Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

Szombat, 1986. március 29. \ 104 Somogyi Károly emlékezete SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJÁRA Jablonkay Gábor jezsuita főisko­lai tanár 1925 őszén megtámadta Mórát; egyházellenességgel vádolta, és gúnyosan „kis Voltaire-nek" titu­lálta. Móra tőle szokatlan kemény­séggel válaszolt Jablonkay főtisztvi­selő úr elmére. Jablonkay szemére vetette Mórának, hogy egy katolikus pap alapította intézmény élén fejti ki szerinte vallásellenes működését. Móra visszafordította Jablonkay pá­ter vádját;a keresztény-nemzeti kur­zus szószólói — úgymond — csak hi­vatkoznak a könyvtáralapító Somo­gyi Károlyra, de életét nem is isme­rik, kultuszát nem szolgálják. „Hi­szen — verte vissza a támadást — negyven éve hogy meghalt, s önök közül senkinek se jutott eszébe meg­írni az életrajzát. Nekem kellett meg­írni, akit önök rothadt keresztény­nek hívnak, s egy zsidó költségén je­lent meg, akit önök semminek se hívnak." QD M!óra 1923. június 2-án a múze umbarátok egyesületének összejöve telén olvasta föl Somogyi Károly em­lékezete címmel a könyvtáralapító pályáját és életművét fölvázoló elő­adását. Még ugyanott megajánlotta Varga Mihály nagykereskedő, hogy vállalja az emlékbeszéd kinyomatá­sának költségeit, és az értékesítésé­ből fakadó bevételt a könyvtár tá­mogatására szánja. Erre Bartos Li­pót könyvkereskedő és nyomdatu­lajdonos a füzet ingyenes kinyomta­tására vállalkozott, a várható jöve­delmet szintén a könyvtárnak enged­ve át. Varga Mihály ekkor úgy mó­dosította ajánlatát, hogy 30000 ko­ronával váltotta meg eredeti tervét. Rájuk célzott Móra, amikor a So­mogyi-életrajz kiadásának körülmé­nyeit Jablonkay páter tudomására hozta. Nem is „egy zsidó", hanem kettő tette lehetővé a füzetnek 400 példányban való megjelentetését. Móra e művét egyébként 1984-ben, a Dóm téri új könyvtárépületbe való átköltözés alkalmából, az első ki­adás ötszörösében, 2000 példányban hasonmásként adta ki a Somogyi­könyvtár. s Móra abban túlzott, hogy ő volt az első, aki Somogyi Károly életraj­zát megírta. Nem vett tudomást Fe­renczy Györgynek Somogyi halála­kor a Magyar Sión című egyházi fo­lyóiratban (1888) folytatásokban kö­zölt Somogyi Károly élete című mun­kájáról. Abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy a Horthy-korszak semmit sem tett Somogyi életművé­nek föltárásáért, emlékezetének éb­rentartásáért. De nemcsak a Horthy­korszak, h^pem az ezt megelőző „boldog békeidők" sem tanúsítottak túlzott érdeklődést a tudós főpap kultusza iránt. Szeged városa „örök időkre" elne­vezte a tőle kapott könyvtárát az alapítóról, és megfestette arcképét. A Víz utáni utcanévosztáskor azt az utcát, amelyben a könyvtár először helyett kapott a főreáliskola (a mai központi egyetem) épületében, szin­tén róla nevezte el. 1951-ben a to­rony alatt azt hitték, hogy a Somogyi utca az ellenforradalmi korszakot reprezentáló polgármesterről, Somo­gyi Szilveszterről kapta nevét, ezért megváltoztatták, és a különítménye­sek áldozatáról, a Népszava érdemes szerkesztőjéről, Somogyi Béláról nevezték el, megfeledkezve még ar­ról is, hogy 1945-ben már a József főherceg teret Somogyi Béla térnek keresztelték át. A tévedést az 1974. évi utcanévrendezés javította ki: visszaállt a rövid Somogyi utca, és a történelem érdekes igazságtevése, hogy a Somogyi-könyvtár új épülete éppen a Somogyi utca sarkán épült föl, és igy száz év múltán a könyvtár visszakerült az alapítóról elnevezett utcába, mindössze kétszáz méterre első helyétől. Az új könyvtár nemcsak nevében őrzi Somogyi Károly emlékét, ha­nem az előtte álló mellszobor (Kal­már Márton alkotása) és a harmadik emeletén berendezett könyvmúze­um, a Somogyi-emlékszoba is az alapító érdemeit hirdeti. Fölöttébb tanulságos, hogy amire a keresztény­nemzeti kurzus negyedszázadon át nem volt képes, azt éppen a szocia­lista állam valósította meg. Ez első­sorban a könyvtár igazgatójának, Tóth Bélának, az ő bátor kezdemé­nyezésének és szívós kitartásának köszönhető. Mert ugyanakkor az esztergomi főegyházmegye, amely­nek Somogyi Károly főpapja, kano­nokja volt, hagyta feledésbe merülni sírját a szentgyörgy-mezei temető­ben, márványtáblán sem örökítette meg emlékét a káptalani házon vagy legalább a bazilika altemplomában. m Somogyi Károly 1811. április l-jén, született Tiszaföldváron. Mindkét szülője beírta nevét irodalmunk tör­ténetébe. Apja, Somogyi Csizmazia Sándor (1772—1860) a Hazai 's Kül­földi Tudósítások szerkesztője volt, regényeket és történelmi, nyelvészeti dolgozatokat írt. Felesége, Kelemen Borbála (1780—1838) Kelemen Lászlónak, az első hazai színjátszó társaság vezetőjének, „az első ma­gyar színigazgatónak" húga, maga is szerepelt a világot jelentő deszká­kon, és fordításaival is szolgálta a zsendülő hazai irodalmat. Somogyi Károly az egyházi pályán ért el magas posztokat, egyháziro­dalmi és szerkesztői tevékenységével tette ismeretessé és emlékezetessé nevét, de számunkra elsősorban mint nagy bibliofil, könyvgyűjtő és könyvtáralapító nevezetes. Mikszáth Kálmán találta ki ezt a hatásos, el­lentétes szövegezést: „Egész életében nem látta Szegedet, és mégis egész életében Szegednek élt." Egy majda­ni emléktáblára javasolta ezt a mon­datot. Tételét Móra is magáévá tette: szerinte Somogyi először 1880. ápri­lis 26-án járt Szegeden, amikor könyvtárajánló levelét megírta Sze­ged tanácsának. Reizner János azon­ban, az első könyvtárigazgató, nyil­ván Somogyitól, jobban tudta, mert 1885-ben megírta: „Szegeden csak egyszer, 1849-ben fordult meg." Somogyi följegyzéseiből tudjuk, hogy a Világos utáni napokban öccsénél bújt meg a Temes megyei Mercyfalván. Ugyanott húzódott meg Horváth Mihály csanádi püspök és kultuszminiszter, valamint báró Mednyánszky Cézár tábori főpap és gróf Esterházy Mihály, a Hovédelmi Bizottmány tagja. Innen mentek to­vább emigrációjukba. Somogyiban is fölvetődött a menekülés gondola­ta, mert cikkeivel, a püspöki kar 1848. október 25-i pásztorlevelének szövegezésével, amely az ő műve volt, kellően kihívta maga ellen a császári ház bosszúját. Mégis ma­radt, sőt azt is megtagadta, hogy iga­zoló bizottság elé álljon. Földjeit el­kobozták, ő maga pedig visszahúzó­dott az esztergomi prímási könyvtár és levéltár falai közé, míg a megtor­lás veszélye elmúlt feje fölül. Ha 1849 tavaszán nem várja be a fővárost fölszabadító honvédserege­ket, hanem más egyházi méltóságok­kal együtt Bécsbe menekül, püspök­ség lett volna jutalma. így holtáig megmaradt szerény kanonoki stallu­mában. „Az volt a szándéka — írta Móra —, hogy a könyvtárával ő is lejön lakni Szegedre. Az én igazgatói szobám szép faragott bútorai az ő számára készültek. De ő sohase ült ezekbe a kényelmes székekbe, és so­hase nyitotta ki az inkunábulák szekrényét. Amikor hazajött könyv­tárához, mindjárt az első napon vitá­ja támadt Reizner Jánossal, a könyv­tár első igazgatójával. A két tüskés héjú ember egymásba akadt, s a ná­bob, aki ideadta kincseit, visszafor­dult másnap reggel, és sohase jött többet Szegedre, még a könyvtár­megnyitás parádéjára se." Még öt évig élt magányosan, meg­maradt könyvei és virágai között, pesti, Márton utca 35. sz. alatti há­zában. Jövedelmét ezután sem ma­gára költötte, hanem alapítványok­ba fektette iskolák, kórházak, jóté­konysági egyletek, tudományos tár­saságok javára. 1888. március 20-án hunyt el. BELANYI GYÖRGY Itt lenni, itt csak elmenni érkezni s el az árnyék még könnyű teher már nem is látszik bennünk a múlt s álomra álom hiába hullt — itt lenni itt itt lenni még itt még a semmi is elég vagy mintha nem is tehetne már köröttünk oly hiánytalan áll Könyvtárfölajánló levelében, amelyben 43 701 kötetes könyvtárát a Víz pusztította városra testálta, in­díttatását így indokolta meg, egyben a könyvtár célját így tűzte ki: „Szeged város földirati helyzeté­nél, népének tiszta magyarságánál fogva oly fontos központot képez hazánk déli részén, melynek messze­ható rendeltetése úgy a közgazdasági haladás forgalmi empóriumául szol­gálni, mint a nemzeties irányú köz­művelődést és tudományosságot az ország nagy terjedelmű déli vidékén terjeszteni." Tehát a közművelődést és a tudo­mányosságot jelölte meg a Somogyi­könyvtár feladatául. E kettős célnak a Város könyvtára több mint száz esztendő alatt — rövid időszakok ki­vételével — meg is felelt, és betöltöt­te hivatását Szeged művelődéstörté­netében: „e közművelődési intéz­mény is — folytatta Somogyi Károly — legyen egyik hathatós eszköz a vá­ros birtokában, mellyel a romjaiból új életre kelő Szeged a nemzeti hala­dás világító fáklyáját századokon át lobogtassa boldog, erős és virágzó falai közt". Úgy legyen! Ámen. PÉTER LÁSZLÓ És a művészet? L egalább tíz esztendeje, hogy a világ s a népgazdaság helyzetével kap­csolatban szinte naprakész ismeretekkel vagyunk kénytelenek fölvér­/ tekezni. S ez rendjén van, sőt még többet kellene tanulnunk, főleg pe­dig a gyakorlatban megvalósítanunk ahhoz, hogy a romlás folyamatait meg­állíthassuk, s a talpon marádás — bármily tiszteletre méltó — eredményén túl a gazdasági gyarapodás jeleit tapasztalhassuk végre. Nemrégiben egy gazdaságpolitikai tájékoztatón az előadó nagy hang­súllyal beszélt munkakultúránk fogyatékosságairól mint elmaradottságunk nem lényegtelen okáról. Ezt követően kérdések, vélemények hangoztak el, s az egyik hozzászóló azt mondta: ördögi körben vagyunk, csapdahelyzetben, hiszen fejlett munkakultúra csakis az általános kulturáltság alapjain képzel­hető el, márpedig napjainkban, itt nálunk a közművelődés, a kultúra, a mű­vészet pozíciói legjobb esetben is egy korábbi szinten rekedtek meg; fejlődés­ről nemigen beszélhetünk. Ezzel a megállapítással aztán az előadó is egyetértett (miközben, jellem­ző módon, a rendezvényen részt vevők közül mind többen szedelőzködni kezdtek, útnak eredtek), hangoztatva, hogy a kulturális beruházás, anyagi ráfordítás az ő megítélése szerint is létkérdés: olyan költség, amelynek köz­vetlen megtérülését, forintban kifejezhető hasznát nem lehet ugyan fölmérni, de amely nélkül nem képzelhető el jól működő társadalom, legkevésbé pedig szocialista társadalom. Az ilyen típusú, azonnali nyereséggel nem kecsegtető, de józan megfontolás szerint nélkülözhetetlen anyagi áldozatot sajátos, kü­lön elszámolási rendszerben kellene elkönyvelnünk Ám ettől még messze vagyunk. Miközben — helyesen — a takarékosság, gazdaságosság, nyereségesség követelményei a közművelődésben, a kultúrában, a művészetben is megfo­galmazódnak az irányítás részéről, s maguk az érintettek is egyre többet tesz­nek — saját fölismeréseik nyomán is — egy ésszerűbb, felelősebb gazdálko­dás érdekében, nemegyszer adódnak arány tévesztések, torzulások. Amikor a művelődési ház az öntevékeny művészcsoportok költségeit „faragja le" drasztikusan, vagy az értékes kultúrát terjesztő rendezvényekét. S nézzünk szét a művészeti vállalkozások területén! A korábban — és joggal — kárhoz­tatott haknibrigádok újabban mint vállalkozók járnak nagyobb mellénnyel; színházszerű csoportosulások „igazolják" a giccset, a művészet alattit, az íz­léstelent mint „korunk művészetét". Ehhez mérten ráadásul jó drágán. S aki­nek van pénze megfizetni az efféle szolgáltatásokat, nemegyszer azzal a meg­nyugtató érzéssel távozik a kultúra alkalmi templomaiból, hogy a látottak­hallottak őt igazolták, nincs pótolnivalója. Ő a norma. Nehéz gazdasági helyzetben a művészetre költött milliók sokak szemében tűnhetnek pazarlásnak, tékozlásnak. Pedig érdemes meggondolni: lehet-e, szabad-e „szénszünetet" hirdetni a művészeti alkotótevékenységre vonatko­zólag? Nem károsodnék-e ily módon a társadalom? Hiszen az el nem készült műalkotásokkal valamennyien szegényebbekké válunk, mert azok rólunk, múltunkról, jelenünkről, jövendőbeli esélyeinkről szóltak volna. Szerencsére azonban végletes visszaszorításról nem beszélhetünk. De két művészeti águn­kat — épp két olyat, amely a legnagyobb tömegekkel érintkezik — komoly veszedelem fenyeget. Az egyik ilyen „hátrányos helyzetű" ág a filmgyártás, amely máris — kénytelen-kelletlen — csökkentette a darabszámot, a fekete­fehér filmszalagon elkészített művek jelzik egyre gyakrabban a gazdasági ne­hézségeket. Ráadásul a magyar nemzeti filmgyártás, filmművészet egy sor al­kotói gonddal is küszködik: nagy mértékű nemzedékváltás zajlik, stiláris út­keresések válnak jellegzetessé, kevés a meggyőző teljesítmény. De nem is le­het másként! Képtelenség volna csupa remekművek gyártására berendezked­ni; jó munkák csak bizonyos számú mezőnyből emelkedhetnek ki. Bonyolul­tabb a társadalmi valóság is, nem csoda, hogy ábrázolása nagy próbatétel a művész számára, akit az alkotás megritkult lehetőségei egyébként is nyo­masztanak. Ám ha a kevéssé sikerült művek láttán még jobban megvonjuk a bizalmat filmeseinktől, a helyzet tovább romlik; ez is egy ördögi kör mecha­nizmusa. Gond van mostanában a köztéri szobrászattal is, melynek anyagi szük­séglete nagyságrendben a filméhez hasonlítható. Pedig az utóbbi évtizedek­ben rendkívül látványos eredmények születtek; szinte átformálódtak az or­szág közterei, kis településektől a legnagyobbakig. Egy korszerűbb ízlés, vi­zuális eszmény tört utat, és ma már egyre ritkább az értetlenkedés egy-egy új, szokatlan, nem a fotográfikus fölismerhetőség, hanem gondolat- és érzelem­keltés szándékával készített szobor körül. Természetes környezetünkké kezd válni a térplasztika. Nos, ez az örvendetes folyamat szakad meg, ha az anyagi támogatás forrásai elapadnak. M indezek a nehézségek a művészeti életben, a művészek közérzetében is tükröződnek. S talán már a társadalom egésze is kezdi észrevenni a művész létformával, a kereseti lehetőségekkel stb. kapcsolatos le­gendák, hiedelmek elévülését. (Korábban sem voltak ezek oly mértékben in­dokoltak, ahogyan a közvélemény tartotta.) A gazdaság- és vállalkozásköz­pontú gondolkodás legújabban oly módon jelentkezik az alkotóművészek körében, hogy a legjavukat tömörítő szövetségek jellegét akarja megváltoz­tatni. Alakítsunk egyesületeket, módot ad rá a törvény — vélik némelyek. Ez az egyesületesdi fölaprózódáshoz vezethet, a klikkesedés folyamatát segíthe­ti. Pedig az MSZMP Politikai Bizottságának korábbi állásfoglalásai félreért­hetetlenül jelzik a művészeti szövetségek korszerűsödésének időről időre adó­dó lehetőségeit. Például a kulturális kormányzattal való partneri együttmű­ködés terén. Mostanában, amikor a párt XIII. kongresszusa nyomán a művé­szeti szövetségek közgyűléseinek előkészítése a soron levő feladat, érdemes összegezni a belső és külső feltételek javításának teendőit, józan és felelős programmal lépni a nyilvánosság elé. Helyes, hogy a politikai vezetés már jó ideje nem túlozza el a művészet társadalmi szerepét, nem avatkozik bele az alkotás ügyeibe, de a művészeknek sem célszerű — egy vélt függetlenség, nagyobb mozgástér hamis igézetében — a szükségesnél messzebbre távolodni a politika szférájától. Agyonpolitizálás és politikafelettiség szélsőségei között igenis van hasznos középút: amelyen azok járnak, akik a szocialista művész, az elkötelezett művész megjelölést nem sértésnek, hanem megtiszteltetésnek veszik KŐHÁTI ZSOLT

Next

/
Thumbnails
Contents