Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

Szombat, 1986. február 15. "> " r • *- >• -i MAGAZIN SZEKERES FERENC: LAP AZ „ARNYEK NÉLKÜL" SOROZATBOL Miért van az ember? A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanács művelődésügyi osztálya nemrégiben jelentetett meg egy verseskötetet Az ének megmarad címmel, mely — az irodalmi köztudatban — a Hetek elnevezésű költői szabadcsapat tagjainak verseit tartalmazza. Közéjük tartozik Ágh István is, akivel másfél évtizedes ismeretség után a Hetekről, illetve szerteágazó irói, költői munkájáról beszélgetek. — Az ének megmarad szerkesztője és utószó írója, Zimonyi Zoltán, felteszi a kérdést a Hetek csoportjával kapcsolatban, hogy ez egy robotkép, amit néhány kritikus talált ki, vagy pedig valódi csoportosulás a hatvanas évek végéről? — Bármelyik csoportosulásra rá lehet ragasztani mindenféle jelzőt, de ez végül is nem robotkép, hanem az akkori irodalom valóságos állapotát tükrözi, mert az idő összehozott bennünket. Egymás után jelentek meg a köteteink, és épp úgy összeállhattunk volna, mint ahogy összecsoportosítottak bennünket, mert azonos emberi gondolkodás, helyzet, ragaszkodás kötött össze bennünket. — Hogyan kerültél bele a csoportba? — Bella Istvánnal az Eötvös kollégiumban egy szobában laktam, hatvanegyben megismerkedtem Buda Ferenccel, aki akkor budai lakos volt, mint én, és eljártunk egymáshoz, Ratkó Józseffel a bátyám, Nagy László révén, Kalász Lászlóval és Raffai Saroltával már a csoportosulásunk hozott össze, Serfőző Simonnal pedig az Új írásban ismerkedtem meg. Tehát nagyjából egy kész baráti társaságból könnyű volt kialakítani a Heteknek nevezett csoportot. De nekem az volt a véleményem, hogy nem heten vagyunk, hanem többen. Például Kiss Annát is közénk lehetett volna sorolni és a korábban létrejövő Kilencek elnevezésű költő-csoportosulás néhány tagját is. Születésünk dátuma között némely esetben nincsenek nagy eltérések, az irodalmi életben különben is összemosódnak a csoportosulások. — A miskolci Napjaink című folyóiratban való rendszeres megjelenésetek terelt benneteket abban az időben egy Irodalmi karámba. — Kabdebó Lóránt volt akkor a Napjaink szerkesztője és kritikusa, s ő megérezte, hogy bennünket, ezt a kis rajt együtt lehet kiröppenteni. De a lényegesebb talán mégiscsak az volt, hogy a Magvetőnél azonos időben jelentünk meg. Ezekről a verseskötetekről Kabdebó egy összefoglaló cikket irt, és ezzel csoportosított bennünket Hetekké. — Vajon miért nem kovácsolódott igazi csapattá a Hetek, mint a Kilencek elnevezéssel illeteti másik raj, amely már két alkalommal adott ki gyűjteményes kötetet, ti pedig csak most, 1985-ben jelentkeztek először? — Mert mi nem szerveztük meg magunkat, bennünk van összetartás, de nincs szervező erő. Egyébként sem tudtunk volna műhellyé kovácsolódni, mert mindegyikünk máshol lakott, és ez nagyon is meghatározó volt. Az egyikünk tanyán tanított, a másikunk járási könyvtárat vezetett, nem tudtunk egymással beszélgetni, bár a közös gondolkodásunkat ez nem befolyásolta. S ha szellemileg közösen is gondolkodnak Magyarországon irók, költők, a letelepedésük színhelye alapvetően befolyásolja együvé tartozásukat. Ha csak nincs köztük egy Kazinczy Ferenc természetű, aki hatezer levelet ir. Mi egymással sem levelezünk, de azt hittük abban az időben, és úgy is tetszett, hogy vidéken valaki éppen úgy költő lehet, mint Pesten. Valami bizonyosságot is láttunk ebben, hiszen mindegyikünk megkapta a második vagy harmadik kötetére a József Attila-díjat. Valójában azonban nem tudtunk úgy szerveződni, ahogy ez nálunk szokás, ha már összekapcsolnak egy csoportosulást. A mienk nem a szokásos módon jött létre, csoportnak neveztek ugyan bennünket, de a vidékiség megakadályozta, hogy minden értelemben azzá legyünk. Vidéken kevesebb a szellemi inger, önmagából kell táplálkoznia az embernek, pedig van egy életkor, amikor nélkülözhetetlen az együttlét. A másik egy-egy gondolata olyan eszmét indíthat meg bennem, amit csak az adhat. — Mondhatjuk úgyis, vidéken hiányzik a szellemi tűzkő? — így igaz, de azt vallom, nem azért van az ember, hogy az irodalmi közélet zenéjére táncoljon, hanem hogy minden körülményék között, bárhol megteremtse azt, amit akar. — Több műfajban dolgozol: költőként, mese- és szociográfiai íróként ismerünk. Például nemrégen jelent meg Felekirály című meseregényed, azelőtt meg a Dani uraságnak című szociográfiád. József Attila azt irta: „az én vezérem bensőmből vezérel". Mi ez a te „benső vezérlésed" a munkában, tudniillik a műfaj megválasztásában ? — Elsősorban a ragaszkodás az emberiességhez, az európaisághoz, a magyarságomhoz. Mint irodalmár, felelős vagyok, értük mindent meg kell tennem, hogy ezt kifejezzem. S hogy több ágúan teszem, azért van, mert nem akarom elfojtani magamban azokat az általam elképzelt lehetőségeket, melyekkel ezt a célt elérhetem. Ami éppen abba a műfajba bele illik, azt csinálom, tehát többet érzek magamban, mint ami a versekben kifejezhető. A versírást eléggé szublimált állapotnak tartom, és ebben az állapotban nem lehet mindent kifejezni. Ezért írok prózát. De én a prózáimban nem történeteket koholok, hanem emberek állapotrajzainak a sorát illesztem egymás mellé. Kritikát, jobban mondva elemzést pedig azért, hogy a magam és az olvasók számára értelmezzem a költőt, az írót, a festőt. Műfordítóként azokat a költőket tolmácsolom anyanyelvemen, akiket szeretek. S általában csak azokat fordítom. A szociográfiai jellegű munkákban egyrészt azoknak az embereknek a sorsa foglalkoztat, akikről irok, másrészt én szeretek abban a közegben létezni, ami a prózaíráshoz szükséges, vagyis közelebb a valósághoz, hiszen a vers, ahogy mondtam, szublimáltabb forma. A meseírásnak közvetlen oka talán az, hogy gyerekeim vannak, és szeretem a vígkedélyűséget. Bár a mesékben is komolyan gondolkodom, de olyan szürreális síkba siklik át a mondanivalóm, hogy abból mese lesz. Tulajdonképpen én nem meséket írok gyerekeknek. hanem egy szürreális, valószínűtlen valószerűségét írok meg. GYŐRFFY LÁSZLÓ HERCEG ARPAD Szentjánosbogár Majd föl köszöntenek bennünket azok is, akik szerettek — Állunk most: hitehagyottak, állunk Február hóborította színpadán, nézzük az összesereglett emberarcokat, megpróbálunk kiválasztani egyetlen egyet, megpróbáljuk elkülöníteni azt az egyet, amelyikről még leolvasható a szégyen. Majd fölköszöntenek bennünket azok is, akiket szerettünk — A lekaszált, lekaszabolt margaréták közül a legszebbet tűzzük gomblyukunkba, és legendás hírünket elfeledve: félrefordulunk, magunkhoz szorítjuk az utolsóként lefűrészelt gesztenyeágat s megfigyeljük: hogyan csorog a csonka fán a fájdalom. De mielőtt még hirtelen végeszakadna a télnek, fölszisszen a világegyetem életbenmaradt szentjánosbogara, küldi morzejelét lecsupaszított homlokunk felé: a fölperzselt Betlehemben születtünk fiúk s ügy végezzük mindahányan mint a veszett kutyák bizony bizony. CSANÁDYJÁNOS Szülőhazád Megtérve szülőhazád rejtélyes lombjai közül — a ló sík, zölden áll a nád, galagonyák pirossá, kökény kék krisiálygömbjei a dombokon. Dérsisak a száraz-élű füvek hegyén — domb-étén kukoricás kardlevele hasít a gyenge őszbe — szülőhazádban. Mert fönn az ég nem változatlan. Eljárt az óra. Lapján kis, zöld gálicpettyeket könnyezett » a réz. Idők múltával elketyegett milliónyi másodperc. Egy-egy gazdag érzés. Forgott a föld. Termőre fordult, elhanyatlott. Ekék jöttek — a görgős ekék. S egyre több ként permetezett az esőző ég. Eljárt a nap. Néha a teljes napfogyatkozást csodálták tágranyílt-szemű csemeték tó sík partján, fosztva a sás buzogányait, rántva apró halat a part alól; fűzve nyakuk köré barna kukoricahajat — a csemeték. Idők múltával elketyegett a ritmusoson felszeletelt idő. Megtérve szülőhazádba látod, hogy már nem vagy gyerek. Nagy bölcsesség ez. S egyre több ként permetez rád az esőző ég. kÁi'lfE SM ÍA-fSt >\ «.Jfib • í* BORLZS CSABA: P1NGALOASSZONYOK * I