Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

10 Szombat, 1986. február 15. A vonat késett. Az autóbusz a külső városrészbe — ahol lakott — az orra előtt ment el. Harminc perc múlva indult a következő. A restiben kért egy pohár pálinkát. Úgy gondolta: ennyit megengedhet magának, öt nap alatt összesen háromszáztiz forintot költött. Ez rekord volt. Öt napon át egy falusi takarékszövetkezet pénztárkönyveiben kutatott. Az első este meghívták vacsorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogtok leitatni — gondolta. Kedden összeveszett a felügyelő bizottság elnökével, a következő nap megfenyegette a pénztárosnőt. — A revizor úr ezt nem engedheti meg magának — mázolta el a nő szipogva a szeme körül a festéket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy emberbarát örömével írta alá a jegyzőkönyvet. Szabálytalanságot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá se nyúlt az italhoz. — Valami baj van? — érdeklődött a pincér. — Semmi, semmi — emelte föl H. Tóth a fejét. — Fáradt vagyok, és szeretnék egyedül lenni. — Itt, uram?... Otthon az asztalon a felesége levele várta. — Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amikor elmentél, már akkor tudtam, hogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpróbáltam magamnak bemesélni, hogy hátha az én gyanakvó természetem, és mégis igaz, amit mondtál. De hát rá kellett jönnöm megint, hogy neked mindenki fontosabb, mint én. Te csak azzal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, mert az a mindened, én pedig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a hiszemben élsz, hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos, a családoddal azon kivül, hogy hazaadod a fizetést, nem sokat törődsz. Mit tehetek ezek után? Levonom a tanulságot. Sokszor voltam már melletted nehéz helyzetben, de mindig megmaradtam tisztességesnek és becsületesnek, de a te közömbös, önző természeted nem engedte, hogy velem is törődj..." H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az volt az érzése, hogy Olga a lefüggönyözött ajtó mögött hallgatózik. Es a kislány? Most kapott észbe, hogy amikor belépett a lakásba, a köszönésére nem kapott választ. Megnézte az óráját: fél kilenc múlt. A konyhaasztalon üvegbura alatt néhány szelet turistaszalámi, egy darab sajt és valamennyi vaj várta. A sajtot meg a szalámit befalta kenyér nélkül. A hűtőszekrényben talált egy üveg sört, megitta. Az otthonos beidegződések, valamennyire visszazökkentették. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az előszobába. A prémes kabátban volt a keze, amikor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt beakasztva. De ki? És mikor? Hogyan?... Határozottan emlékezett, hogy ő nem. Kétségtelen, hogy amig bent a levelet olvasta, vagy a konyhában volt, Olga a fürdőszobán át előosont, és beakasztotta a biztonsági láncot. H. Tóth a rágyújtásról is megfeledkezett. Az előkészített vacsora, a levél, a kihalt csönd, s most a beakasztott lánc: mindebben volt valami kísérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a különös állapot, elég ha beszól a másik szobába, vagy egyszerűen bemegy Olgához, megöleli és megcsókolja, mint akinek fogalma sincs az asztalra tett levélről. Ha nem kellett volna megszólalni! Végre rágyújtott. Két-három szippantással telefüstölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor moziban voltak, hazafelé Olga odabújt hozzá, és a fülébe súgta: — A madarak elrepültek... H. Tóth nem tudott mit válaszolni. — Nem is láttunk a filmben madarakat — gondolta. Olga megismételte: — A madarak elrepültek... H. Tóth még akkor se válaszolt, de megőrizte magának ezt a különös, nem hozzájuk illő mondatot. — Miért nem válaszolt, ha kérdezlek? — rángatta Olga a karját. A konyhán át visszament a szobájába. Hallgatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót/zenét keresett. Andrea csöngetett. — Hol voltál? — förmedt rá az apja. — A barátnőmnél. H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz. A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot, zavarba hozta. Valami olyasmit gondolt, hogy többet kellene törődni a lány nevelésével. — Anyád? — nézett szigorúan. — Nincs itthon? A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsolta a villanyt, majd sikoltozni kezdett. — Apa! Apa! Apa!... A szobába lépve H. Tóthnak földbe gyökerezett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leroskadva. Arca viaszsárga volt, eszméletlennek tűnt. Keskeny szája elkékült, keze az ölébe csúszott. Andrea kétségbeesetten nyöszörgött, a copfjait morzsolta. — Mi van vele?... Döbbenet. Zuhanás valahonnan. Lelkifurdalás. A veszteség nyomán érzett elviselhetetlen fájdalom. Elárvultság. Ez mind benne volt abban, amit H. Tóth ezekben a pillanatokban érzett. — Véres a könyöke! — mutatta a lány elborzadva. H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letérdelt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelennek tűnő arcot. — Mi van veled?... Hallöd, amit kérdezek?... Ints a fejeddel, hogy hallod... Olga felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett körül. Őz szeme könnyes lett. H. Tóth simogatta az arcát. — Mi történt veled? — Arra ébredtem fel, hogy szóltál hozzám. H. Tóth fölsegítette a feleségét. — Inkább a fotelba ülnék — mondta az asszony gyönge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva. H. Tóth orvosért telefonált. Amíg a doktort a készülékhez hívták, a feleségét nézte, mintegy szemmel tartva: nem fogja-e el újabb rosszullét? Azt gondolta bűnbánattal: — Az a baj, hogy nem várok tőle semmit, talán soha nem is vártam, tudat alatt lehet, hogy le is néztem, hogy nem ér fel a rögeszméimhez, pedig sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint ahogy érzem, és ő gondolja, elég volt ez a szörnyű eset, hogy mindent megbocsássak és elfelejtsek... Zavarba jött. Ez a „mindent megbocsássak és elfelejtsek", ebben a megfogalmazásban nagy túlzás volt. Jelentéktelen semmiségekre emlékezett. Gyakran kifutott a tej. Olga sokat bámészkodott az ablaknál, mint egy kamaszlány. Idegesitő volt az is, ahogy a kenyér héját csipkedte, mint egy madár. A járásában is felfedezett valamit. Egyenletes, andalgó ritmus, kimért egyenes tartás, ami a tornászmúltat idézte föl, Olga a járásában teljesen függetlenítette magát az utca mozgásától, mint aki nemcsak azt tudja, hova megy, de azt is, hogy oda fog érni. A hanghordozása is. Amikor visszakérdezett, volt valami éles fekvés a hangjában. H. Tóth nehezen viselte. És ahogy ártatlan képpel megmásított dolgokat! — Mit főzzek ebédre, krumplifőzeléket vagy túrós tésztát? — kérdezte. — A túrós tésztát jobban szeretem — válaszolta H. Tóth. Fél év múlva megkérdezte: — Miért nem főzöl mostanában krumplifőzeléket?... Olga megütközve nézett rá: — De hiszen, te nem szereted... — Igen, doktor úr, siessen! — mondta H. Tóth határozott hangon a telefonba. Ahogy letette a telefonkagylót, nem tudta, mihez kezdjen. Olga lábai elé kuporodjon? Nevetséges lett volna. Üljön az asztalhoz, és tegyen úgy, mint aki a gondolataiba merül? Menjen le az orvos elé? — Főzök egy teát — jutott eszébe. — Majd a kislány — tartotta vissza Olga. Inkább ülj ide mellém. H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotelban, mostanában nem szokott a felesége mellett ülni. — Nem kell értem aggódni —. mondta Olga. H. Tóth nyelt egyet. Alattomosan belenyilait egy régi visszahozhatatlan kép a múltból. Éjfélkor a hagyomány szerint eloltották a villanyt, elcsöndesült a szálloda étterme, felálltak mind, és a sötétben a Himnuszt énekelték. Közben kint a hóvihar az utcai vezetéket leszaggatta, a szálloda végképp világítás nélkül maradt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szoba külső ablaktábláit, befútt a hideg szél. Vacogtak a paplan alatt. A sok italtól Olgát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő hatására elmúlt. Másnap a vitorlásklub körül csatangoltak a nagy hóban, Olga kiszaladt a móló végére, felmászott egy hősipkás kobakra. — Foglaltam neked egy várat! — kiáltotta kipirulva. — Foglaltam neked egy várat!... A cipőjük csontkeményre fagyott. A parti őrség mellett egy kimérésre bukkantak, forralt bort ittak. Később nehéz hófellegek nyomultak a viz fölé, Olga megszeppent, és visszasiettek a szállodába. — Elolvastad a levelemet? — kérdezte Olga. — El. H. Tóthnak eszébe jutott egy mondat. — Mit jelentsen az, hogy levonod a tanulságot? Olga elmosolyodott. — Csak nem vagy féltékeny? — Nem, nem — vörösödött el H. Tóth. — Nincs is rá okod, soha nem is volt — mondta az asszony. — Legfeljebb nekem. H. Tóth nem válaszolt. A doktor rövid diagnózist adott. — Alacsony a. vérnyomása. Vagy terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondta HÖ Tóthnak az előszobában. THIERY ÁRPÁD Pekingi hétköznapok A fotós, Benkő Imre írja: „Három hétig kísértem figyelemmel Peking mindennapi életét. Munkám során meglátogattam a hagyományos kínai kézművesség ma élő művészeit, fényképeztem a legmodernebb számítógéppel programvezérelt szerszámgépeket, jártam az akupunktúrás, tűszúrásos kezeléssel gyógyító kórházban, a sminkszobában, a kínai cirkuszban, óvodákban, kínai konyhákban. Utam során több mint négyezer fekete-fehér és színes felvételt készítettem." Képeinken: Pejhaj park, Reggeli torna, Álom, Nagy fal.