Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-22 / 69. szám

FENYVESI FÉLIX LAJOS A Vértanú Mert megakadtam a világ hurkain, és a legeszelősebb remény is elpártolt mellőlem, szerelmes öledre hajtom fáradt fejemet. Valami titkos hang mintha folyton lázasan hívna. Mit vigyek magammal? — szüntelen ezt kérdezem. Hajad illatát, könnyed a hosszú úton a fény lemossa, tenyerembe-zárt csókoddal, mint arany-mécsessel világítok majd. De a vértanúk pillantását soha nem feledem, ahogy mennek búcsúzóban, s virágzó fák habos lombjában megmossák arcukat, tekintetüket szétosztják az itt maradóknak' LEHOCZKI KÁROLY Kiegyenesített frontszakasz Itt vagyok lassan harmincéves még izmos még dologra képes még megforgathatnám ezt a zsíros fekete földet itt a szívem helyén de aligha fogok most félidőben versenyre kelni már az idővel hétköznapok a hétköznapok és ragacsukat a szesz sem oldja nem irkálok népszerű kis verseket és nem rohangálok kiadókba este lefejtve magamról nőmet azt hiszem dolgozom majd de bánkódik szegény hát megpucolom a cipőmet és éjféltájt belefarolok az ágyba összebújunk álmodozunk álom előtt képzeletben elutazunk a nyárba (én a cseresznyefa hűsét várom titokban ő a tengerpartot járja izgatottan} és tudom fekete hullámain elébem nyalint majd a tenger és én leszek a leglelkesebb gondtalan ugrálok fürdőzök lecövekelem sátrunkat homokba s homokként pörget engem is a szél a pokolba. T. LÁZÁR ISTVÁN Merni kell \ Letagadtuk a bátorságot, és a tiltott lendületet. S most magyarázkodunk a jelöletlen kereszteződésekben. Félünk az arcokon és a betűkön áthajló igazságtól. Sötétbe fordulunk, hol elmossa vonásainkat az elhúzott függönyök homálya, és megtelnek az eltitkolt tegnapok az emlékezés szégyenével. Szemünkkel nem nyúlunk az égre ragasztott kiáltásig. Nem rántjuk magunkra a kimondhatatlan kérdések iszonyatát. Pedig a mozdulat a percben van. s az ébredés a homlokunkon. Csak merni kell az ajtóba kiállni, és bevallani mindent a magányos szeleknek. VARADIGÁBOR RAJZA 51 Csütörtök, 1986. március 20. Jézus, az ember fia Bizonyára sokan emlékeznek még a Győri Balett tavaly nyári szegedi előadásának, A szarvassá változott fiaknak, záróképére, a harmadik fiú végső metamorfózisának profán Pieta-sorsára. Markó Ivánt régóta foglalkoztatják az olyan nagy kérdések, mint a szenvedés és szeretet, ember és közösség, hatalom és egyén, élet és halál. Gondoljunk csak korábbi munkái közül a Garcia Lorca emlékének adózó Az igazság pillanata címűre, a Csodálatos mandarinra, a Tabuk és fétisekre, a Jön a cirkusz! direktorának vitriolos figurájára, A szarvassá változott fiak második részének történelmi metszetére, szellemi röntgenképére. A Jézus-problematika — mint ahogy nyilatkozatában meg is fogalmazta — régen foglalkoztatta, „hiszen ez a legemberibb téma". Markó a huszadik század végén igyekezett sajátos nyelven megjeleníteni az elmúlt, közel kétezer esztendő legnagyobb karriert befutott tematikáját, a Krisztus-legendakört. Ez legalább annyira izgalmas művészi feladat, mint amennyire pengeélen táncolás. Mert nem könnyű sem újat mondani, sem tisztán artikulálni. Különösen nem verbalitáson nevelkedett társadalmunkban. De hogy mennyire élő-eleven a Krisztussal kapcsolatos mítoszláncolat újrafogalmazási igénye, milyen fontos és korszerű mondanivalót tartogathat a legendakör űjszempontú értelmezése, hadd utaljak egy képzőművészeti példára. Kondor Béla, aki az 1956 utáni magyar képzőművészet legnagyobb formátumú és legerőteljesebb hatású alkotója, a Vigília körkérdésére a hatvanas-hetvenes évek fordulóján megfogalmazta, miként értelmezi a Jézus-legendát. A „mindenkori viszonyok között" jóságot hirdető magányos farkast látja a legendák alakjában, „de a magányos farkasok sorsa a puskalövés vagy az éhhalál. Még keresztre feszítés is kegyelemteljesebbnek tűnik, mert emberi kegyetlenkedések közepette szégyenít meg... A Jézus-szimbólum a történelemtől függetlenül igaz, mint a népmesék, a költemények, és ha egy ilyen vágású ember a mai életünket figyelné, nem helyeselné, és joggal. Nem történt változás, csak elperegtek az évszázadok. A bibliai Jézus nem is változtatni akart, hanem ősi tanokat — melyek a közkézen elvesztették fényüket és ezzel érvényüket is — helyreállítani. Természetes, hogy utolérte a társadalom bosszúja, méghozzá azok képében, akik a szentségből hivatalt csináltak maguknak. " Markó Iván autentikus művész. És elkötelezett, különleges tehetsége révén kiválasztott. Pontosan megérezte, hogy tévútra lép, ha Jézus életének epikus végigkísérésére vállalkozik, nem is beszélve arról a veszteségről, amit egy ilyen sztori kiszakíthat a lényegből. Ezzel viszont vállalnia kellett a nehezebb üzenetközvetítést, az intellektuális transzpozíciót. Az előadás őt igazolja. Mintha Kondor puskaropogássejtését váltotta volna az ünnepet megszentségtelenítő terroristák géppisztolyropogásává, hogy azután víziójában megelevenedjenek a Jézuslegenda egyes jelenetei, tanításai és tanulságai, figyelmeztetései és reményei. Nem csábították el a passiók jól bevált fogásai, nem élt vissza a legismertebb jelenetek, sokszor használt beállítások túlhangsúlyozásával. Pontosan követte a címül választott megfogalmazást: Jézust, az ember fiaként — emberként, egyéniségként, értő és érző, tudását megosztó, hitéért végsőkig kiálló, a hűségét el nem áruló, azt meg nem tagadó —, emberként állítja elénk. Egy közösség vezetőjeként, akinek ideái — a szeretet és türelem — a körülmények útvesztőiben, a hatalom zátonyain, a történelem érdek-konfliktusainak közepette lehetetlenülnek. Jézus utolsó éjszakájának víziója fölfesti a nevével visszaélő történelem torzképeit, tragédiáit a keresztesháborúktól a koncentrációs táborok halálgváraiig. A Győri Balett produkcióról produkcióra tisztábban mutatja föl azt a törekvését, hogy műhelyében nem hagyományos balettelőadások, nem is pantomimok születnek, hanem kristályosodóban van a Markó-féle komplex tárncszlnház• Az az új kifejezésmód, mely ugyan épít minden táncos törekvés eredményeire és tanulságaira, de annál többet kíván, mégpedig belső erőfeszítésből, szellemi koncentrációból, a testtől és a lélektől egyaránt. Wolfgang Wagner mondta, hogy neki azért tetszik az együttes, mert nem kitenyésztett táncosokat lát a színpadon, hanem eleven embereket. A mozdulatok nyelvét ez esetben Liszt Ferenc — éppen a Liszt-év adott inspirációt a mű megszületéséhez — Krisztus oratóriuma artikulálja, melyet azonban Markó dramaturgiai szempontjainak megfelelően átcsoportosított, s beépítette a zenei szövetbe Iannisz Xenakisz, mai görög zeneszerző és Dmitrij Sosztakovics egy-egy művének részletét is. A Budapest Sportcsarnok hatalmas terére Gombár Judit tervezett „játszó" díszleteket — pompás rózsaablakot, mobil tüllkonstrukciókat, leomló falakat és csobogó forrást-vízesést —, kifejező jelmezeket a szcenika hatásos segítségével. A címszereplő Markó Iván. Nehéz írni erről a Jézusról. Hiszen végül Markó saját magát, önnön Jézus-mivoltát hozza elénk a mozdulatok fantasztikus kifejezőerejével és az átélés csúcspontján. Mércéjét önmaga határozta meg: „El kell jutnom a koncentrációnak egy olyan fokára, amelyen már önmagamat szuggerálom. Nem tudok jobb kifejezést: ez egyfajta belső szuggesztivitás." A Győri Balett tagjain kívül fegyelmezett és színvonalas munkával vett részt a produkcióban a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének tánckara, valamint azok a hét-nyolcéves gyerekek, akik Győrben tánctagozatos iskolába járnak, s döbbenetes átéléssel, érzékenységgel szolgálták a komplex élmény formálását. Markó táncszínháza nem csupán felemelő élmény, elgondolkodtató katarzis, de — annak ellenére, hogy lehetnek vitatható pontjai — hittel teli művészi üzenet. Az emberség teljesebb reménye. T. L.