Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-15 / 63. szám

Szombat, 1986. március 15. * 99 Kívülállók A

z utóbbi időben több hivatalos dokumentum is megfogalmazott bizonyos aggályokat az ifjúság. gal kapcsolatban. Természetesen nem általánosítottak, mert minden nemzedéki általánosítás veszedelmes tévedés — mégis: a kívülállás, a kiábrándultság, a felelőtlen kísérletezés jelenségei túl szembeszökők ahhoz, hogy udvariasan látatlanná és hallatlanná tegyük őket. Jómagam mint gyakorló családapa és egyetemi oktató, szintén nem általánosíthatok, s eszemben sincs kijátszani a jólismert adut: „ezek a mai fiatalok!... bezzeg a mi időnkben!" De tény, hogy sokat változott a világ, s benne a mi Magyarországunk, s az is vitathatatlan, hogy jócskán csökkent a közösségi eszmények értéke a köztudatban. Évtizedünk mindenesetre a közgazdaságé, nem az irodalomé: értékről csak forintban szólnak többnyire a tömegkommunikációban a hivatásos nyilatkozók, s feltételezem, hogy ezerszám akadnak fiatalok, akik képtelenek lennének helyesen meghatározni az erkölcs fogalmát. Olvasom egyik folyóiratunk tesztkérdéseit a nemi szokásokról, s majdnem elpirulok: tiz évvel ezelőtt ezek a dolgok leirhatatlanok voltak. A sajtóból mindenesetre olyan fiatalok fantomképe bontakozik ki, akik popsztárokért élnek-halnak, aggódnak nemi szervük mérete miatt, s a technikai vívmányok közül legfeljebb a gépkocsik és videokészülékek tipusai keltenek némi érdeklődést. Néhány évvel ezelőtt, amikor egyetemi órámon megpróbáltam vitára birni tanítványaimat, kifakadtam: „Önök annyira közömbösek, hogy ha azt mondanám, önök mind ostobák, akkor önök mosolyogva bólogatnának: igen, tanár úr, mi ostobák vagyunk." Természetesen ez így nem igaz, ez igazságtalanság. Emlékszem, amikor húsz évvel ezelőtt egy nagy hatalmú közember találkozott az akkori egyetemi hallgatókkal, bennünket arctalan nemzedéknek bélyegzett. Akkor én felpattantam, s vállalva az ellentmondás nem csekély kockázatát, kijelentettem, hogy legfeljebb azért vagyunk arctalanok, mert a nagy hatalmú közember nemzedéke igy kívánja, így a legkényelmesebb nekik. Később ezzel az emberrel közeli munkakapcsolatba kerültem, s be kellett látnom, nem ilyen egyszerű a dolog. Ő sokkal nehezebb politikai körülmények között vitte vásárra a bőrét fiatalon, s joggal hihette, hogy mi — a hatvanas évek ifjai — elkényelmesedtünk, cinikusak, esetleg komformisták lettünk. Az ő szemében mindenképpen. K

ívülállók, kiábrándultak lennének a mai fiatalok? Nem hiszem. Nem akarom hinni. Inkább arról van szó, hogy a közösségi eszmények „napfogyatkozása" idején nem találják a helyüket, a hangjukat. Az ő jövőjük csak egy jobban működő demokrácia lehet, amelyben minden őket is érintő kérdésben azonnal véleményt nyilvánítanak, mégpedig súlyos, állampolgári véleményt, nem ifjúsági parlamentek visszhangtalan „panasznapján". Mert ha ennek az országnak nehézségei vannak, az ifjúságnak kétszeresen is. De a történelem sosem a felülről juttatott, hanem a megszerzett jogokat igazolta vissza. A magyar történelem nagy példái, példaképei is azt tanítják, hogy minden új nemzedék annyit ér, amennyit ki tud kényszeríteni magának tehetséggel, felelősségtudattal, összefogással. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER OLVASÓNAPLÓ Helyi érték — országos mérce?! Halottam egy meghökkentő adatot: a manapság hazánkban megjelenő könyvek több mint a felét nem az állami, azaz hivatalos, azaz erre a célra szervezett kiadók jelentetik meg. Hanem kik? — kérdezhetné az olvasó. Részint magánkiadásban Iáinak napvilágol a sztáréletrajzok, a karriertörténetek, sportsikereket földolgozó bestsellerek, bűnügyi sztorik, hivatalos kiadót nem lelő költemények. Ezek azonban csak kisebbik hányadát jelentik ennek a félnek. A nagyobbik rész a tanácsi intézmények, tudományos műhelyek, közművelődési szervek kiadásában jelenik meg. Soha annyi helyi kiadvány nem hagyta el a nyomdagépeket, mint napjainkban. Tornyosulnak asztalomon az évkönyvek, tanulmánykötetek, füzet jellegű kiadványok, tudományos ülések megjelentetett előadásai. Közülük három intézmény három kötetét választottam ki — talán példaként, talán a színkép érzékeltetéséül. A MÓRA FERENC MÚZEUM újabb évkönyvél hetek óta böngészgetem. Egy régi és bevált sorozat darabja ez, mely ismételten hirt ad a múzeumi hálózatban folyó tudományos tevékenységről. Még arról is hű tükröt tart, milyen típusú munkák folytak az elmúlt időszakban. A fejezetek tudományágak szerint csoportosulnak: régészeti, néprajzi, történeti, művészettörténeti és természettudományos témákban született dolgozatokat olvashatunk a vaskos kiadványban. De egyes fejezetek a tájékozódási irányokra is felhívják figyelmünket. Az e tájon zajló régészeti feltárások és elemző kutatások egyaránt vallatják a kora kelta, a szkíta, a bronzkori, a hun és Árpádkori leletanyagot, mintegy igazolva, hogy itt az Alföldön miként rakódtak egymásra a történelem rétegei, hogyan éltek az egymást váltó népcsoportok, s erősitik a természeti adottságok kivételes megtartó erejét. Azt már keserűbb szájízzel vettem tudomásul, hogy egyes régészek számára a különnyomat fonlosabb, mint a kötetben való szereplés. Ha nem igy lenne, miért kizárólag angol nyelven tette közzé kutatási eredményeit Hegedűs Katalin, (még csak magyar rezümét sem mellékelve), s miért választotta az angolt Horváth Ferenc is? (Igaz, dolgozatának van magyar nyelvű kivonata). Tudom, ezek a kutatások nemzetközi érvényűek, fontos adalékok a világ más területén folyó munkálatoknak, s azzal is tisztában vagyok, hogy a kapcsolatteremtésnek a különnyomatok postázása nagyszerű lehetősége. De hát ez az évkönyv mégiscsak elsősorban egy hazai múzeum forintért előállított, a szűk, szakmai stábon kívül az érdeklődő közönségnek is szóló kiadvány. A néprajzi anyagból tetszett Aagy Ibolya tanulmánya, amely egy sokat kutatott, ma már csak mesterségesen, kuriózumként életben tartott réteg, a kubikosság életmódját, etikai tartását, a szokásait meghatározó szabályozókat vizsgnlja. A kubikos, aki egyszerre paraszt és munkás, különös módon ötvözi a kél társadalmi osztály egymástól gyakorta eltérő életfelfogását, világszemléletét. Egy adatközlő például azt mondta a néprajzosnak: „A kubikost nem nézték mesternek, de a mérnök csak kitűzte, adott egy kottát róla, slussz!" Mi ez, ha nem szakmai büszkeség, a munkaerkölcs értelmezése?! Sipos József a helytörténeti kutatások újabb időszakának jellemzőjét is érzékelteti, amikor egy szűk szakmai réteg rövid időszakra kiterjedő tevékenységét vizsgálja. A történelmi kutatómunka a mélységekhez, a részletekhez, a pontosításokhoz, az alapossághoz, a viszonylagos teljességhez jutott el. Dolgozata az építőmunkások dél-alföldi kapcsolatait vizsgálja 1929 nyarától 1930 tavaszáig. Nem véletlen mégsem az időpont, összefügg Ladvánszky József kőművessegéd kinevezésével a MÉMOSZ helyi csoportjának élére, melynek következtében megélénkül az építőmunkások mozgalmának tevékenysége, erősödik a szervezeti élet, bővülnek kapcsolataik — mindez abban az időben, amikor a háttérben már érezteti hatását a nagy világgazdasági válság. Fájdalmunkra, mire a kötet megjelent, a város művészei élete szegényebb lett — elhunyt a múzeum nyugalmazott művészettörténésze, Szelesi Zoltán, akinek itt közölt dolgozata posztumusz megjelenés. (Fekete lénia keretezi Sárközi István nevét is, aki iskolatörténeti dolgozatot készített). Szelesi a szegedi múzeum festészeti gyűjteményét leltározza, igazolván, hogy a többezres anyag versenyképes a hazai mezőnyben. Az első képtől, amely Vastagh Sándor János helyi festő I. Ferenc Józsefet ábrázoló képe volt, a kortárs szegedi piktorokig nem volt egyenletes és következetes a gyűjtőmunka. Szelesi tanulmánya az értékek ismertetése mellett is kitér. A TANULMANYOK CSONGRÁD MEGYE TÖRTÉNETÉBŐL kilencedik kötete II dolgozatot tartalmaz. A Csongrád megyei Levéltár sorozatának friss darabjában elsősorban hódmezővásárhelyi és makói feldolgozásokat találunk, a tematika központi területe a mezőgazdaság. A főként levéltári kutatásokon alapuló munkák a helyi történések marxista szemléletű földolgozásával, az események pontosításával, föltérképezésével csatlakoznak az országos kutatásokhoz, adalékot szolgáltatva az általánosításokhoz, tisztább képet rajzolva múltunk egy-egy szakaszáról, bizonyítékokat kínálva, sajátos színekkel gazdagítva a teljesedő történelemképet. Egyetlen tanulmányra hadd hívjam fel a figyelmet, azért is, mert történelmi forrpontról, ma is igencsak aktuális probléma gyökereihez vezet. Rigó Jázonné a nemzetiségi oktatás felszabadulás utáni kérdéseit vizsgálja a Dél-Alföldön. Azt kutatja korabeli dokumentumok segítségével és szembesítésével, hogy a nemzetiségi lét alapvető cs sarkalatos kérdése, az anyanyelv ismerete, ápolása, használata gazdagítása, fejlesztése miként függ össze a magyar oktatásügy egészével, a nemzetiségi képzés megindulásával. Hogyan alakult, formálódik a kép az ellentmondásoktól sem mentes történelmi szituációban, a lendítő felismeréseket miként követik a politikai meggondolásokból következő fékhatások, melyek a dolgozat korszakhatárakor, az ötvenes évek elején erősödtek föl. EGY VÁSÁRHELYI TÉESZTÖRTÉNET ebben a kiadói láncolatban igencsak sajátos helyet foglal el. De az a tény, hogy Lőkös Imre nyugalmazott üzemgazdász Vásárhelynek szélös határában, alcíme szerint Emlékek a Rákóczi mezőgazdasági termelőszövetkezet történetéből kötete a Csongrád megyei könyvtári füzetekló. darabjaként látott napvilágot, jelez valamit. Mégpedig színvonulat. Eredeti kutatásokat, személyes emlékeket, széles ismeretanyagot, gazdag, megőrzésre, megörökítésre érdemes dokumentumokat, tágasságot a lokális viszonyok között. Azaz mindezek nemes ötvözetét. Negyven év története bonlakozik ki egy paraszti közösség, Vásárhely környéki emberek élete nyomán. Olyan hiteles és érdekes kép, mely ismét ködoszlató, félmúltra tekintő figyelmünk élességállító vállalkozása. Nemrégiben azt nyilatkozta a városi tanács elnökhelyettese, hogy megértek a feltételek egy helyi könyvkiadó létrehozásához. Olyanhoz, mely összefogja, mérlegeli, súlypontozza a ma még sok helyen, különféle színvonalon, más-más technikai és anyuci feltételek között megszülető kiadványok megjelenteteset. A Somogyi Könyvtár máris nagyszerű háttérrel rendelkezik, tapasztalatai, szukembergardaju, kiudáspoliiikajunak dijj'erencialtJölyamalossága garanciát jelenthet. De nem hunyhatunk szemet néhány olyan jel fölött, mely arra figyelmeztet, néha-néha bizony halovány munkák is fórumot kapnak, előfordul, hogy vagy a téma, vagy a szerző miatt kap zöld utat a vérszegény dolgozat, amikor kiforratlan, még nem nyomdaérett egy-egy kutatási eredmény. Pedig minden helyi érték csak országos mérlegen hitelesíthető. T. L. Szeged műemlékei 22. A VAJDA-HÁZ Mt A Dugonics tér 2. számú épület. „Műemlék, „ Vajda-ház" néven ismert, romantikus stílusban épült az 1860-as években, mestere valószínűleg Hoffer Károly. " Az egyemeletes lakóház klasszicista földszintjét az íves záródású üzletek között félköríves fa kapu uralja. A szépen profilált kapuzat két oldalán karos gázlámpák. Emeletét romantikus csipkézetű gyámkősor zárja, mely fölé lépcsős attikatal emelkedik. Erkelyenek különlegesen szép, virágos mintázatú konzola és rácsa öntöttvasból való. Akárcsak lépcsőházában az egyszerűen munkált korlát, mennyezetére kör-körösen haladó geometrikus sorokat festettek. U-alakú udvara is vakárkádos, a függőfolyosót kőkonzolok tartják, kovácsoltvas pálcás korlátját három gazdag rajzú betét díszíti. Bálint Sándor szerint a földszintes házat Weisz gabonakereskedő építette, majd fia Sámuel — a család emlékezete szerint — az emeletet Hoffer tervei alapján később építette rá. Ilyennek örökítette meg két árvízi fénykép. A nágyáryízkor az épület tulajdonosa még Weisz Sán\uel, míg az 1880-as években Vajda Sámuel, aki nyilván időközben magyarosította nevét. Falán emléktábla hirdeti, hogy itt született Bauer Herbert, akit Balázs Béla néven ismert meg a világ. KATONA JUDIT Virágok a vérben Azt gondolta mögötte béke tépked, majd ráköszön és elébe kerül. Védtelen kapott hátba lövedéket: Olof Palme vérében virág éted s gyertyák világa lobogja körül. N'em alvadhat meg vére, a reménység: a virágerdő lassan ráborul, siratófallá nő s ki ott áll sírva néz szét, mint himnusz alatt áll, virrasztva népét megrendülten és mozdulatlanul. %