Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

MAGAZIN Szombat, 1986. január 4. — Semmi se fontos. — Ezt a nagyapám mondja, csak úgy, magamagának, miközben sakkozni tanít. Tízéves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a Nagyapámék nevelnek. Nagyanyám hímez, vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, ahogy dukált egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. Srévizavé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seszínú szőke, de a borostája már félnaposan is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pamacsolja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengéit maga élesíti egy ördöngös, fekete — nikkel szerkezettel. Nagyritkán megengedi, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, tolom-húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a három színű fenőkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nem igy van a sorrend? Nem tudom már. Ha nagyritkán felsértette a bőrét, timsót rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, és megtol egy sakkfigurát. — Na, persze! — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rinocéroszé. Nincs igaza a nagyanyámnak. A nagyapám bőre vékony, sápatag, tele fekete miteszerekkel és kis piros vérbogyókkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan, mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát. Meg azt is szerettem, ahogy a pokróc szúrt. Lószőr pokrócokkal takaródzott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen is. — A csikóval lépj! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjai vékonyak, csontosak. Jobb kezének mutató- és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a lóval! — mutatja. — Úgy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titoknokom. Ha jó kedve volt, így nevezett: a titoknokának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyor!-' tott. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőr pokrócok alatt. — Mondd el a titkodat, Nagypapi! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelqn haraggal. Nem volt ágyam. Esténkén kihúztuk a nagy, hordó rekamiéjának az ágynemús fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Minden nap délután elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseletes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombbal, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amig apám börtönben volt, ezek a Piriék nekem is küldtek dolgokat az IKKA-n keresztül. Teddybeer kisbundát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kishíján elájult. — Teszed vissza rögtön? Úristen, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni véltem az izét a számban. De nem az a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapámról. Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. Ezerkilencszázkettőben született, Szentgotthárdon. Az apja állomásfőnök volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondaA titok nánk. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki. De a fényes jövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnok lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, de így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótágast állva. Úgy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szára, jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titoknokom. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papírtekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsibbadt a fülhallgató tányérja alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobai kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — soha nem értettem, mit kell azon az amúgyis fényes cipőn fényesíteni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresszó a Tolbuhin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy szimplát, kisasszony, drága! — próbálgattam a nagyapám hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám minden délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianínónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, csak a remény! — Egy szimplát, kisasszony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigarettafüstben, az üveglapú, kerek asztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová beakasztottuk a kabátjainkat. De nem volt semmi. Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sakkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon elrakott érte az apám. Hiába mondtam, hogy csak fél perccel hamarébb indult el az a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. ~ Menj csak, titoknok, láss világot! Fgyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy nekizuhantam az ajtófélfának tőle, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — pvöltött magából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan, hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topolinót. Topolinóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmit! — legyint a nagyanyám. — Nem volt ő semmilyen se. Lúdtalpbetétje volt meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! — dünnyög az íróasztalánál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szentén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Volt egy szép pecsétgyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta, én meg, alig hogy meghalt, eladtam a gyűrűt a Bizományiban. HORVÁTH PÉTER ******** A Központi Sajtószolgálat 1985. évi pályázatának II. díjas alkotása novellakategóriában . M'-'X-, .V .«.V«. Ki m» V "Ti m SZABOLCS PETER: BABITS Disznóbál Tápén A lakodalom mellett a disznóbál a legmeghittebb családi ünnep Tápén, amelyben a legközelebbi rokonság vesz részt. Régen a gazdák többet is levágtak, mivel a béreseknek is kellett szalonna, kolbász. A szegény ember is azon igyekezett, hogy egy kis süldőt levághasson. Régi tápai koldusok ugratták egymást: „Hu!az idő pajtás, vágunk égy malacot". Közben egerük se volt a szerencsétleneknek. Disznóbál — így mondta a tápai parasztember, mert a disznó földolgozását követően citeraszó mellett daloltak, táncoltak hajnalig. Ám addig, amig a mulatozásig eljutottak, sokat dolgoztak. Hajnalban érkeztek a sógorék, meg a testvérek. Egyegy kupica pálinkát ittak bátorító gyanánt, aztán kihúzták az ólból a pocát és — amelyikük értett a böllérséghez — leszúrta. Szalmával pörzsölték, majd a bőrét hóval dörzsölték, hogy puhuljon. Közben gazdacsaládoknál forralt bort, szegényebbeknél boros teát ittak. Kezüket a bögre oldalánál melegitgették. Ezután meleg vizzel locsolgatták, életlen késsel kaparták és alaposan megsikálták a disznót. A gazdasszony hagyta jóvá, elég fehér-e, vagy még súrolni kell. Bontását egyesek hasáról szerették. Ekkor a zsigerelést és a belezést követően a gerincet baltával hasították. Mások orjára bontották, vagyis a gerinc együtt maradt a faroktól a tarjáig, oldaláról a bordákat éles kisbaltával csapkodták le. Közben forrt a viz az üstben, abba kerültek az abálandók. A hasítás és szétszedés után mindent az udvaron hagytak, hadd hűljön. Addig elköltötték a hagymás zsíron sült vért, ami mellé pörkölt káposztát és friss tokatöpörtőt falatoztak lágykenyérrel. Reggeli után megint forró teát ittak, amibe ki-ki bort, rumot, vagy citromot kért. Ezután az emberek a szétszedett disznórészeket behordták a konyhába. A gazda irányítása mellett takarosra formálták a sonkákat és a sózni való szalonnákat, a nyúlját, a fejet és az orját. Legtöbb helyen a hátsó sonkahúsok nagyrészéből és a lemaradozó húsokból csinálták a kolbászt. A kolbászhúst még az 1930-as években is asztalra tett deszkákon baltákkal darabolták. Fűszerezésére mindenütt a gazdát kérték, aki ebbe a fontos megbízatásba a feleségét is bevonta. Az abálóból kiszedték közben a sajtnak, májasnak, illetve a rizses hurkának valót, s az alaposan kimosott üstbe föltették a zsírnakvalót. Egy ember főzte az ebédet a szödelékpaprikást, egy asszony — rendszerint idősebb — meg a levest. Ebédkor a szomszédoknak küldtek kostolót, sokan a helyi plébánosnak is. Ebéd után egy-egy pohár bort ittak, s máris folytatták a munkát. Öreg este lett, mire bélbe került a hurka, a kolbász, elkészült a sajt, a májas, s az asszonyok is betömködték a rizses hurkát, sőt a szármával is elkészültek. A gazda fölfútötte a kemencét, abban sült az ürespogácsa, a mákos hajtogatott, a lekváros kifli, MÁTYÁS FERENC Ugyan n Már nemcsak szemünk, kezünk is út ér? Már nemcsak a víz, a tüz is fölnyúl a csillagokig, elönti életünket, már nemcsak eszünk, szivünk is s mit ér ugyan a szeretet, tudja, hogy ott mi lakik. ha csak magában tüntet ? Már nemcsak a bibliában Mit ér az ég, ha nem a Nap ég Mózes csipkebokra, éltető tüze csorgat már nemcsak a könny, a vér is fényt, s peremén nem madarak; csorog a csillagokra. bombavetők zajongnak ? majd utánuk1 a cserépfazékba rakott szárma. Vacsorára tyúkhúslevest és szármát ettek, majd asztalra került a sok kalács és néhány üveg bor. Hajdan szinte minden háznál volt tambura, s olyan is, aki akárhogyan is, de tudott rajta játszani. Az emberek — sok helyen az asszonyok is — kártyáztak, közben iddogáltak. Táncosabbak hamar dalra fakadtak, majd megforgatták egymást. Vacsora után megjöttek a kántálok. Zörgettek. Beeresztették őket. Beültek az egyik sarokba és várták, mit kapnak. A kántálókat mindenki szóra akarta bírni, hogy mivel maskának voltak öltözve, legalább a hangjukról fölismerjék őket. Csakhogy azok egy árva mukkot se szóltak. Ettek, amit kaptak, a bort meg kint, a sötétben itták meg, csak ott merték fölhajtani arcukról a takarót. Aztán, nagy hajlongálás közben elmentek. A disznóbál sok helyen átnyúlt a másnap hajnalba, de soha, sehol nem ordítoztak esztelenül, nem mondtak a disznónak búcsúztatót, se más monológot! Úgyszintén Tápén sohasem volt szokás a lakodalommal összekeverni a disznótor utáni, a lagzinál jóval szerényebb mulatozást. S legfőképpen nem sértették meg a saját, hagyománytisztelő vallásosságukat. Vagyis, semmiféle paródiát nem szerkesztett az egykori tápai ember, amely hitbitorló szöveggel esengett volna a „disznófejű nagy úrhoz" azért, hogy számára minden földi jót adjon, többek között „tőtött kápisztát". A közelmúltban láthattuk a tévében a Disznóból Tápén című produkciót. Igen, produkciót, mivel a Tápén forgatott és a helyi népi együttest fölvonultató, teljes hitel nélküli film, nem volt más! Másnap kérdésáradattal ostromoltak azok a jámbor tápaiak, akik már megették kenyerük javát: „Hunnan az istenből szödtetök össze ennyi haszontalanságot?" Szerintük a faluban sehol nem lehetett ilyen a disznóbál, „ez égy cirkusz vót!" Senkinek nem ígértem, hogy ezt az írásomat valahol megjelentetem. Mégis megteszem azért, hogy tiszta, kristálytiszta víz kerüljön a pohárba. S azért, hogy tiszta képet adjak az egykori és a mai tápaiak sallang- és giccsmentes diszn.óbáli szokásairól. IFJ LELE JÓZSEF • i