Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-22 / 69. szám

50 Csütörtök, 1986. március 20. Az M-modell HEKSCH ÁGNES MARTINOVICS-FORDÍTÁSÁRÓL Franz Saurau gróf, bécsi rendőrfőkapitány 1794. július 21-én Ferenc császárnak küldött jelentésében Martinovics Ignácot így jellemezte: „Mértéktelen becsvágy dolgozik benne; rendkívül okos, és valamilyen módon mindig fontos szerepet szeretne játszani..." DD Hankiss Ágnes Martinovics sorsában típust lát: az alkotó értelmiséginek azt a fajtáját, aki tudatában van képességeinek, és tehetségét mindenáron érvényesíteni akarja a társadalom, a közjó számára, olthatatlan benne a közéleti szerep, az elismertetés vágya. Ez oly erős és kitéphetetlen belőle, hogy érte még meggyőződése ellenére is kész engedményeket tenni a hatalomnak, amelytől elismertetését, alkotó képességeihez a teret várja, sőt — szélsőséges esetben, éppen mint Martinovics — jellembe vágó tettekkel (besúgással, mások elárulásával) szolgálja is. Szabó István Oscar-díjas filmjénak, a Mephistónak címszereplője hasonló típus, és jelzi, hogy a 20. század is megtermi ezt a modellt. Mintája, Gustaf Gründgens, a tehetséges fiatal színész ugyancsak a szerep kedvéért (ez esetben a szerep mindkét értelme igaz: a színpadi szerepért és a közéletiért egyaránt) hódolt be a nácizmusnak, lett Göring kegyeltje, a porosz állami színházak főintendánsa. Vitatható, hogy akár Martinovics, akár Gründgens, a Mephisto tehetsége akkora volt-e, mint ők magukról hitték; nem hiúság, önteltség, „kóros öntúlértékelés" hajszolta-e őket a „szerepéhségbe", „elismerési éhségbe"; ezek Hankiss Ágnes találó fogalmai. Ám vannak ennek a modellnak rokonszenvesebb, kevésbé ártalmas, ugyanakkor vitathatatlan tehetségű emberekben megtestesülő változatai. Pásztor József, a régi szegedi szabadtéri játékok egyik főszervezője, egyben á krónikása, megírja, hogy 1935 tavaszán, amikor Rómába utazott, hogy Mascagnit megnyerje a Parasztbecsület vezénylésére, végighallgatta a Maestro hangversenyét, amelyen Mussolini is részt vett. „Mascagni fasiszta egyenruhában dirigált." Nem, nem volt fasiszta. De ha nem akart a tehetsége szerint neki kijáró posztról lemondani; ha nem akart visszavonulni és némaságával tüntetni, s ezzel még magára is haragítani a Dúcét, akkor nyilván ezt az engedményt meg kellett tennie. Vagy itt van a mi Móra Ferencünk. A forradalmak után védekezésre kényszerült. A fehérterror idején élete is veszélyben forgott, ezért keresett védelmet Szalay Józsefnél, Pékár Gyulánál, a Petőfi Társaságban. Részt vett, szerepelt a Fáklyavivők — irredenta mozgalom — szegedi zászlóbontásán. Az aranyszőrű bárány-l Horthy Milós jelenlétében olvasta föl a Petőfi Társaságban, és örömmel töltötte el, amikor a kormányzó kabinetirodája elkérte tőle a kéziratát, mert Horthynak annyira tetszett... A Betűország virágos kertje-\ben, elemi iskolai tankönyveiben ugyancsak engedményeket tett az uralkodó fölfogásnak, az irredenta és a kormányzót dicsérő szövegek, versek fölvételével. De tehetett-e másként? S nem éppen ezek a mozzanatok voltak, amelyek a legkisebb megalkuvással tették számára lehetővé a szolgálatot, pl. hogy színvonalas iskoláskönyvekkel járuljon hozzá az ifjúság neveléséhez. m Martinovics, Mephisto, Mascagni, Móra: az M-modell különféle változatai. Nem hozhatók mindenben egy nevezőre, de közös bennük, hogy az „érvényesítés" végett kisebb-nagyobb mértékben engednek „önazonosságukból", meggyőződésükből, következetességükből. Megítélésükhöz mind a két tényező — tehetségük nagysága és megalkuvásuk mértéke — egyaránt figyelembe veendő. Martinovics okosságát — láttuk — még a rendőrfőnök is elismerte. Mégis kérdéses, valóban olyan zseni volt-e, mint maga hitte, és különféle pályázataiban, beadványaiban minden szerénység nélkül hirdette. 1780-ban a nagyváradi akadémiához egyszerre három tanszékre nyújtotta be pályázatát. „Ide nekem az oroszlánt is!" — jut eszünkbe a Szentivánéji álom szállóigéje. Matematikából Dugonics András vizsgáztatta, és alkalmatlannak ítélte. Elfogult volt-e „a tudákosság királyi oktatója?" Martinovics a jezsuitákat okolta mellőztetéséért, de Dugonics piarista volt, aki szintén a jezsuiták tudományos egyeduralma ellen küzdött, elvben tehát Martinovics szövetségesének kellett volna lennie. („Az ellenségem ellensége — a barátom.") Az utókor kénytelen elhinni Dugonicsnak, hogy Martinovics rossz matematikus volt. Mario Gliozzi torinói tudománytörténész Martinovicsnak Értekezés a mikrométerről szóló tanulmányáról nemrég állapította meg, hogy amilyen szellemes ötlet a mikrométer, és a modern műszerek előzményének tekinthető, olyannyira hibás a matematikai bizonyítása: tele elemi hibákkal. m Az azonban bizonyos, hogy a sokoldalú Martinovics korának jeles filozófusa volt, és helyet kér a magyar bölcseleti gondolkodás történetében. 1788-ban névtelenül jelent meg legjelentősebb műve: Mémoires Philosophiques ou la Nature Dévoilée. (Magyarul: Bölcseleti értekezések avagy a leplezetlen természet. 1956ban Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában Filozófiai írások címmel adták ki.) Ez az "első magyar szerzőtől megjelent materialista bölcseleti mű. Elsősorban a francia mechanikus materialisták (Holbach, Helvetius, La Mettri, Leroy) nézeteit foglalta össze, de önálló észleleteit is beleszőtte. Egy évvel később Szentpétervárott (a mai Leningrádban) németül jelentette meg Phisiologische Bemerkungen über den Menschen című újabb bölcseleti értekezését. Ez a legutóbbi időkig hozzáférhetetlen volt a kutatás számára. A Magyar Filozófiai Szemle 1984. évfolyamában Fiziológiai megjegyzések az emberről címmel Heksch Ágnes gördülékeny fordításában és tárgyilagos bevezető tanulmányával jelent meg magyarul, és hozzájárul Martinovics filozófiai jelentőségének méltányos megítéléséhez. Heksch Ágnes a szegedi egyetemen neveléstörténetet és nyelveket tanított, és kandidátusi értekezését is a neveléstudomány köréből írta (Imre Sándor művelődéspolitikai rendszere. 1969.). Több tanulmányban foglalkozott Kazinczy Ferenc művelődéspolitikájával, II. József oktatásra vonatkozó nézeteivel és törekvéseivel. Kitűnően ismeri tehát Martinovics korát, a 18. század gondolkodásmódját. Bevezető tanulmányában nem szépíti Martinovics jellembeli fogyatékosságait, de kimutatja filozófiai nézeteinek értékeit, és belőlük vezeti le antifeudális álláspontjának eszmei gyökereit. 4. Martinovics az említett filozófusok nyomán elfogadja alaptételül, hogy az ember egy bizonyos fajta gép (La Mettri főművének címe szerint L' homme machine, 1748), de gyakorlatában többször is Spinoza pszichofizikai parallelizmusának megfelelően magyarázza a jelenségeket, azaz a testi és a lelki mozzanatok párhuzamosságának jegyében, de materializmusának megfelelően a testi összetevőt tekinti elsőnek, és a lelkieket „mechanikai hatások", „fizikai hatások", sőt olykor kémiai okok következményeiként fogja föl. Az elavult flogiszton elmélet és hasonló, ma naivnak ható tanoktól függetlenül Martinovics számos tanulságos tapasztalatát általánosítja elméletté a mozgásról, a nevelésről, az érzetekről, érzelmekről. Külön fejezetet szán a szeretet „tulajdonképpeni" válfajának, a szerelemnek és külön a barátságnak. Ezekben is sok szellemes megállapítást, jó lélektani megfigyelést tesz. („A férfi a maga kis békáját Dianának látja..." „Az ellenállás még csak jobban izgatja, és ezer esztelen csínt követ el.") A barátságot a két fél egyéni érdekének egybevágásából magyarázza. Két barát őszinteségét korlátoltnak véli: egyik se adja ki egészen magát a másiknak. „Mert ezek közlésével barátjának rabszolgájává válik, önmaga ellen fegyvert ad kezébe, amelyet a bármely okból elhidegült barát ellen használhat fel." Keserű tapasztalatai lehettek Martinovicsnak, ha ilyen következtetésre jutott. Még különösebb olvasni ezt a jövendölésnek is beillő mondatot: „Gyakran tapasztal árulást egy összeesküvő és a legszörnyűbb célokban legbelsőségesebben összeforrott társaság is, amint egyik tagjának biztos vagy akárcsak valószínű kilátást adnak arra, hogy gonosz cimboráinak céljaitól eltérő, számára fontosabb célokat elérjen." Martinovics árulásának is valami ilyesfajta illúzió lehetett magyarázata. m PÁKOLITZ ISTVÁN Álmatlanul Éjszaka félkettő és három között menetrend-pontosán törnek rád vesszőfutásos gyötrelmeid föllobog félálmvdban iszonyú külön-purgatóriumod személyedre szóló inkvizíciódban legalább tudná! vinnyogni-nyüszíteni de csak rág borzongásos tehetetlenséged emészt a visszatérő majdnem-zuhanás toronyból bástyáról képtelen vagy elinalni a tizedelés-szintű feleltetés előI ismétlődőn részt veszel fura temetéseden saját magad halottjaként és barátságosan farba rugdosod a nyálas nekrológ elkövetőjét Éjszakád az ördögé de pirkadatkor mosolyra is futja: takarodót fúj átkozott éjszakád lidérc-raja Martinovics „divatba jött", írta 1982-ben a Valóság hasábjain Ring Éva. Hankiss Ágnes említett tanulmányán kívül Elek Judit tévéfilmje (Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében, 1971; készült 1980—81-ben, bemutatták 1982-ben), Benda Kálmánnak a Martinovics-pör iratanyagát válogatva közlő könyve a Magvető Könykiadó Nemzet és emlékezet című sorozatában (1983) és Heksch Ágnes közleménye mind ezt igazolja. PÉTER LÁSZLÓ A szegedi veressipkások A

múlt század Szegedjének egyik legnagyobb alakja kétségkívül Osztróvszky József, Kossuth volt kormánybiztosa, aki nélkül, mint Ruszoly József írja, „nem lehet szegedi történelem". Emlékét mégis csak egy mellékutca őrzi szülővárosában — nevének „helytelen helyesírásával". Az utca folytatásán túl már a Munkácsy M. utcában járunk, ahol a több mint két évszázados minorita templom és rendház áll. A sors véletlenje, miszerint éppen ehhez a helyhez fűződik Osztróvszky életének egyik jelentős állomása... Ha hihetünk a szájhkgyománynak, innen, a rendházból röppentek ki, itt gyülekeztek a szent tavaszunk idején fogant s a délvidéki harcokban gyümölccsé érett városunk büszkeségei, „vörössipkás" honvédéi. írásos bizonyítékát még nem találtuk ennek a ténynek, de hihető, hogy a minorita atyák, akik a Nagy Viz idején kinyújtották kezüket a szerencsétlenek felé, éppen úgy befogadták annak előtte, 1848-ban a frissen toborzott ifjakat. Osztróvszky maga sem említi ezt, a szegedi zászlóaljak alakulásának története megírását szerényen áthárítja az „ügyes tollú" Varga Ferencre. Barátjához, Nagy Sándorhoz (irói nevén: Senex) irott levelében csupán rövid vázlatát nyújtja az eseményeknek. A Batthyány-kormány a híressé vált 3. zászlóalj székhelyéül Szegedet jelölte ki. A városi tanács Rengei Nándor tanácsnokot, a város országgyűlési képviselőjét és Osztróvszkyt küldte ki a toborzó körútra. Előbbi Alsóvároson nem nagy sikerrel működött, de annál nagyobb lelkesedéssel özönlöttek az ifjak, különösképp az iparossegédek (köztük is főleg az asztalosok) Felsővároson Osztróvszky zászlaja alá. Az első szegedi fiú, aki nála magát besoroztatta, az akkor alig 17 éves tanuló, Szabó Mihály volt, Szeged város későbbi telekkönyvvezető ellenőre, a világosi fegyverletételkor már a 29. honvédzászlóalj parancsnoka. Nem több mint egy hét leforgása alatt az előre megállapított 1000-es létszám csaknem együtt volt, jóllehet az orvosi vizsgálatot osztrák katonaorvosok végezték, majd minden harmadik jelentkezőt, mint „alkalmatlant" visszautasítva. A zlj. lelkét mintegy 150 újonc képezte, akik Nagyváradról s Szolnokról jöttek ide. Közülük emeljük ki Gorove Antalt, a 3. zlj. későbbi parancsnokát, raggambi Fluck Ferencet s másokat, akik Damjanich vezetésével a győzelem kivívásában mindig élen jártak. A Batthyány-kormány mondhatni, félve nyúlt az első tíz honvédzászlóalj fölállításához a felszereléshez szükséges anyagi erők hiányában. Rengeiék a lakosság közadakozásából gyűjtötték össze az ún. „előpénz" fedezetét is, a felavatottaknak ígért, fejenkénti 8 pengőforint összegét. A zászlóalj már hetek óta tétlenül, fegyver és ruházat nélkül, türelmetlenül várta, hogy a csatatérre szólítsák. Ehhez járult még a tisztekben való hiány is. Az ötödik héten érkezett meg Szegedre Utassy Károly, aki a császári huszároknál hadnagyi rangban szolgált, de ottani lemondása után a 3. zászlóaljhoz főhadnagyként nevezték ki. Már az 1. és 2. honvédzászlóalj is átvonult Szegeden teljes ruházattal s felszereléssel, Becsére irányítva. A mi vitézeinknek ez szívfacsaró látvány lehetett. S amikor felhívás érkezett Szeged város tanácsához, hogy egy zászlóaljat Szent-Tamás alá indítson, a türelmetlen fiatalok megostromolták a városházát, követelve, hogy adják ki nekik a nemzetőrök felszerelését. Nem tűrhetik, hogy ők tétlenségben hevernek, mialatt a nemzetőrök, mint családapák a harcba mennek. A tanácsülés végre elhatározta, hogy amennyire lehetséges, fölfegyverzi a zászlóalj legénységét s gőzhajón, Utassy parancsnoksága alatt Becsére indítja. Küldöttségeket menesztett a város különböző részeibe, hogy fiai számára csizmákat, fehérneműt s egyéb szükséges dolgot sürgősen összegyűjtsön. Még tartott a tanácskozás, mialatt a zászlóalj csaknem minden tagja a városház előtt összegyűlve kiáltozta: — Szent-Tamásra...! Utassy eltávozott a gyűlésteremből s lent várakozó bérkocsija sárhányójára állva elkiáltotta magát: — Fiúk! Holnap reggel megyünk Szent-Tamás alá...! Óriási, egetverő „éljen" kiáltás üdvözölte a főhadnagy szavait. A honvédek közül, aki csak hozzáférhetett fölugrott a kocsiba, ölelve, csókolva a parancsnoknak még a ruháját is. Végül is annyian özönlöttek fel hozzá, hogy a kocsi a szó szoros értelmében leszakadt terhe alatt, s a fiúk a karjaikra emelve vitték parancsnokukat a szálláshelyre. (Sajnos, nem jegyzi fel Osztróvszky, hol is volt ez a hely.) Leírhatatlan volt az öröm a fiatalok táborában, hogy végre mehetnek a hazáért... meghalni. Az indulás napján 4 századot fegyverekkel, kettőt pedig kiegyenesített kaszákkal láttak el. A zászlóalj távozása után harmadnapra jelent meg Damjanich János őrnagy tisztikarával s Osztróvszkytól kérte számon „fiait". Kérdezte tőle, látta-e a Pestről jött zászlóaljakat. — Ugye mily isteni gyerekek azok...! Hej, ha az én zászlóaljam is olyan lenne...!? Lettek bizony... talán még különbek is!? Osztróvszky ekkor látta először s utoljára a hőst. Ami pedig a fiúkat illeti, azok a szabadságharc vérzivatarában a csongrádi és kassai honvédekkel együtt magvát képezték a győzhetetlen „veressipkások"-nak. CSONGOR GYŐZŐ