Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

12 Szombat, 1986. január 4. CSKMNIC/.KY ZOLTÁN RAJZA Észjárás MILYENEK A MAGYAROK? A

Bolognából jött iró, akit hires elődje névrokonaként Loriano Macchlavellinek hívnak, egy hete tartózkodott Magyarországon, amikor úgy találta, itt az ideje, hogy közölje megfigyelését vendéglátóiról: a feleségemről és rólam. Nem mint vendéglátókról, nem mint férj-feleségről, nem mint emberről. Hanem mint két magyarról. Milyenek vagyunk mi, magyarok. — Ilyet én még nem tapasztaltam — kezdte Loriano. — Sokfelé jártam, angolok közt, németek közt, svédek közt, nem is beszélve a spanyolokról. Nem tudok sem angolul, sem németül, sem svédül, és hiába rokonnyelv az olasszal, még spanyolul sem tudok. De ha egymást közt beszélnek jelenlétemben, mindig sejteni vélem, miről lehet szó. Kikövetkeztetem a beszédhelyzet bői, egyegy ismerősen csengő szóból, a mondatok lejtéséből, az arcjátékból, a beszédet kísérő gesztusokból, amiknek együttesét metanyelvnek hívják tudományoskodva. Figyellek titeket, ha egymás közt magyarul beszéltek, egy hete figyellek már, és soha, még csak sejtelmem sincs, miről diskurálhattok. A beszédhelyzetről persze van fogalmam, hiszen jelen vagyok, de sehol egy ismerősen csengő szó, egy otthonos mondatlejtés, egy megfejthető arcjáték vagy gesztus. Mintha egy tudományos-fantasztikus film kitalált halandzsa-nyelvén beszélnétek. Ha megszólaltok, kommunikációs redőny szalad le előttem, kivülrekedek egy emberi dialóguson — mondta a bolognai iró, és így fejezte be: Csodálom, hogy ti megértitek egymást! Ez már tréfa volt, és bujkált valami tréfás túlzás az egészben, de én komolyan vettem, noha egyáltalán nem hangzott újdonságként. Sőt mi magunk szoktunk panaszkodni nyelvünk árvaságán, vagy mi magunk szoktunk büszkélkedni azzal, milyen ismeretlen-nehéz nyelv a miénk, és mi mégis értjük. A betyár olasza (németje, franciája), ha megszakad, akkor sem tudja tisztán kiejteni, hogy „viszontlátásra", vagy „egészségére",— mondjuk árvanemzeti elégtétellel. Újdonság legfejlebb az volt, hogy arcjátékunkat, taglejtéseinket — vagyis metanyelvünket — sem érti; úgy látszik, ha a szavak nyelve nem segít, a mozdulatok nyelvében is megzavarodik a fránya külföldije. Hogy miért hozakodom mindezzel elő? Azért, mert amit a bolognai Loriano mondott, az nemzetjellemzési kísérlet volt: azt próbálta meghatározni, miben különbözünk mindenki mástól, milyenek is vagyunk mi — szerint. És ez a kísérlet most világszerte folyik, nálunk is. Kósza hirck szerint Hungarológiai Intézet létesül, azt kutatandó: kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk. A viták a nemzetjellemzési kísérletek körül már a hatvanas években újralángoltak, kisebb perpatvarnak ezen a nyáron lehettünk tanúi, abból az alkalomból, hogy újra megjelent Karácsony Sándornak, e rokonszenves tudósnevelőnek A magyar észjárás cimű könyve. A viták a tárgy nehéz megragadhatóságából származnak, hiszen itt nem súlyra-méretre-színre-illatra mérhető dologról van szó; tíz (vagy tizenöt?) millió ember közös jellemzőit nem lehet oly könnyen kiszűrni az egyediségek, az eltérések, a véletlenek kavicsrengetegéből, ahogyan a gyémántmosó teszi a gyémánttal; itt az elhatárolással kísérletező negatív meghatározások érvénye is fölötte kétes, amilyen — mondjuk — a bolognai Lorianóé volt, mert az azért aligha tekinthető nemzetjellemzésnek, hogy .magyar az, akinek se beszédét, se mozdulatait nem értem. Tudta ezt Karácsony Sándor is, ezért nem beszélt a ködmegfoghatatlanságú magyar lélekről, még kevésbé a vérködös magyar fajiságról, ő magyar észjárásról beszélt. Ez legalább bizonyosan létezik. Ha pedig létezik, hol fogható meg? Hát a nyelvben, amely egy nemzeti meghatározottságú észjárás terméke és kifejezője. És Karácsony Sándor úgy találta: nyelvünk legjellemzőbbje az, hogy mellérendelő. Szivesebben beszélünk azonos nyelvtani értékű mondat-tagok egymásutánjában, mint olyan mondatfajtákban, amelyek egy főmondatnak vannak alárendelve. Hajói értem Karácsony Sándort, gyermeteg példát mondok, talán én is érthetővé válok. Petőfi igy beszélt: „ Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha". Négy azonos nyelvtani értékű mondatot rendelt egymás mellé, nem igy beszélt tehát, hogy: Talpra magyar, mégpediglen ama ok miatt, hogy a haza igy kívánja, amit nem más magyaráz, mint az, hogy itt az ideje a talpraállásnak. Ha pedig mellérendelő a nyelv, mellérendelő az észjárás is, az emberi viszonylatokról való gondolkodás, a történelmileg kialakult jellem is. Már akkor tudni lehetett, hogy van ebben tárgyi igazság, most még világosabb, hogy egy védekező nemzet erkölcsi igazsága van benne: Karácsony Sándor az ellen az alárendelődés ellen tiltakozott, amellyel a germán veszedelem fenyegette az országot. De a veszedelem elmúlt, a tárgyi igazság pedig csorba: a magyar nyelv alárendelő is. Bármelyik iskolai nyelvtankönyvben elolvasható: hány fajtája van az alárendelő összetett szavaknak és az alárendelő mondatoknak. Nyelvünk merev tagolású volna, bizonyos viszonylatok és árnyalatok kifejezésére alig-alig alkalmas, ha csak a mellérendelést ismerné. Nemzeti észjárás van, történelcmkalapálta nemzeti jellem van — érvényes meghatározás nincsen. A közhasználatú sémákkal nem megyünk semmire. D

e a sémákon túllépő meghatározás-kísérletek is alkalmi rögtönzések inkább, valamilyen cél érdekében állók, köztük jó célok is, rossz célok is akadhatnak; akik papírra vetik őket, azok sem szánják szentírásnak. Belelapozván a Tiszatáj cimű folyóirat augusztusi számába, rábukkantam a kísérletek sokezredik változatára. Milyen a magyar? „A magyar nem jellemes nép, de emberséges" — így a válasz első mondata. Még meg is sértődhetnénk, ha nem tudnánk a következőket: — a magyar nép jellemes is, ha egyedeinek változatában nézzük: vannak jellemes magyarok (persze jellemtelenek is); — a magyar nép embertelen is, ha ugyancsak egyedeinek változatában nézzük: a huszadik század kortársaiként éppen elég embertelenséget láttunk (meg persze emberséget); — az elitélő-elismerő meghatározás Németh Lászlótól származik; sértődni csak akkor sértődhetnénk meg, ha sértő szándékot feltételeznénk (dehát ez butaság volna), mint ahogy nincs okunk érvényes meghatározást sem feltételezni az ő életművében, pedig a kérdéssel épp eleget birkózott. Attól tartok, hogy a válasz a kérdésre, „Milyen is a magyar?", mindig viszonylagos értékű lesz. És nemcsak azért, mert Karácsony Sándor-i „észjárásunk", vagy jellemünk, vagy mentalitásunk minden adott pillanatban nagy szóródású, hanem azért is, mert milyenségünket a történelem alakítja és változtatja szüntelenül. FARAGÓ VILMOS Radnóti-díjas költó'k Győr a hetvenes évek elején irodalmi díjat alapított Radnóti Miklósnak, a város közelében mártírhalált halt költőnek az emlékére. A díjat kétévenként adják ki három kategóriában. A nagydíjban egy-egy költő részesül egész életmüvéért. A második kategória díjazottja egy-egy vidéken élő költő, aki történetesen ugyan vidéken lakik, művészete azonban egyetemesen magyar érvényű. A harmadik kategóriában odaítélt dij az előző két esztendő első kötetesei közül illet egy-egy tehetséges fiatal költőt. A nagydíjat az idén kalász Márton, a vidéki dijat Pintér Lajos, az első kötetes dijat pedig Csajka Gábor Cyprián érdemelte ki. KALÁSZ MÁRTON Hasonlítás SZALMA VIRÁG Kár ennyit megsejteni, a látszat már elébe tévedt Legegyszerűbb leejteni morzsáit e szárazebédnek. Igéz a madár odafönt — de lábnál jó! érzi a hangya. Millió apró rögöt ledönt. Ezt vinni egy élet kalandja. Ki akárhány évszakot ir, két pont szintúgy: eleje, vége. Hány a madárlátta kenyér, harsány mese költi mivégre. Nem e madár hurcolja át ég színén, s mi lent ballagóban. Szélről félénk szalmavirág — törődnénk: ma rosszban, ma jóban. PINTÉR LAJOS Emlék Nem egzotikus hely, ahol élek, éltem, útikönyveid szerint: nem egzotikus, oh. Kibontott melleiket nem sétáltatják le s föl a lányok, s kibontott melleit: hegyeit nem mutatja a föld. Mint a mókus, usgyi föl, tekinteted nem nem szaladhat föl évszázados fákra. Hasonlatok, jelképek nélküli egyszerű élet. Nyitott tenyér. Az én földem nyitott, mint a tenyér. Hasonlatokkal sértegetlek. Földem, gyerekkor, fölszalagozott májusok, lovak és kibontott hajú lányok futása, emlék, egyszerű élet: sértegetlek a verseimmel? CSAJKA GÁBOR CYPRIÁN „A gyerek úgyis megérzi" CSORDÁS GÁBORNAK Jóuram, Fortinbras kisfiúcska még. De ha nem kei! a hamleti szerep, sújthatja villám, súlyosabb vereség, mert „bölcs túlélő" itt már nem lehet. A Kölyök a hasán gitározik. Sztárokat utánoz, vad katonákat. Pénzt kunyerálván gyakran néz mozit, nem tudhat jobbat, nem élhet hazábbat. Mi se tudunk ? Csak ágyakat, kocsmát, s csak várjuk azt az égszínkék postát, miben az áll, hogy „eldőlt a csata, és most mi jövünk..."?! Uram, ön naiv. Arcán a kesztyű. Jobb lesz, hogyha vív! (S szól a Kölyök: „...hát Fortinbras maga?!")