek mutatósak és többszintesek lennének" — „A nagykörút néhány szakaszát szükséges átépíteni"... — „Az északi hídfőt látványosan alakíthatnánk ki..." — „Néhány napsugaras házat meg lehetne tartani jelenlegi formájában" — írja a vitaindító. Ez a felsorolás nem lehet ötvenéves prpgram tárgya! Ez közönségesen mindennapi törekvés vagy alakuló realitás már most is. Vagyis: a spanyolviaszt nem kell föltalálni, többen és igen régen szabadalmaztatták. A halbicska, a papucs meg a tarhonya... — istenem, mi köze ennek a hagyományápoláson kívül Szeged igazi jövőjéhez? Hanem a japán autóipar szegedi gyára, amit a szerző ide képzel... — nos, az igazán „szervesen" illeszkedhetne ide! Talán Japán meg is indul... És mit kezdjen a városfejlesztés gondjain töprengő ember ilyen ötletekkel: „Fölépülne két nagy és több kisebb élelmiszer-áruház..." — „Az üzletek forgalma föllendülne, amit váratlan árleszállítások indokolnának"... — „... a személyhajózást újból meg lehetne indítani Szeged—Csongrád—Szolnok között" — „... minél előbb elkészüljön a Duna—Tisza csatorna..." Valamivel viszont nagyon-nagyon egyetértek a javaslataiból: „Fel kellene emelni az orvosok és az egészségügyi dolgozók fizetését." (Ezt szerintem nem is ötven év múlva!) Azt is szívből üdvözlöm, mint ötven évre szóló előrelátását, hogy „az iskolás fiataloktól újból eltiltsák a dohányzást!" Sajnos, szkeptikus vagyok viszont afelől a kijelentés felől, hogy „a betegség ötven év múlva ritka lesz, mint a fehér holló". Még kevésbé hiszem, hogy ötven év multán a színházi közönség dörömbölve fogja követelni: tartsák műsoron Harsányi Zsolt Bolond Ásvaynéját és Herczeg Ferenc Bizáncát." * Hát akkor mit álmodhatunk a harmadik évezred Szegedjéről? — mert kötekedni könnyű, különösen az álmok világában. Egy szép, építészetileg egységes várost, melynek belső magja műemlék várossá nemesedik, s az eklektika gyönyörű és koncentrált megjelenését reprezentálja. Várost, amely hangulatai okán messze földön irigyelt lesz. Kétszázhúsz-kétszázötven ezer ember lakja majd kényelmesen, a civilizáció minden áldását és a természet közelségét élvezve. Továbbra is itt gyártják majd a legjobb szalámit és a legszebb paprikát; a legtöbb kenderárut és ezen a tájon teremnek a legszaftosabb hazai gyümölcsök. Fellendül és több cikke révén is híres lesz az élelmiszeripar. Vadonatúj technológiák honosodnak meg a mezőgazdaságban. A két vasútállomás között kéregvasút futkos. Szegedig, s tovább, Belgrádon át Törökországig lefut az M5-ös autópálya. Nemzetközi sztárok énekelnek a Dóm téren, s tudományos konferenciák követik egymást. Talán lesz újra szegedi Nobel-dijas (biológus vagy matematikus). Az emberek pedig továbbra is városközösségben érzik magukat, ismerik egymást és köszönnek egymásnak. Bontani kezdik a jelen századunkban sebtiben épített városnegyedeket, hogy kertvárosszerú beépítéssel cseréljék föl a panelházakat. Szervesen egybeépül olyan meleg hangulatú és meghitt városrészeivel, mint Tápé, Algyő, Kiskundorozsma, Mihálytelek és Gyálarét, s körülguggolják olyan új, de szinte testileg is hozzátartozó kedves kisvárosok\ mint Kistelek, Mórahalom és Sándorfalva. Lakói pedig jóindulatú elnézéssel mosolyognak majd azon, miféle jövőt jósoltunk mi nekik egy várospolitikai vitában 1986-ban. SZ. SIMON ISTVÁN A Tolbuhin sugárút 8. szám alatti épület. „Műemlék-jellegű „Sándor-ház" romantikus stílusban épült az 1860-as években, feltehetően Hoffer Károly alkotása." Az épület ma már egyedüli hírmondója az igényesen épült romantikus stílusú, földszintes lakóházaknak. Homlokzatát pillérek tagolják, melyek között keskeny, magas ablakok sorakoznak. Ablakait még magasítják a hangsúlyozott szemöldökpárkányok. A ház végében, jobboldalt lapos ívű, hatalmas kapubejárót találunk. Homlokzatát csúcsos ívelésű, szinte csipkeszerú fogazás zárja le. Kettős ablakai közé építették be a szokatlanul díszes, csigás rajzú kovácsoltvas rácsokat. A ház L alakú, udvar felőli sarka félkörösen kibővül. Udvari frontját végig csúcsíves osztású üvegezés takarja. Kapualjának mennyezetén a padlásnyílást deszkaajtó fedi. A régi Kálvária utcai ház építtetőjét nem ismerjük. Tervezőjére nincs biztos adatunk, azonban 1868-ból Hoffertől ismerünk hasonló stilusú földszintes épülettervet. A nagyárvizkor itt Neubauer József a vízkárosult háztulajdonos. Az 1880-as években felvett adatok szerint pedig Schwartz Bernát tulajdona